Kedves Útkereső! Köszöntelek az én szakrális budoáromban. Sokféle névvel illeték már e helyet és sokan megfordultak már itt. Minden változik, egy valami azonban örök. Amikor alkotok, kint hagyom a testem. Ez felébredett lelkek otthona és találkozóhelye. Ezért arra kérlek, hogy te is vegyél le magadról mindent, amire idebent nem lesz szükséged. Aztán fáradj beljebb és érezd otthon magad. Tölts magadnak egy csésze teát és helyezkedj el kényelmesen. Keresgélj, lapozgass az írások között. Lassan elnyom az álom. Engedd. Mert amikor felébredsz, mindent másképp látsz majd. Isten hozott nálam.

2017. július 22., szombat



Megannyi írás látott napvilágot nőkről és férfiakról. Megannyi elmélet született arról, mitől nő egy nő és mitől férfi egy férfi. A mesék pedig szép lassan hálóként szőtték béklyóikat körénk. Megannyi megfelelésből és elvárásból épített börtönben élünk. És a falak... a falak talán még sosem törtek ily magasra fölöttünk, hogy kitakarják a napot és megfosszanak attól, amire valójában születtünk. Az emberrel nincs mit kezdeni. Mire ezeket a sorokat leírom, már változik a világ állása. Én is változom. Mire ezeket a sorokat leírom, már halványul bennem a csoda és előretörnek a hétköznapok. Ezért mindennap mesélek és énekelek neked, hogy tudd, szentségben fogantál és szentségben születtél. Az izzasztó forróság és mindent elsöprő vihar nászának gyümölcse vagy, kinek jöttét szivárvány jelezte. Látom magam kívülről. A testem kilenc hónapnyi szenvedését és a háborút, melyet az elmém vív önmagával. Ahogy szép lassan felvett szerepek és álarcok hullnak a porba. Látom a bizonytalanságot, az ürességben való tétova tapogatózást... és végül az út végén megcsillanó isteni szikrát, a végső rendező elvet, amely ismét megmutatta, minden okkal történik.
Életem legsötétebb hónapjain és közel két napnyi vajúdáson túl kaptam valamit, ami mindannyiunké. Az enyém, a tiéd, minden valaha élt asszonyé a földön. Ez a mese ott él minden nőben és férfiban, várva a megfelelő pillanatot, ami talán sosem jön el. Nézz rám és mondd, mi az erő? Mi a kitartás? A sziklaszilárd bizonyosság, intuíció és tisztánlátás? A szülés nem csupán egy új élet kezdete. A szülés a nő beavatása. A legfájdalmasabb kéjes gyönyör a szentség vörös sátrában. A valaha átélt legnagyobb kín és orgazmus egyszerre ölel át, hogy hol az egyik, hol a másik suttogjon a vajúdó asszony fülébe. A nő belehal a vajúdásba, hogy amikor megszüli gyermekét, önmaga is újjászülethessen, meghozva ezzel a beavatást a férfi és az egész család számára.
Mi végre mesélek?... A nők ma már nem akarnak vajúdni. Ha mégis, úgy nem engedik nekik. A világunkat az az erő mozgatja és tartja életben, ahogy a férfi megtermékenyíti a nőt és ahogy a nő megszüli a gyermekét. Mindent ez az elemi erő mozgat. Mi végre mesélnék férfiakról és nőkről, amikor a férfiak már nem tudnak magjuk erejéről és a nők már nem képesek gyermeküket természetes úton világra hozni?
Látom magam kívülről. Egy nőt, aki a legnagyobb bizonytalanságban is képes volt az utolsó pillanatig kutatni, hogy megtalálja azokat az asszonyokat, akik el tudták hordozni a vajúdás terhét. Egy nőt, aki képes volt két napig türelemmel várni. Leereszkedni saját poklába, félelmei birodalmába, majd visszatérni onnan megtisztulva, készen bármire. Aki az utolsó órákban két lábbal állt a padlón csípőjét ringatva, a szentség füstös olajos illatától körülölelve. Egy nőt, aki nem félt kivárni gyermeke érkezését. Képes volt ráhangolódva a gyermek kérésére megadni neki a legnagyobb ajándékot... a szabad érkezés jogát. Ez a világ csupán fejlődni vágyó lelkek játszótere. Szabad akaratunkból érkezünk. De már születésünk pillanatában megcsonkolják a lélek fonalát azzal, hogy elveszik a szabad érkezés jogát. Látom magam kívülről. Egy nőt, aki kifelé üvölt. Pont úgy, mint a fogantatás pillanatában. Egy nőt, aki befelé suttog. Gyermekét énekeli, hívja magából magához. Egy nőt, aki könnyek között ocsúdva a transzból, erejére ébredve, életet ad férje magjából. A gyermek által a nőből istennő születik. Annak ereje pedig a férfit is az istenek közé emeli.
Mert egy istennő magába fogadja a férfit. Nem azért, hogy annak kedvére tegyen, nem azért mert muszáj. Magába fogadja saját örömére és megtanítja a női test minden rezdülésére. A férfi ősereje pedig megébred, amikor nőjét igazán, annak teljes valójában élvezni látja. Ez a férfi beavatása. A fogantatás csodája. Igen. A kiválasztottak gyönyörben fogannak. Az igazán különlegesek pedig gyönyörben is érkeznek.
Talán Ádám még mindig alszik és Éva csupán az alvó férfi álmainak szereplője. Talán a nő, az örök második, aki kínok között szül és szolgálja a férfit, soha nem is létezett. Mert egy igazi nő nem álomban tartja a férfit, hanem felébreszti azt. A nő emel, a férfi pedig megtart. Az alá - fölé rendelődés csupán a nemek harca, szerelmes évődés, cirkusz az istenek szórakoztatására. A lényeg, pedig, az erő, amely a világot elhordozza ott van a férfi magjában és a szülő nő erejében. Minden más csupán illúzió.

2017. április 23., vasárnap



Én még emlékszem arra a nőre, aki arra várt, hogy eljöjjön érte a férfi, csupa nagybetűvel. Egy felszabadító, egy igazi félisten kell, aki mindent megad, megold, ad, vezet... aki illúzióban tart, megtart. Jött is mindenféle, de az összes csak azt erősítette bennem, hogy én vagyok az erősebb, aki győzelmet arat, rendelkezik, dönt...fölösleges, végeláthatatlan hatalmi játszmák, egóetetés és farok növesztés vette kezdetét. Ez is csak egy újabb bugyor a pokolban, egy újabb megoldandó feladat, amiért cserébe nem jár kitüntetés csupán a tudás, a tapasztalat jóleső jelenléte, amit ha érzek szétáradni az ereimben, akkor valóban felbuzog bennem a lüktető életerő, amivel könnyedén behatolok, teremtek, alkotok, létrehozok. Igen. Van gyönyörű szép, húsos puncim, de érzem és élvezem a tettre kész, duzzadó farkam is.  A változás mindig árnyak között zajlik, de a fényt szolgálja ott is, ahol vaksötét az éjszaka. Jézus azt mondja: "nem azért jöttem, hogy kivegyelek benneteket hanem hogy megtartsalak benne."

Az életed egy mátrix. A világod egy mátrix. Illúzió. A gondolataid, érzéseid pedig lelked rezdüléseinek visszapattanása a mátrix áthatolhatatlan faláról. Kitűzött céljaid, mindent felemésztő vágyaid csupán még szánalmasabb illúzió foszlányok az illúzióban. Mégis van itt valami. Valami megfoghatatlan, különleges, újra és újra tovaillanó látomás, mely a halhatatlanság minőségét ébresztgeti lelkedben. Ami megsimogat és hazahív. Megérint, majd magadra hagy. Ott van mindenhol. Te honnan szippantod magadba? Egy illatból? Egy képből? Egy érintésből? Mindenki meg akar érkezni egy olyan helyre, ahol nincsenek tabuk. Ahol elfogadásban, szeretetben és tökéletes biztonságban van a lelke. Ahol bele lehet zuhanni egy másik lélekbe vagy épp bekebelezni azt. Fájdalom nélkül. Szenvedés nélkül. De ez megmarad romantikus csipke szőttesnek a hétvégi ház pókhálós falain. Ebben a világban pedig a hétköznapok foglyaiként találkozunk egymással. Kiszolgáltatva, megnyúzva dobjuk oda legfinomabb rezdüléseink kiárusítva mindazt, ami a férfit férfivá, a nőt pedig nővé teszi. Drágám, gyöngyöt szórsz a disznók elé...

Nem tudom elhallgattatni lelkem pendülő húrjait. Isteni ujjak játszanak rajta, mutatják az utat. Lélekotthonban csend van, béke és állandóság. Ott nem követel a test, nem kapar az elme, nem kötnek gúzsba a vágyak és azok vonagló tárgyai. Az anyagi lét burjánzó, sötét, ragacsos csápjai újra és újra utánam tekerőznek. Utolérnek és bekebeleznek. Ellenkezve, dühöngve, üvöltve, mégis puhán csusszanok a jól ismert ismeretlen nyákosan nedves karjai közé. Héja nász az avaron. Gyönyörhullámokban adom meg magam. Hagyom, hogy testem pattanásig feszülve ernyedjen a teljes tudatlanságba. És amikor véget ér, kezdődik előröl a körbe-körbe. Lelki szemetem a térbe ürítem, hogy testem rövid időre menedéket vehessen. Vakaródzásom alábbhagy, csillapodik én pedig undorítónak, mocskosnak és elveszettnek érzem halandóságom. Megvetem azt, ami vagyok. Amit te még harsányan ünnepelsz, csupán hamu és por barátom. Majd újra megérkezik egy pillanat, ami kizárólag azért született meg, hogy én újra elcsábulhassak az illúzió fátylai mögött... aztán néha, talán nem is annyira néha, egészen kivételes, színesen csillogó létezésmozaikok akadnak keresőn fürkésző ujjaim közé. Igen. Az nagyon finom. Tiszta. Már már tökéletes. Egyetlen hibája, hogy felkínálja a tökély lehetőségét...

Drágám! Érezted e már egyre erősödő félelmed az elmúlástól mikor a teljesség közelített feléd? Érezted e már, hogy az újra és újra lerótt körök ugyanoda vezetnek bármilyen megoldást nélkülözve? Érezted e már, hogy valójában nincs hova fejlődni? Készen vagy, tökéletlenül tökéletes mióta csak megszülettél. Érezted e már, hogy nincs győzelem...? Csak a tudatosság van. Gyermek vagyok fájó lélekkel. Kiszolgáltatva, kirekesztve, meggyötörve. Nő vagyok. Kitárulkozni vágyó, buja, termékeny ősasszony. Anya vagyok. Szerető, tanuló, tanító. Anya aki próbál táplálni, nem hibázni, türelmes maradni, túllépni, tudatos maradni. Nevelni, kísérni. Vezető vagyok. Domináns, ellentmondást nem tűrő, jéghideg vadász. Lélekcsomók simogató gyilkosa. Fény vagyok. Csendesen száguldó, csillagokon nyugvó. Életeken, dimenziókon, galaxisokon tovaúszó önnön szabadságában sütkérező független csodaszarvas. A változás itt van, benned van. Te magad vagy. Te is az vagy. Isten vagy. Szeretet vagy.

A www.mezsgye.blogspot.com honlapon található tartalom (különösen, de nem kizárólagosan: cikkek, tanulmányok, egyéb írások, grafikák, szövegelemek, beleértve jelen szöveget is) a Szerzői jogról szóló 2011. évi CXII. törvény alapján a feltüntetett szerzők szerzői jogi oltalom alá eső alkotásai, amelyekkel kapcsolatos mindennemű hasznosítási jogokkal Csörgits Kinga rendelkezik. A Jogtulajdonos nem vállal felelősséget a honlap használatából eredő bármilyen közvetett vagy közvetlen kárért. A honlapon található bármilyen tippet, ötletet, elgondolást, javaslatot bárki csak a saját felelősségére használhatja.