Létezik egy világ, ahol a természetfeletti természetes...

Kedves Útkereső! Köszöntelek az én szakrális budoáromban. Sokféle névvel illeték már e helyet és sokan megfordultak már itt. Minden változik, egy valami azonban örök. Amikor alkotok, kint hagyom a testem. Ez felébredett lelkek otthona és találkozóhelye. Ezért arra kérlek, hogy te is vegyél le magadról mindent, amire idebent nem lesz szükséged. Aztán fáradj beljebb és érezd otthon magad. Tölts magadnak egy csésze teát és helyezkedj el kényelmesen. Keresgélj, lapozgass az írások között. Lassan elnyom az álom. Engedd. Mert amikor felébredsz, mindent másképp látsz majd. Isten hozott nálam.

2014. november 7., péntek

Heti szútrák

Ima a táncról

Mindannyian elérkezünk életünk ama kétségekkel teli szakaszába, amikor úgy gondoljuk, a csodákat csak a felszínen érzékelhetjük. Ha mégis ránéznénk a világra a maga teljes valójában, csak kiábrándultságot, közönyt és fásultságot éreznénk… Ezen gondolkodtam azon a napon is. De ahogy kiléptem a zsinagógából már éreztem ezt a különös érzést. Azt éreztem, valami fontos, mégis láthatatlan dolog történik velem. Egy olyan ritka pillanat volt ez, ami teljesen átlagos és szürke burkát csak előttem vetkőzte le, hogy rajta áthatolva megtapasztalhassam ezt a csodát. Ahogy a Dob utca árkádjai alatt sétáltam, megálltam egy művészbolt előtt és a következő feliratot olvastam ki az egyik iparművész bemutatkozó szövegéből: „próbálj ki mindent, járd be az utad, azután úgyis úgy lesz, ahogyan lennie kell”.  Befordultam a Wesselényi utcába, hirtelen átpillantottam a másik oldalra, ahol megláttam a feliratot: Magyar Táncművészeti Főiskola. Ekkor már egy másik, számomra ismeretlen világba csöppentem. Rám talált és megérintett egy eleven és pulzáló érzés. Nem is érzés volt ez. A lelkem lüktetett és dobolt. A lábaim átvittek a túloldalra, és mintha elvégezték volna küldetésük azonmód földbe gyökereztek a bejárat előtt. Mit keresek én itt? Hiszen nem lettem táncos. Akartam… de nem lettem. A lelkem mégis táncol, és türelmesen várja, hogy visszatérjek hozzá.
Most mit kezdjek így magammal? Ember, lélekrabló a neved! Engedem felbugyogni ezt a mélységes mélyről feltörő ősi masszát. Himnusz ez, ima a bennem rejlő tánchoz. Misztikus tánc ez, transzcendentális, melynek lépéseit nem ismerem. Ritmusa ősöket idéz, világokat, melyek letűntek. A tánc, melyet sohasem táncoltam el, de ott él bennem tisztán, ártatlanul érintetlenül. Felszínre hoznom bűn, annyira törékeny, mégsem tehetek mást, mert ez az ősi massza lassan forró lávaként emészt el belülről. Engedem hát felbugyogni. Imádkozom hozzád Istenem. Minden lépés megnyilatkozás, mely hozzád visz közelebb. Bocsásd meg, hogy elfordultam tőled, bocsásd meg tudatlanságom, félelmem és halandóságom, mely uralkodik és felülkerekedik. Nem vagyok táncos. Sohasem leszek. Csupán engedem, hogy lelkem kiürüljön, hogy kifolyjon belőle minden. Minden, amire már nincs szükségem, csupán félelemből ragaszkodom hozzá. És akkor a tánc, mely időtlen idők óta bennem rekedt, újra és újra eme világba taszítva testem, keresztüláramlik rajtam. Lényem végre nem áll ellen, hanem engedelmeskedik ennek az erőnek. Tánc árad belőlem. Táncot lélegzem be, és táncot lélegzem ki. Egységesülés ez, életem végső célja. Minden pillanat, amit ezután eltöltök ebben a világban, csupán ajándékba kapott idő.    

2014. november 5., szerda

Rudolf Otto: A szent

Az isteni eszméjében rejlő irracionális és viszonya a racionálishoz

„Legjobb osztályrészünk a borzadály; bármily nagy ára van, a meghatottak benne érzik csak át a Legnagyobbat.” (J.W. Goethe: Faust 2. rész)

A következőkben összefoglalom Rudolf Otto A szent című művét, majd összehasonlítom Mircea Eliade A szent és a profán című munkájával. Kiemelt figyelmet fordítok a szentség mint fogalom kifejtésére és meghatározására. Megkísérlem Rudolf Otto szavaival megválaszolni a kérdést: mi az, ami a vallást vallássá teszi?
A szent a racionális és irracionális fogalmak definiálásával kezdődik. Ahhoz, hogy a vallásos hitet meg tudjuk különböztetni a puszta érzéstől egyértelmű, könnyen átlátható, az emberi létállapotot meghaladó ám azzal mégis analóg fogalomrendszerre van szükség. A keret, ami az egész vallást formába önti a racionális, amely paradox mégis értelmezhetetlen a vallásos hit mélyebb irracionális élményvilága nélkül.
A szent mint numinózus a vallás kiindulópontja, végső célja és középpontja, mely egyesíti a racionális és irracionális fogalmakat. Az ember Isten iránt érzett vallásos függősége élesen elhatárolódik minden más függőségérzettől. Ezt Otto teremtményérzetnek nevezi. A numinózus természetének megismerését nagyban megkönnyíti a következő fogalmak bevezetése. A szent legfontosabb tulajdonsága, hogy kiváltja az emberből a mysterium tremendum, vagyis a rettentő titok érzését.

„Ez az érzés olykor gyengéd hullámmal öntheti el a lelkünket, az elmélyült áhítat lebegő, nyugodt hangulatának formájában, s ily módon fokozatosan a lélek szakadatlanul áradó hangulatává válhat, amely sokáig tart, és ott rezeg, míg végre elcsitul, s a lélek újra a profanitásba merül. Előtörhet ez az érzés a lélekből hirtelen lökésekkel és görcsökkel is. Furcsa izgatottságot, kábulatot és eksztázist is okozhat. Vannak vad és démoni formái is. Lesüllyedhet egészen a szinte kísérteties borzongásig és irtózásig. Vannak nyers és barbár előzményei és megnyilvánulásai, valamint fejlődhet a finomság, a tisztaság és a megdicsőülés irányába is. Kialakulhat belőle a teremtmény csöndes, alázatos reszketése és elnémulása is — de mitől reszket és némul el? A minden teremtmény fölött álló kimondhatatlan titoktól.” (Rudolf Otto: A szent 23.)

A szent tehát olyasvalami, ami természetét tekintve semmihez sem hasonlítható, így „egészen más”. A numinózus bámulatos, energikus és csodálatraméltó, így az ember alázattal és félelemmel közelíti meg. A szent természetének további alkotóeleme a kontrasztharmónia a numinózus kettős jellege, amit Otto fascinansnak nevez és így ír róla:

„Erről a kontrasztharmóniáról, a numinózus kettős jellegéről tanúskodik az egész vallástörténet: legalábbis ott, ahol meghaladja a „démonival szemben érzett respektus” szintjét. A vallás történetének legfurcsább és leginkább figyelemre méltó jelensége ez a kontrasztharmónia. Amilyen irtózatos– rettentőnek tűnik számunkra a démoni– isteni, olyan vonzó és izgató is. És a démoni– isteni előtt a legalázatosabb lemondással reszkető teremtmény ugyanakkor mindig érzi azt az ösztönzést is, hogy a démoni– isteni felé forduljon, sőt hogy azt valamiképpen birtokba is vegye.” (Rudolf Otto: A szent 48.)

Az „egészen más” misztikus megközelítésben jelenthet mindent, ami nem ismert és létező, ez pedig a semmi az üresség állapota. A szent nem definiálható, megfoghatatlan irracionális, mégis a racionális vallásos eszköztár középpontjában áll és annak alapját képezi. Ezért a numinózusról szóló tudást racionális eszközökkel nem lehet átadni, ezt az érzékenységet csupán elősegíteni ösztönözni lehet.

„Minden (vallásos) intuíció önálló mű... nem ismeri sem a levezetést, sem a kapcsolódást.”(Schleiermacher: Reden über die Religion)

Az archaikus ember sajátos vallásvilágával Otto A fejlődési fokozatok és A nyers elemei című fejezetekben foglalkozik. Ezt a témát Eliade részletesen feldolgozta már Vallástörténeti értekezések és A szent és a profán című műveiben. Eliade és Otto egyetért abban, hogy már a fejlődés e korai szakaszában megjelenik az igény egy olyan isten képének megalkotására, aki a vallási panteon középpontjából eltávolodik, és ezután a dinamikus istenségektől távol, ám mégis azok fölött foglal helyet. Aki nem kap szerepet a mindennapos vallásgyakorlatban, csupán puszta léte emeli a többi istenség fölé.

„A barbár népek mitológiájában és elbeszéléseiben számtalanszor találkozunk olyan vonásokkal, amelyek teljes mértékben meghaladják egyéb vallási rítusaik és szokásaik szintjét: főisteneket képzelnek el, amelyekkel a gyakorlatban sokszor egyáltalán nem törődnek, és amelyeket szinte önkéntelenül olyan méltósággal ruháznak fel, amely minden más mitológiai képződmény méltóságát fölülmúlja, és jellegét tekintve a szó legmagasabb rendű értelmében isteni. Olykor felismerhető, olykor nem, hogy ezeknek a főisteneknek mitikus múltjuk van. Jellemző rájuk, és rejtélyes is, ahogyan a többiek szintje föle emelkednek.” (Rudolf Otto: A szent 152.)

A korai istenképek, — melyek teremtők és természetüknél fogva örökkévalók, kifürkészhetetlenek — lassan kivesznek a kultuszból, hogy átadják helyüket egy dinamikusabb imádat és kiábrázolás szempontjából is könnyebben felfogható istenképnek. A messzi isten tehát eltávolodik az embertől, és visszahúzódik az égbe. Azonban betegség, szerencsétlenség, éhínség vagy járvány idején az ember az uránikus istenhez fohászkodik, mint végső oltalmazóhoz. Eliade így ír erről:

„Az égi istenek viharistenekké és esőistenekké való szakosodása, valamint megtermékenyítő erejük előtérbe kerülése nagyrészt az uránikus istenségek passzív struktúrájával magyarázható, valamint azzal, hogy készek átengedni helyüket más, konkrétabb, jobban megszemélyesült, az emberek hétköznapi életéhez közvetlenebb módon kapcsolódó hierofániáknak.” ( Mircea Eliade: Vallástörténeti értekezések 25.)

Eliade és Otto a szent fogalmának definiálásában is egyetért, de A szent kizárólag a numinózusra fókuszál, részletesen leírva annak természetét, elemeit, kifejezőeszközeit és az emberrel való kapcsolatát. A szent és a profán a címadó fogalmakat tisztázza és összehasonlítja azokat az ember, a tér és az idő aspektusán keresztül. Ahogy írja, a szent a profán ellentéte és az ember a megnyilatkozáson keresztül szerez tudomást róla. A világban-lét két fajtája egyfelől az archaikus ember, akinek törekvése, hogy a szent közelségében éljen, másfelől a modern ember, akinek élményvilágára a deszakralizáció jellemző. Eliade végül arra a következtetésre jut, hogy a modern vallástalan ember a vallásos emberből, a homo religiousból született. A vallásos életformával való szembehelyezkedés szülte, de őrzi az archaikus ember viselkedési formáit. Az archaikus-és a modern ember összehasonlítása A szent című műben nem figyelhető meg.

Végül Otto választ ad az emberiség egyik legfontosabb kérdésre: mi az, ami a vallást vallássá teszi?

„Az, hogy a vallásban az irracionális elemek mindig élénkek és elevenek maradnak, megóvja a vallást attól, hogy racionalizmussá váljon. Az, hogy gazdagon töltekezik racionális elemekkel, megóvja attól, hogy fanatizmusba vagy miszticizmusba süllyedjen, és megrekedjen ezekben, és csak ez teszi képessé arra, hogy a minőség, a kultúra és az emberiség vallása legyen. Ez a két elem jelen van, és egészséges és teljes harmóniát alkot, ez pedig ismét csak olyan mérce, amellyel mérhető egy vallás fölénye, ráadásul ez valóban a vallás mércéje.(…) Csak az lehet a mérce, ami a vallásnak a legsajátabb belső lényege, tehát a szent ideája, valamint az, hogy egy vallás megfelel– e ennek, vagy sem.” (Rudolf Otto: A szent 166.–195.)

Részlet a Felhőatlasz című filmből


„Minden rendben van. Minden átkozottul, tökéletesen rendben van. Most már értem, hogy a határ a zaj és a hang között, csupán konvenció. Minden korlát egy elfogadott szabály, ami arra vár, hogy átlépjenek rajta. De csak akkor léphetünk át bármilyen határt, ha előtte felfogjuk, hogy azt tesszük. Az ilyen pillanatokban épp olyan tisztán hallom a te szívverésedet, mint a sajátomat, és tudom, hogy az elszakítottságunk csak illúzió. Az életem messze túlnő az én korlátaimon. (…) A hit akárcsak a félelem vagy a szeretet ugyanúgy megértendő erők, mint ahogy értjük a relativitáselméletet vagy a valószínűség számítást. Ezek is olyan jelenségek, amelyek meghatározzák életünk alakulását. Tegnap az életem még egy adott irányba tartott, de ma már egy másik irányba halad. Tegnap még úgy gondoltam sosem tennék meg olyat, amit ma megtettem. Ezek az erők, melyek gyakran újrateremtik az időt és a teret, és alakítani és módosítani tudják azt, aminek képzeljük magunkat, már jóval a születésünk előtt hatni kezdenek, majd az elmúlásunk után sem szűnnek meg. Az életeinket, és a választásainkat ugyanúgy, ahogy a kvantum mechanika jelenségeit is pillanatokként értjük meg. Minden egyes kereszteződés, minden egyes találkozás egy új potenciális irányt kínál.”


2014. október 23., csütörtök

Mircea Eliade: A szent és a profán


Természeti szentség és kozmikus vallás


A következőkben összefoglalom Mircea Eliade A szent és a profán című művét. A Természeti szentség és kozmikus vallás fejezetre kiemelt figyelmet fordítok és összehasonlítom a Vallástörténeti értekezés második fejezetével.
A szent és a profán a címadó fogalmak definiálásával kezdődik. A szent a profán ellentéte és az ember a megnyilatkozáson keresztül szerez tudomást róla. A világban-lét két fajtája egyfelől az archaikus ember, akinek törekvése, hogy a szent közelségében éljen, másfelől a modern ember, akinek élményvilágára a deszakralizáció jellemző. A vallásos embernek a szent tér a világ középpontját jelentette.

A vallásos ember a lehető legközelebb akart élni a világ középpontjához. Tudta, hogy országa a föld közepén van, hogy városa a világegyetem köldöke, és mindenekelőtt hogy a templom és a palota igazi középpontjai a világnak, ám ezen túlmenően azt is akarta, hogy saját háza is imago mundi- ként a középpontban legyen. (…) a hagyományos társadalmak embere csak olyan térben volt képes élni, amely felfelé nyitott, amelyben szimbólumok biztosították a síkok áttörését, s ezáltal lehetséges volt az érintkezés a másik, a földöntúli világgal. ( A szent és a profán 11.)

Eliade a térfelfogásbeli különbségek után áttér az idő fogalmának leírására. A vallásos ember ismer ugyanis szakrális időintervallumot, vagyis az ünnepek idejét, és a szokásos időintervallumot, vagyis a profán időt. A nem vallásos ember is ismeri az idő heterogenitását, hiszen különbséget tesz munkaidő, és a pihenés- szórakozás ideje között. De megszentelt időtartamokat nem ismer.
A Természeti szentség és kozmikus vallás című fejezetben a természet és az égbolt transzcendens jellegére mutat rá. Az ég a felső szféráknak ad otthont, ezáltal „mindig vallásos jelentőséggel telített”.

A világ olyan, hogy a vallásos ember miközben szemléli, felfedezi a szentség és ezáltal a lét különféle megjelenési formáit. Mindenekelőtt: a világ létezik, van és szerkezete van; nem káosz, hanem kozmosz; ezáltal teremtvénynek, az istenek művének bizonyul. Ez az isteni mű bizonyos fokig mindig áttetsző, önmagától fedi fel a szentség sokféle jellegét. Az égben közvetlenül és természetesen nyilvánul meg a végtelen távolság, isten transzcendenciája. (…) Az ember számára hozzáférhetetlen magasságok, a sziderikus zónák, a transzcendencia, az abszolút valóság és örökkévalóság dicsfényébe öltöznek. Itt lakoznak az istenek, (…) a kiválasztottak, (…) a holtak lelkei. Aki valamilyen szentség lépcsőfokain, a rituális létrán felemelkedik az égbe, az többé már nem ember. ( A szent és a profán 31-32.)

A témával korábban már foglalkozott a Vallástörténeti értekezés című mű második fejezetében, ahol hasonlóan írta le ezt a jelenséget. 
 
A mennybolt puszta szemlélése kinyilatkoztatással ér föl. Az ég olyannak mutatkozik, mint amilyen valójában: végtelen, transzcendens (…) Az ember számára elérhetetlen felső régiók, a csillagok szférája a transzcendens, az abszolút valóság, az örökkévalóság isteni tulajdonságaival ruházódnak föl. Az ilyen régiók isteneknek szolgálnak lakhelyül; az égbeemelkedési rítusok segítségével ide juthat néhány kiváltságos, s egyes vallások szerint ide érkeznek a holtak lelkei. A magasság elérhetetlen dimenzió az ember számára, emberfeletti erők és lények birodalma. Az, aki szertartásosan megmássza egy szentély lépcsőit vagy felkapaszkodik az égbe vezető rituális létrán, megszűnik ember lenni: a kiváltságos holtak lelkei égbe emelkedésük során búcsút mondtak az emberi léthelyzetnek (Vallástörténeti értekezés magyar fordítás kézirata 1.)

Ezt az állítást több példával is alátámasztja és rámutat, hogy a primitív népek, valamint az első történelmi civilizációk kivétel nélkül összefüggésbe hozták és összekapcsolták a szent ég és saját istenképük fogalmát. Az említett példák igen részletesen mutatják be az eltéréseket és hasonlóságokat egyaránt eme természeti népek istenképében és istenábrázolásában a délkelet-ausztráliai törzsektől egészen az észak-amerikai sziú indiánokig. A hierofánia vagyis a szentség megjelenése tehát szorosan összefügg az éggel és az onnan érkező természeti jelenségekkel (mennydörgés, villámlás stb.)
A korai istenképek, — melyek teremtők és természetüknél fogva örökkévalók, kifürkészhetetlenek — lassan kivesznek a kultuszból, hogy átadják helyüket egy dinamikusabb imádat és kiábrázolás szempontjából is könnyebben felfogható istenképnek. A messzi isten eltávolodik az embertől és visszahúzódik az égbe. Azonban betegség, szerencsétlenség, éhínség vagy járvány idején az uránikus istenhez fohászkodnak mint végső oltalmazóhoz. Kiemeli, hogy az istenség szakosodása habár szükségszerű, sőt elkerülhetetlen igénye az embernek, egyéb visszavonhatatlan változásokat is eredményez. Az istenkép a szakosodás által felruházott képességeiért cserébe elveszíti mindenható voltát. Ezen felül újabb szerepét betöltve gyakran párban ábrázolják mint a Nagy Istennő/Anya örök társát. Itt természetesen a szakrális megtermékenyítő képesség kerül fókuszba.
Összességében Eliade mindkét műben arra a következtetésre jut, hogy az égi struktúrájú istenalakok helyét átvették a dinamikusabb gyakorlatias igényeket kielégítő istenalakok, mely változás a mennybolt szentségét nem érintette. Az ég időtlensége, és szimbolizmusa lehetővé tette, hogy korlátlanul érintkezzék bármely kultusszal és épüljön be a történelmi változások által eluralt vallási rendszerekbe szerte a világon. Eliade stílusa A szent és a profán című műben finomabb, letisztultabb. Az uránikus istenkép mellett hosszan foglalkozik a víz jelképrendszerével. A víz a halál és az újjászületés szimbolizmusát is magában hordozza, s mint áttetsző közeg képes megmutatni a transzcendenciát.

A víz lehetőségek összességét szimbolizálja, forrás és kezdet, a létezés valamennyi lehetőségének tárháza, megelőz minden formát, és hordoz minden teremtést. (…) A vízben való alámerülés visszahullás az alaktalanba, amelyet új teremtés, új élet vagy új ember követ. (A szent és a profán 36.)

A negyedik fejezetben a „világra nyitott” létezéssel és az élet megszentelésével foglalkozik. Szemben a nem vallásos emberrel az archaikus ember létezése a világgal szemben mindig nyitott. Ez azt jelenti, hogy amikor a világot szemléli és felfedezi, saját magát ismeri meg. Az élet megszentelésével kapcsolatban a szexuális egyesülés példáját emeli ki, ami nagy jelentőségű az indiai tantrizmusban. Bemutatja, hogy miként válik rituálévá, szentséggé egy fizikai aktus, melyben a partnerek már „nem emberi lények, hanem eloldozottak és szabadok, mint az istenek”. A nem vallásos ember számára azonban ez csupán „misztikus technika”.
Az indiai misztika aspektusából rávilágít a lélek természetére és annak a testben elfoglalt szerepére. Majd különbséget tesz a „ház birtoklása” és a zarándoklat között. A fészekrakás és az otthonbirtoklást eredményez, míg a zarándoklat egy folyamatos közeledés istenhez.

Ha a ház birtoklása azt jelenti, hogy szilárd helyet választunk a világban, akkor a házról lemondó zarándokok és aszkéták továbbhaladásában, állandó helyváltoztatásában az a törekvés fejeződik ki, hogy elhagyják ezt a világot, s ne legyen állandó helyük benne. Akik a keresést, a középponthoz vezető utat választották, azoknak le kell mondaniuk a családban és a közösségben elfoglalt helyről, a fészekről, és egyes- egyedül a legmagasabb igazsághoz való vándorlásnak kell szentelniük magukat, amely igazság a fejlett vallásokban a rejtőzködő istennel azonos. (A szent és a profán 51.)

Végül Eliade rámutat, hogy a vallástalan ember a vallásos emberből, a homo religiousból született. A vallásos életformával való szembehelyezkedés szülte, de őrzi az archaikus ember viselkedési formáit.

Nem képes végérvényesen kioltani múltját, mert maga is e múlt terméke. Egy sor megtagadásból és lemondásból tevődik össze, de még mindig kísértik azok a valóságok, amelyeket elutasított és megtagadott. Saját világot akart, s ezért deszakralizálta azt a világot, amelyben elődei éltek. (A szent és a profán 58.)

2014. október 11., szombat

Részlet Paulo Coelho Házasságtörés című könyvéből

És akkor meghallom a hangokat, amelyek oly régóta itt voltak bennem, csak elfojtották őket az állandóan ismétlődő gondolatok, a magány, az éjszakai szorongások, a félelem a változástól és attól, hogy minden marad a régiben. Minél magasabbra szállunk, annál inkább eltávolodom önmagamtól. Egy másik világban vagyok, amelyben tökéletesen illeszkednek a dolgok. Távol attól az élettől, amely tele van teljesítendő feladatokkal, lehetetlen vágyakkal, szenvedéssel és örömmel. Nincs semmim és minden vagyok. Ha valaki látna most, nem jönne rá, ki vagyok, mert fény vagyok, tér és idő. Másik világban vagyok. És a sas így szól: ez az örökkévalóság. Az örökkévalóságban nem létezünk: csak eszközök vagyunk a Kézben, amely a hegyeket, a havat, a tavakat és a napot alkotta. Szolgálni akarom ezt a Kezet. Gondolatok jönnek és mennek anélkül, hogy megváltozna, amit érzek. Az elmém elhagyta a testemet, és eggyé vált a természettel.  Az örökkévalóság érzete a hatalom rejtélyes érzésével tölt el. Mindenre képes vagyok, arra is, hogy megszüntessem a szenvedést a világban. Repülök és beszélgetek az angyalokkal, hangokat hallok és kinyilatkoztatásokat, amelyeket nemsokára elfelejtek, de ebben a pillanatban olyan valóságosak, mint ez a sas itt előttem. Ebben az állapotban akarok maradni, de kezdenek visszatérni a gondolataim. Istenem, nem maradhatnék így örökre? Nem lehet, mondja a sas. Ha örökké így maradnál, nem tudnál a világban élni, mondja. Na és? Hogy élhetnék a világban azok után, hogy megtapasztaltam az örökkévalóságot? Találd meg a módját, válaszolja a sas, de már alig hallani. Aztán örökre eltűnik az életemből. Megértem, hogy ha újra ugranék, akkor sem érezném már ugyanezt. Nem kell megmagyaráznom, amit ma éreztem. A világ tökéletes. (Paulo Coelho: Házasságtörés)

2014. szeptember 30., kedd

A bolond

Emlékezem a bolondra. Itt él bennem az én szívemben. Sokáig nagyon sokáig tartott rátalálnom. Ott volt mindig is, de engem meg nem pillanthatott és én őt nem láthattam. Falak választottak el egymástól. Falakat húztam önmagam és önmagam közé, önmagam és Isten közé, önmagam és a bolond közé. Úgy hittem mindig így lesz majd, de a Teremtő másként rendelte sorsom és egy szép napon megnyitotta szívem. A falakon túl megpillantottam önmagam tükröződni őbenne. De a tudás bástya. A bolond pedig utazó, aki bejárja a beteljesedés útját. A bástya mégis magába fogadta az utazót. Megetette megitatta és felvezette őt a csigalépcsőkön át a templomszobába. Az utazó immár megértette a bástyát. Megértette annak emelkedettségét tisztaságát rendíthetetlen időtlenségét. Mégis arra kérte tartson vele. De a bástya nem volt képes rá, hogy elhagyja az ő gyökereit és vett nimbuszát. Elküldte a bolondot falakon túlra száműzte, hogy még magasabb falakat emelhessen. Hogy felépülhessen Bábel tornya. Hogy a bástyából legenda születhessen. És úgy lett. De már semmi sem volt úgy, ahogy annak előtte. Semmi sem volt úgy, ahogy lennie kellett volna. Ezért a bástya lerombolta falait. Hosszú hosszú évek alatt tégláról téglára szabadította fel magát miközben mindenki elhagyta őt. Hiteltelenné vált. Hiszen ki látott már vándorló bástyát? De a bástya könnyek és fájdalmak közepette törte szét a biztonságot nyújtó falakat, hogy egyszer teljesen átjárhassa a fény, hogy szabad lehessen. Mikor pedig utolsó falait is lebontotta kinyitotta könnyektől áztatott szemét és láss csodát, az utazó ott állt őelőtte. Miért vártál énrám ha egyszer elűztelek? — kérdezte a bástya. Magadba fogadtál megetettél megitattál, a templomszobában hálhattam. A lelkünk összefonódott. — válaszolta az utazó. Nincs már semmim mit neked adhatnék. Én magam is semmi vagyok. — mondta a bástya. Az utazó szélvédett helyet keresett egy fa alatt a tó partján és meleg fekhelyet készített. Tüzet rakott és odaült a bástya mellé, hogy az ölébe hajthassa fejét. És a falak nélkül való bástya csak sírt csak sírt, amíg álomba nem sírta magát az utazó pedig hallgatta őt. Majd eloltotta a tüzet és magára hagyta a bástyát, aki ébredés után szomorúan látta, hogy az utazó elhagyta őt. De miért várt rá ha most mégis elhagyja? Ekkor így szólt: leromboltam falaim, de újakat még nem építettem helyükbe. Ismeretlenül pőrén arctalanul járok a világban. Láthatatlan árny vagyok vajon így mi végre érhetem el az áhított világot? Csakis úgy, ha olyanná változom aki képes elérni azt. Már elveszítettem önmagam. Most meg fogom találni önmagam. Tudta jól az utazó azért hagyta el, hogy csakis önmagával lehessen. Hogy meghallja saját lelkének zenéjét. A falak nélkül való bástya aki immár láthatatlan árny lett nem mozdult a tó mellől. Ott maradt a fa alatt a meleg fekhelyen és arról elmélkedett hogyan tovább. Vajon mikor és hogyan omlott össze vett nimbusza és kopott föl álla azokon a meséken melyeket saját maga mesélt el? Így meditált már hosszú ideje amikor meglátogatta egy szent ember. A faluban hallotta a láthatatlan árny legendáját aki valaha bástya volt. Most itt ül a fa alatt és elmélkedik. Kedvére való volt ez a szent embernek így megszólította az árnyat: hová tartasz? A fénybe jó uram a tökéletes szabadságba. — válaszolta az árny. És miért vágyódsz a tökéletes szabadságba gyermekem? Talán csak mert bástya voltál a kezdetektől? — kérdezte a szent ember. Nem jó uram. Azért vágyódom oda, mert ott vár rám az én lélektársam az utazó. De most láthatatlan árny vagyok. Így nem érhetem el sem őt sem pedig a szabadságot. A szabadság csupán illúzió. — rázta  a fejét a szent ember.  Talán igen. De nem ezt jövünk e kutatni ebbe a világba szüntelen? — kérdezte az árny. Az könnyen meglehet gyermekem. Mivel látom, hogy tiszta a te szíved segítek neked. Kívánhatsz bármit én teljesítem. Az árny elgondolkodott vajon mit kívánhatna ettől a szent embertől? Akkor eszébe jutottak saját gondolatai. Hogy csakis úgy érheti el az áhított világot, ha olyanná változik aki képes elérni azt. Ekkor így szólt az árny: én jó uram adj nékem szárnyakat. Változtass angyallá. Rendben van gyermekem. Pihenj most le. Midőn megébredsz angyalként nyílik ki szemed kinek testét szárnyak ékesítik majd. Azzal megáldotta őt és elment. Az árny álomra hajtotta fejét. Aznap éjszaka keveset aludt álmában távoli tájakon járt messze az ismert világtól. És reggel amikor kinyitotta a szemét valóban angyallá lett. Hatalmas szárnyait a földön húzta maga után melyet aranyporral hintett hófehér puha tollak borítottak. Azzá lett aki képes elérni álmait. Aki elveszítette önmagát, hogy újra megtalálhassa önmagát. Felröppent a magasba a felhők fölé ahol szabadon szárnyalt korlátok és falak nélkül. Azt gondolta rögtön elindul és megkeresi az ő utazóját. De úgy döntött ott marad inkább a tó partján a meleg fekhelyen. Aznap éjszaka tüzet rakott az angyal így jelezve az utazónak megérkezett készen áll. De itt véget ér a történet. Az utazó messze jár egy bástyából pedig soha nem lesz angyal. A szent emberek már régen elhagyták ezt a világot. És senki nem kap szárnyakat csupán mert lerombolta falait. Kivéve ebben a mesében. Mert az én szívem hatalmas. Elfér benne az utazó és a bástyából lett angyal világa. Emlékezem a bolondra. Itt él bennem az én szívemben. Sokáig nagyon sokáig tartott rátalálnom. Ott volt mindig is, de engem meg nem pillanthatott és én őt nem láthattam. Falak választottak el egymástól. De a falakat leromboltam így szárnyakat kaptam helyettük. Ma még egyedül hunyom le szemem, de tudom holnap már velem leszel. Eloltom a tüzet és visszavonulok meleg fekhelyemre. Mielőtt megérkezik az álom azt suttogom: jó éjszakát bolondom. Isten hozott az áhított világban. Gyere vissza hozzám…

2014. szeptember 28., vasárnap

Heti szútrák

Akkor mellém ült és azt mondta nekem: „azt hiszem kedves, minden félelmünk egy tőről egy közös forrásból ered. Ezek a félelmek korlátokként mutatkoznak egészen addig, amíg nem állunk készen rá, hogy szembeforduljunk félelmeinkkel.  Amikor ez bekövetkezik, nem belekapaszkodunk korlátainkba, hanem elengedjük és átlépjük azokat. Ilyenkor a félelmeink felerősödnek, vagy a félelmek által eluralt érzések törnek felszínre elementáris erővel. Ez a legnehezebb. Mert vajon mi a szimbólum és mi a valós vágy? És vajon miért vágyunk minden élethelyzetet meghódítani majd átlépni azon? Miért ez az állandó vágyódás? Azt hiszem van valami, ami végtelenül fontos az ember számára. Ez pedig az értelem. Vagyis a siker. Ha az ember sikeres, azt jelenti, hogy kiteljesedett…illetve beteljesedett és ez megelégedetté teszi. Hogy a siker teljes tudatosság vagy korlátlan áramlás következménye az valójában másodlagos.  A tudatállapot a lényeg a siker állapota, melyet az ember ha egyszer megtapasztalt többé nem tud élni nélküle. A siker azonban érzékeny dolog. Mert az állapot ahová vágyódunk, valójában nem létezik. Mert a siker vagy bennünk van vagy sehol sincsen. Vajon mit kell megtanulnunk az állandó vágyódásból? Mi benne az igazi feladat? Talán a vágy csupán szimbólum. A sikertelen ember rúgkapálása és menekülése, hogy ne kelljen szembenéznie önmagával. A valós félelmekkel kudarcokkal és a sikertelenséggel.”
Akkor én azt feleltem: „ ha kérdeznél kedves, azt mondanám neked menj és élj meg minden pillanatot. De nem kérdezel. Bezárod magad. Törvények és szabályok borítják be az életed. Ha kérdeznél, azt mondanám neked engedj el minden korlátot minden félelmet. Kutasd azokat a pillanatokat melyekből csupán néhány adatik meg az életben. De nem kérdezel. Bezárod magad. Betartod Isten és ember törvényét. Ha kérdeznél, azt mondanám neked a törvények ismerete arra tanítja a felemelkedettet hogyan lépjen át azokon. Mert a törvény a tömegé. A döntés az egyéné. De nem kérdezel. Bezárod magad. És amikor eltelik az idő az emlékeid és kétségeid újra meglátogatnak majd. És te megbölcsülve valóban újraélnéd azokat a pillanatokat, de azok már elteltek. Ahogyan a te napjaid is. Mivel megbölcsültél már tudod, az egész élet úgy telik be, hogy kiszolgálja azokat a kivételes pillanatokat. De te e pillanatokat állítottad az élet szolgálatába. Ha kérdeznél, azt mondanám neked ez a néhány pillanat az élet. Nincs több. De nem kérdezel. Bezárod magad.”

2014. szeptember 16., kedd

Heti szútrák

Korlátok, félelem, rettegés…

A túra komolyra fordult. Kiértünk az erdőből, és egy szakadék mellett mentünk tovább. A sziklák csúsztak az agyagos talajtól, amit feláztatott az eső. Leszűkült az út, lejtett a szakadék irányába. Félni, majd rettegni kezdtem. A testem elgyengült és remegett. A lépteim bizonytalanná váltak. Attól féltem, lezuhanok. A felszínen. De mi van legbelül? A tériszonyt a hatalmas tér látványa és érzete táplálja. A korlátok, melyeket magunk védelmében építünk fel, és amelyek úgy véljük, hogy összetartják az életünket, a hatalmas térben, viszonyítási pontok hiányában eltűnnek. Nem marad más, csak az érzés, ami ezeket a korlátokat életben tartja. Ez pedig nem más, mint a félelem. Félek, de mitől? A legegyszerűbb válaszom az lenne, hogy félek, lezuhanok és meghalok. De tudom, nem igaz. Akkor mitől félek? Mire jó, hogy rettegek? És, íme… a rettegés egy állandó védelem, ami elfedi a bennem rejlő fényt. De mitől? Kitől? Ha megmutatom magam, védtelenné válok. Kiszolgáltatottá. Hát ez a baj. Félek attól az erőtől, ami bennem, mindannyiunkban ott rejlik. Félek megmutatni, de még jobban félek szembenézni vele. Az ember alapvetően frusztrált lény. A korlátok megmutatják. Nelson Mandela így beszél erről: „Nem attól félünk leginkább, hogy a kihívásoknak nem tudunk megfelelni. Leginkább attól kell félnünk, hogy erőnk minden mértéket meghalad. A bennünk égő fény ad okot a félelemre, nem pedig a bennünk rejlő sötétség. Azt kérdjük: „Ki vagyok én egyáltalán, hogy ilyen ragyogó, magával ragadó, tehetséges és fantasztikus merek lenni?” De ki vagy akkor, ha nem mersz ez lenni? Isten gyermeke vagy. Ha meghúzod magad, nem szolgálod a világ javát. Semmi köze a megvilágosodásnak ahhoz, ha meghúzod magad, hogy mások magabiztosabbnak érezzék magukat melletted. Arra születtünk, hogy a bennünk lakó Isten dicsőségét a világban megvalósítsuk. Nemcsak néhányunkban él Ő, hanem minden emberben. Ha fényünket felragyogtatjuk, önkéntelenül jelt adunk másoknak, hogy ugyanezt tegyék. Ha megszabadultunk félelmeinktől, már a puszta jelenlétünk is felszabadít másokat.” Természetesen túléltem a túrát. Nem zuhantam le. De a kérdésem magammal hoztam: miért kell nekem a rettegés? Vannak korlátaim. Mint mindenkinek. Van, amit meg tudok haladni, mert az a természete, hogy legyőzzem, és van, amit nem tudok meghaladni, mert vagy nem állok még készen rá, vagy nem is az a természete, hogy meghaladjam. Hozzám tartozik és kész. Ha önmagamnak megfelelek, akkor elfogadom, hogy vannak bizonyos ideák az emberben, hogy ezt vagy azt az élethelyzetet hogyan lenne jó megélni. De nem mindig alakul úgy, és van, amin lehet változtatni, van, amin nem. El kell fogadnom, hogy bár ez nem egyezik azzal az elképzeléssel, amit én felépítettem magamban, attól még így jó, ahogy van. Az, hogy melyik helyzetből mit lehet kihozni, és hogy én akkor és ott mit tudok ebből megvalósítani az két különböző dolog, és sajnos nem mindig jár együtt. Tudatosan keresem az élményeket és katarzisokat, melyekben elveszítve viszonyítási pontjaim, elveszítem önmagam is. Mert úgy gondolom, hogy ha elveszítem önmagam, akkor találom meg igazán, amit mindig is kerestem. Mert az állandó mozgás is lehet hárítás. Ahogy egy helyben megmaradva is lehet fejlődni.

2014. szeptember 6., szombat

A papnő a boszorkány és a sámánasszony meséje

Már régóta voltam odabent. Valaha én is ott éltem köztetek az erdőben. De többet akartam. Vágytam a tudás falai közé. Oda, ahol megfejthetem az élet nagy titkait. Akkor találkoztam a mesterrel. Ő hívott a templom falai közé. Elfogadtam a meghívást, és őt, mint lelki vezetőmet. Ekkor életem új szakasza vette kezdetét, melyet ma már úgy hívok, a papnő alkonya. Éveket töltöttem tanulással, a szent írásokat tanulmányozva és lemondásokat végezve. Őszintén imádtam az Istenséget, de az szép lassan mégis kifakult, megfáradt ikonná változott. Ahogy a tudásom egyre nőtt, úgy fogyott el az erőm. Megkoptam én magam is. Egyre többször hagytam nyitva az ablakom, hogy az éjszakai erdő illata ringasson álomba. De hiába. Az álom csak nem jött. Az út, amit választottam, szívem vágya volt. Hogy lehet akkor most ilyen szomorú a lelkem? Próbáltam elhallgattatni a hangot, mely egyre erősebben és hangosabban követelt figyelmet magának. Mesterem szavait a fogam közt tartva végeztem lelki gyakorlásom, de szembe kellett nézzek az elkerülhetetlennel. Mesterem látta, hogy a visszavonult élet már nem lemondás, hanem szenvedés számomra. Akkor azt mondta nekem: „aki sötétségben marad, jóllehet megismerte a világosságot, fényleni fog mindenki számára. És mivel mindenki számára fénylik, nem fogja elkerülni az isteni erő, és visszatér majd a tökéletes léthez. Az isteni erő sohasem fogja őt elhagyni, mert átjáróul szolgál neki. Olyan lesz, mint a hatalmas birodalmi csatorna. Önts ki a lelkedből mindent, és azután maradj meg ott, ahol vagy. (Tao Te King 28. fejezet) Most menj gyermekem!” Így elhagytam a templomot. Vándorolni kezdtem. Utazásaim során sok emberrel találkoztam. Furcsa rítusokon, beavatásokon próbáltam újra feléleszteni az erőmet. Egy rituálé alkalmával, amikor keresztülnéztem a pattogó tábortűz lángjain, megpillantottam őt. Ekkor életem újabb korszaka vette kezdetét, melyet ma már úgy hívok, a boszorkány éjszakája. Odaadtam, sőt odavetettem magam a férfi elé, akitől mindent megkaptam. A gyönyör ezer döfését, és még annál is többet. Leszálltam lelkem legmélyére, annak legsötétebb, legfélelmetesebb bugyraiba. Ahol nincs más csak fekete mágia. Nappal a félelem és a rettegés tört fel belőlem, elmémet az őrület határára sodorva, éjszaka a gyönyörtől remegve hunytam le szemem. El akartam futni, de ahogy nemet mondtam, megállíthatatlanul szippantott magába sorsom újra és újra. Akár egy önbeteljesítő jóslat. Könyörögtem, hogy engedjen szabadon, bár ma már tudom, akkor voltam a legszabadabb életemben. Végül látva rajtam a téboly jeleit, feloldozott. Azt mondta: „a becsületességgel meg a becstelenséggel úgy vagyunk, hogy mivel a becstelenség megaláz, félünk tőle, akár nincs jelen, akár jelen van. Így tehát a becsületesség és a becstelenség el nem választható a félelemtől, melyet egyformán szül mind a kettő. Önts ki a lelkedből mindent, és azután maradj ott, ahol vagy. (Tao Te King 13. fejezet) Most menj szerelmem.” Újra vándorolni kezdtem, de felhagytam a kereséssel. Békére leltem. A lelkemben üvöltő bestia elcsendesedett. A tudásom erőssé, az erőm pedig bölcsé tett. Akkor költöztem ki ide a határvidékre. Életem új korszaka vette kezdetét, melyet ma már úgy hívok, a sámánasszony hajnala. Határvidéken élek, élet és halál, fény és sötétség között, tökéletes egyensúlyban a szabadság vonzása és a kötődés felelőssége között. Már tudom, hogy csak addig akartam bizonyítani, amíg nem volt tudásom. És tudásom akkor lett igazán, amikor rádöbbentem, hogy nem tudok semmit sem. Ma már tudom, hogy kinyilatkoztatás vagyok. És egy kinyilatkoztatásnak nincs élete. Ha mégis lenne, olyat képzelnék el magamnak ott legbelül, ami teljesen kitölt. Hogy önmagamban is teljes és megvalósított legyek. Egy olyan állapotban, amely nem késztet további cselekvésre. „Egyedül merek gondolkodni, és bejárom a megvilágosodás útját újra és újra, vállalva, hogy a kitaposott ösvény, minden reggelre köddé válik, és kezdhetem elölről. Hagyom, hogy elmenjen mellettem az életem. Cserébe kapok egy másikat. Nehéz élet ez, rögös, nem mindenkinek való. De nekem ezt az utat kell járnom, ez a sorsom.” (Orákulum) Így most utadra bocsátalak, és azt mondom neked: „az összes dolgok egyaránt alakot öltenek az életben. De hová látjuk őket ismét visszatérni? Minden gyökerestül elenyészik, miután egy darabig virágzott. Mert ahol megszűnik az ember, ott kezdődik az Isten. Önts ki a lelkedből mindent, és azután maradj meg ott, ahol vagy erdőlakó! (Tao Te King 18. fejezet)

2014. augusztus 25., hétfő

Heti szútrák

Vagy te szolgálod az életed, vagy az életed szolgál téged. Te mit választasz? Elgondolkodtál már azon, hogy azok az erők, melyek ezt a világot fenn-és mozgásban tartják, ott pulzálnak benned is?! Nyitva vagy az igazságra? Mert testedben az élet folyama lüktet. Egy hatalmas energiaháló része vagy. De nem te hozod létre, csupán az egész részeként létezel benne. A csoda, amely nap, mint nap megmutatja magát, nem rajtad kívül, hanem benned nyilvánul meg. Annyi minden történik velünk egy élet során. És ahogy haladunk előre az úton, egyre kevésbé érezzük úgy, hogy jogunk lenne ahhoz, hogy bárkit meg- vagy elítéljünk. Mindenki saját biztonságát erősíti. Törekszik a számára legmegfelelőbb úton a boldogság, és ami még fontosabb az értelem felé. Kapcsolataink egyediek és megismételhetetlenek. Érthetetlen és kibogozhatatlan szálak szövevénye köt bennünket társainkhoz. Furcsa. Persze mindenki szeretne tartozni valahová. Részese lenni egy olyan missziónak, ahol munkája fontos és megbecsült. Egy pont után azt láthatjuk, hogy az ok, amiért ma elítélünk egy másik embert, holnap bennünket tesz próbára. Így ugyanaz az ok, ami miatt ma ítélkezünk, amiatt holnap mi magunk is megítéltetünk. Istenem az élet olyan egyszerű. Mi mégis bonyolulttá tesszük. Az emberek, akiket vezetőinknek választunk, igyekeznek még bonyolultabbá tenni. Hogy te, elbizonytalanodj, kiégj és meghunyászkodj. Hogy úgy érezd a városon kívül nincs élet. Hogy válaszd a könnyebb utat. Kritizálj másokat, szigetelődj el, vásárolj és fogyassz többet és többet. Csak ne gondolkodj. Ne érezd úgy, hogy mindez, a jól felépített városi életed fölösleges, szánalmas és hiábavaló. Az nagy baj lenne. Mert akkor minden széteshet. Inkább hallgattasd el a belső hangod, mely eleinte üvölt, de ahogy múlnak az évek, szépen lassan elhalkul, elhalványul, míg végül teljesen kihuny. Elhagy téged. Ekkor válsz tökéletes állampolgárrá. Ne nézz körül a világban! Ne lásd, hogy az élelmiszer, amit leveszel a polcról, más emberek életébe kerül. Hogy esőerdőket irtanak ki, hogy kiszolgálják az egyre növekvő igényeket. Nem. Ne nézz körül a fejlődő világban, ahol az emberek kiszolgáltatva az állandó hatalmi harcoknak, és a kizsákmányolásnak, minden nap éhen- vagy szomjan halnak. Ne lásd a vallás igazi arcát, a járványokat és természeti csapásokat, mert csak elveszik a kedved a produktív munkától. Mégis, ha mindezt észrevennéd, és megérintene, talán elkezded átszervezni az életed. Megnézed minden termék összetevőlistáját, és szelektíven gyűjtöd a hulladékot. És persze adakozol egy segélyszervezetnek. De aztán eljön az a pont, ahol megérted, mindez csupán lelkiismereted simogatja és csendesíti el. Csepp a tengerben. A fejlődés túl lassú, az államérdek pedig legyőzhetetlen. Ott az, az istenverte pont, ahol azt láthatod, hogy az az ok, ami miatt ma elítéltél egy másik embert, holnap téged tesz próbára. És a tökéletesen felépített városi életed összeomlik, és te vele együtt buksz el. Bizony az öko törekvések nem befolyásolják a vitathatatlan tényt: az energiafogyasztást, a megtermelt hulladékot és a közlekedés okozta káros anyag kibocsátást. És ott van az az istenvert pont, amit átléptél, ahol felkapcsolták a villanyt és már nincs visszaút. Hiszen minderre szükséged van. Az elektromosság, az autó a hipermárketek… szükséges, nem? Talán igen. Világok jönnek, világok mennek. És lássuk be. Még senkinek sem sikerült megalkotnia a tökéletes társadalmat. Jómagam egyetlen állandót ismerek, ez pedig az önvaló. Saját lelkem, és annak szava, melyre hallgatok. Furcsa világ ez. Van minden. Sok gyors és könnyű út. Viszont van még valami, ami ma kristálytisztán mutatja magát. Ez pedig a választás lehetősége. Mindig van választás. Mert eldöntheted, hogy te szolgálod az életed, vagy az életed szolgál téged. És ott van az az istenverte pont, amin átlépve nincs visszaút. Rádöbbensz, hogy ez a világ is, egy letűnt eszme tökéletességre törekvésének eltorzult végterméke. Hogy nincs kollektív felemelkedés. Nincs kollektív harmónia. Itt nincs. Az egyensúly vagy benned van, vagy sehol sincs. Mint a tudás. Mert a tudás tökéletes. Isten tökéletes. A belévetett hit is tökéletes. Hitvánnyá akkor válik, amikor keresztülfolyik az emberi elmének nevezett Grálon, vallássá zsugorodik, és egyházak falai között helyeztetik el. Mert ha megtalálod a neked szánt jeleket, nincs többé kétség. Meglátod saját vízcsepped tükrében, az egész óceánt. És itt, már nem tudnak becsapni. Mindegy az időszámítás, mindegy a beszéd-és íráskészség. Mindegy, hogy vannak e szent kódexek. Mert az, hogy valaki a kereszten, cölibátuson, az alkoholon vagy a drogon keresztül látja meg Istent, másodrangú. Más útja, az a más útja. Nem a tiéd. Az önismeret a legnagyobb Istenhit. Mindenki úgy gyakorolja a hitét, és abban látja meg Istent, amiben tudja és akarja. De a kályha benned van. Amit kívül keresel, előbb bent kell megtalálnod. 
Hogy én? Én kimegyek a mezőre. Felülök a lóra. Lehunyom a szemem, és arcom a nap felé fordítom. A lovam, csak az én jelzésemre vár. Elengedek mindent, megérkezem a pillanatba, és elindulunk. Lágy szellő simogat, és felszippantja a föld illatát. Magamba szívom. Végigsimítom a lovat. Érzem a lüktetést az ereiben. Tudom, már várt. Tökéletes erőállat. Intuitív és zabolátlan. Minden mozdulat összeér. Ló és lovas eggyé válik. Egyetlen lélegzet. Megszűnik a külvilág. Ez a tökéletes szabadság állapota, melynek egyetlen tökéletlensége, hogy egyszer véget ér. Újra behunyom a szemem, és elképzelem a világot, ahol nincs háború, viszálykodás, éhezés. Csak a szeretet van. Ahol az ember természettel összhangban él, Istennek tetsző, emberi életet. Szabadon, korlátok és álarcok nélkül. Keresve az élet értelmét, és szomjazva annak minden szépségét és örömét. De aztán kinyitom a szemem. Még a lovon ülök. Még érzem, csoda történt velem, de a pillanat már elmúlt. Rádöbbenek, a világ, melyben élek valóban átmeneti és szenvedéssel teli. És ez szörnyű, félelmetes és magányos érzés. De így tökéletes. Bármennyire fáj kimondanom, de úgy van jól, ahogy elrontjuk. Madách Imre szavai jutnak eszembe: „s nem érzed-e eszméid közt az űrt, mely minden létnek gátjául vala, s teremteni kényszerültél általa? Uram, legyőztél. Ím, porban vagyok nélküled, ellened hiába vívok. Emelj vagy sújts, kitárom keblemet. Győztél felettem, mert az én végzetem, hogy harcaimban bukjam szüntelen, de új erővel felkeljek megint. Te anyagot szültél, én tért nyerek. Az élet mellett ott van a halál, a boldogságnál a lehangolás. A fénynél az árnyék, kétség és remény. Mégis ott állok, látod, hol te, mindenütt!”

2014. augusztus 21., csütörtök

Idézet Coelho Portobellói boszorkány című művéből

Jó ideje találtam rá erre az idézetre Coelho Portobellói boszorkány című művében, aminél jobb és érzékletesebb leírást még soha nem olvastam a transztáncról. Fantasztikus!

„Tíz perccel a zene megszólalása után fölállt az asztaltól. Ettől a pillanattól fogva már nem a vonzó lányt láttam benne- és nem csak én, hanem az egész étterem -, hanem egy istennőt, teljes dicsfényében, egy papnőt, aki angyalokat és ördögöket idéz meg. Behunyta a szemét, és úgy tűnt, mintha már nem is tudná, ki ő, hol van, mit keres ezen a világon; mintha lebegne, megidézve múltját, felfedve a jelenét, megjósolva a jövőjét. Alakjában keveredett egymással az érzéki és a szűzies, a pornográfia és a kinyilatkoztatás, Isten és a természet imádása. Mindenki abbahagyta az evést, és nézték, mi történik. Már nem ő követte a zenét, hanem a zenészek kísérték az ő lépéseit, és a régi nagyszebeni épület alatti kis étterem egy csapásra egyiptomi templommá változott, ahol Ízisz imádói gyűlhettek össze, hogy elvégezzék termékenységi szertartásukat. A sült hús és a bor illata különös elegyet alkotott, amely transzba ejtett, kivezetett ebből a világból, és egy ismeretlen dimenzióba röpített bennünket. Athena úgy táncolt, mintha máshol lenne, arcáról csöpögött a veríték, meztelen talpa dobogott a fapadlón. Az emberek elkezdtek ütemesen tapsolni, és Athena még gyorsabban táncolt, erőt merítve a tapsból. Forgott körbe-körbe, a semmiben egyensúlyozva, magával ragadva mindent, amit mi, szegény földi halandók, alázatosan fölajánlhatunk a magasabb rendű istenségnek. És aztán hirtelen megállt. És vele együtt megállt mindenki, beleértve a zenészeket is, akik doboltak. A szemét még mindig behunyva tartotta, de az arcán végigcsorgott a könnye. Karját az égnek emelte, és így kiáltott: ha meghalok, állva temessetek el, mert egész életemben térdepeltem!”

2014. augusztus 18., hétfő

Heti szútrák

Mióta megszülettem körbe-körbe járok. Egyensúlyozni próbálok elengedés és elfojtás mezsgyéjén. Újraértékelek, szemlélet-és életmódot váltok, ahányszor csak kell. Bár egyre tisztábban látom, hogy a megvilágosodás és az őrület nem is áll olyan távol egymástól. Tapasztalatot és tudást szerzek önmagamról és a világról, melyben élek. Néha, kivételes pillanatokban összetalálkozom valódi énemmel a lelkem leges legmélyén. Ezt hívom belső találkozásnak. És amikor innen, a lélek aljáról visszatérek, ezt a világot szűknek, kirekesztőnek és elutasítónak élem meg. Ilyenkor éhes maradok, és szomjazom. Kielégítetlen és meg nem értett vagyok. Félelmetes felismeréseket teszek, melyek rádöbbentenek vereségemre. De csendben maradok. Nehéz megértenem, hogy lényem most is tudással és megvalósítással teli, csupán most nem osztom meg másokkal. Megtartom magamnak. Egyenként hozom felszínre gondolataimat, érzéseimet, hogy lassan bonthassam ki őket. Most is bennem élnek, szépen összehajtogatva. Így kevesebb helyet foglalnak. Hogy ne sérüljön a tér. A lelkem meditációba merülve csöndben várja, hogy teljes valómban megérkezzek hozzá. A testem eközben pörögni, forogni, tombolni, üvölteni vágyik. Most legyőzött akarok lenni. Az önmegvalósítás elérhető a káoszon és a tudatosságon keresztül is. Istenhez az út a tudatosságon keresztül vezet. De minden mérföldkőben káosz rejlik. Feszültségtől duzzadó, túlcsorduló. Mert a következő szintre a káosz emel. Ekkor újra végigmegyek egy körön. Talán az a kör már beljebb van. Közelebb. De amíg ebben a világban élek, minden egyes kör után vár engem egy következő. Hogy bevegyem, legyűrjem, végül én hajtsak fejet előtte alázattal. Hogy újra elhiggyem, győzhetek. De amikor megérkezem, már látom, hogy nincs mit legyőzni. Nincs győzelem. Csak létezés van. Haich Elisabeth így ír erről „Beavatás” című könyvében: „ A jelen pedig - életünk, mindaz, ami történik velünk – nem más, mint próbatételeink láncolata. A próbatételek során kapunk alkalmat arra, hogy a belső feszültséget, amelyeket gondolatainkkal, szavainkkal és tetteinkkel felhalmoztunk magunkban, és amelyek sorsunk, jövőnk okát alkotják, feloldjuk, és megszabaduljunk tőlük. Abban a mértekben, ahogy ezeket a feszültségeket tudatosítjuk és levezetjük, az ezen energiák által megkötött és a kötöttség miatt korlátolt emberi tudattól is megszabadulunk, és az igazi, minden személyes „énérzés” mögött álló, kibontakozásra váró isteni önvalóval-, Istennel- azonosulunk. Az önvaló az élet és az egyetlen valóság, és aki beavatást nyer az önvalóba- és így teljesen megismeri önmagát-, mindent és mindenkit egyként szeret, hiszen egy velük. Ez a beavatás.”

2014. augusztus 13., szerda

Heti szútrák

A férfi és a nő…

A férfi mindig férfi marad. Önálló, független és önmagában is teljes princípium. A nő azonban sohasem független. Függ a férfin, mert testileg, lelkileg odaadja magát, és a férfi birtokba veszi őt. A férfi természet egyszerű kiszámítható képlet, melyet a férfi egy életen át fejleszt. Így válik erős döntéshozóvá, minősül érzékszabályozott férjjé, és válik érzékeny apává. A nő ezt várja a férfitől, és segíti ezen az úton. De a nő…Istenem a nő egy bonyolult képlet. Természete kiszámíthatatlan, csapongó, szenvedélyes. Irányíthatatlan, mégis irányításra szoruló. A nő lelke galaxisokat rejt, megfejthetetlen mélységekkel és bevehetetlen hegycsúcsokkal. A szentírások óva intik a férfit, és úgy tartják, a nő mindig védelemre, pártfogóra szorul. Fiatalsága hajnalán bimbózó szépsége mérgezi a férfiszíveket. Asszonyként bölcsessége, tudása az, amely veszélyessé, titokzatossá mégis ellenállhatatlanná teszi. Mert a nő emlékezik és álmodik. Vágyja a biztonságot, de elemészti a szenvedély tüze. A nő lelkéhez suttogó férfi megszelídíti asszonyát. Ilyen az igazi férfi. A nő azonban…Istenem a nő vágyik rá, hogy a férfi, aki a lelkébe suttog, leigázza, birtokba vegye, magáévá tegye. De amikor a férfi legyőzi a nőt, mert a nő akarja, kívánja, szomjazza önnön vereségét, a férfinek újra suttognia kell. Így válik a nő gyönyörűvé, érzékivé. Ellenállhatatlan és titokzatos nő, a vágy a bölcsesség és a veszély forrása, melyben a férfi újra és újra megmártózik, végül teljesen elmerül benne. Az ilyen asszony kitárulkozik. Zabolátlan szolgáló lesz, beteljesítve lelke legmélyén rejtőző ösztönét, hogy szolgálja a férfit. Istenem a nőt a férfi teszi nővé…

Részlet a Szív hídjai című filmből


"A szerelem nem engedelmeskedik az elvárásoknak. Tisztán és tökéletesen megőrzi a titokzatosságát. De amikor egy asszony eldönti, hogy férjhez megy és gyerekeket szül, bizonyos szempontból elkezdődik az élete, de egy másik szempontból véget ér. Az ember az életét sok kis részletből építi fel, amik mellett kitart. Töretlenül. Hogy a gyerekei mozdulhassanak, és amikor ők elmennek, magukkal viszik a részletekkel teli életünket is. Ilyenkor kellene új életbe kezdeni, de már nem emlékezünk rá, mi is hajtott bennünket, olyan régen törődtünk csak magunkkal. Már nem tudjuk, hogyan kell. És nem dobhatok el egy egész életet, csak azért, hogy egy újat elkezdjek. Nem tehetek mást, minthogy megpróbálok kitartani kettőnk mellett valahol itt belül. Mert ez a fajta bizonyosság, csak egyszer adódik az életben."


2014. augusztus 5., kedd

Mese a létezésről

Gondosan felépített nagyvárosi életet élek. A gyökereket kutatom, a létezés valódi célját, melyet jelenlegi felfogó- és befogadó képességemmel az életfeladat beteljesítésében látok. Ez számomra a legfontosabb misszió. Mégis annyi elvárást, megfelelést és álarcot cipelek magammal. Úgy érzem, ha végre egyet sikerül elengednem, tíz jön a helyébe. Dr. Wayne W. Dyer így ír erről: „egész életedben valakivé akarsz válni. Végül leszel valaki-, de az a valaki már nem te vagy.”
Ahányszor csak tehetem, elutazom a tengerhez. Vágyom rá, hogy kiszakadjak a városi életemből, az arctalan szürkeségből újra és újra. Mert amikor csak létezem, akkor élek igazán. Minden más csupán illúzió. Ilyenkor lehántok magamról minden fölösleges burkot, hogy pőre és védtelen legyek. Hogy kiszakadjak és felülemelkedjek. Nincs elvárás, megfelelés. Nincs szórakozás, hivatás, még öröm vagy bánat sem. Nem. Még hivatás sincs. Pedig a hivatásom én vagyok. Egyedi, megismételhetetlen isteni képlet. Mégis kell, hogy csak a létezés legyen. Megszűnök anya, feleség, barát vagy szerető lenni.
Minden reggel elsétálunk a piacra. Megvásároljuk a kenyeret, mely ropogós, még meleg.  Tejet, sajtot és vajat. Majd üde, nap érlelte gyümölcsöt és friss zöldséget. Fügét, dinnyét, barackot, banánt és paradicsomot. A kosárba kerül még levendulaméz, oliva bogyó, oliva olaj, magvak, saláta és az elmaradhatatlan dalmát fügebor. Miután megreggelizünk, kisétálunk a tengerpartra, ahol napfürdőzés közben a fiamat nézem, ahogy a kavicsokkal és kagylókkal játszik a parton. Amikor elérkezik az idő, magam is megmártózom a tenger vizében. Ez a nap első fénypontja. Az ima. A mantra, melyben Istenhez fohászkodom. A tökéletes jóga. Felfekszem a vízre. A légzésem lelassul, hallom minden szívdobbanásom. Kitárom a karjaim a vízfelszínen. Kinyitom a szemem és a tiszta eget kémlelem. Tökéletes egységben vagyok a teremtéssel. Bölcsnek, tisztának és végtelennek érzem magam. Sokszor nem vágyom másra, csak a tenger zúgását hallgatni, amíg az át nem ringat a következő életembe. Egy másik világba.
Aztán hazaindulunk. Könnyű ebéd után altatom kisfiam. Kiságya a balkonon árnyékos, szélvédett helyen áll. Ahogy ringatom, a tengeri kilátásban gyönyörködöm. Mélyeket szippantok a sós levegőből, amitől kisfiam is hamar álomba szenderül. Megvárom, hogy a férjem is elaludjon. Majd csendben, hogy meg ne zavarjam a fiúk álmát, kiosonok a balkonra, leterítem a jógamatracom, és a tengeri kilátásban gyönyörködve megkezdem napi lelki gyakorlataim. Ez a nap második fénypontja. Az ima. A mantra, melyben Istenhez fohászkodom. A tökéletes jóga. Ezután olvasok, vagy írok pár sort. Kisfiam ébredése után nagyot sétálunk, majd újra lemegyünk a tengerpartra játszani, fürdeni, napozni. A nap ilyenkor már nem éget. Csak simogat. Puhán szelíden. Megvárjuk a naplementét. A tenger ilyenkor a legszebb. a lemenő nap fénye megcsillan a vízfelszínen, a fénysugarak incselkedve, kacérkodva kapaszkodnak egy-egy kósza hullámba. Ettől aztán úgy tűnik, mintha az egész vízfelszín aranyporral hintve vibrálna és remegne. A tenger folyékony napfénnyé változik. Minden a helyére kerül. Mintha néhány percre felfedné kilétét a nagy varázsló, aki minden élet és halál ura ebben a világban. Mintha leszállna a tengerre, és narancssárga, arany ünneplőbe öltöztetve azt, együvé olvasztaná a feszes víztükröt és a perzselő napfényt. Tökéletes.
Hazaindulunk. Vacsora után forró fürdőt készítek. Az egész család együtt fürdik. Beszélgetünk, nevetgélünk, kisfiút ölelünk, puszilunk. Szárítkozás után ismét altatom kisfiam.  Énekelek és dúdolok neki. Ez alatt férjem gyertyát gyújt a balkonon. Poharakat és egy üveg dalmát fügebort készít az asztalra. Pokrócba csavarodva bámuljuk a tengert és éjszakáig beszélgetünk az élet súlyos és jelentéktelen dolgairól egyaránt, vagy csendben hallgatjuk a kikötő hangjait. Ez a nap harmadik fénypontja. Az ima. A mantra, melyben Istenhez fohászkodom. A tökéletes jóga. Azt érzem, itthon vagyok. Szagolom, tapintom érzékelem a csodát. Emmanuel szavai jutnak eszembe:”az elméd nem ismeri az utat. A szíved már járt ott. A lelked pedig nem is hagyta el soha. Isten hozott itthon.”

2014. július 25., péntek

Gondolatok "A nőiség megélése Krisna-tudatban" című szakdolgozatomból IV. rész Önálló primer kutatás

Ebben a fejezetben gyűjtöttem össze azokat az idézeteket, melyeket igazi gyöngyszemekként tartok számon, és én magam is sokat tanultam belőlük a kérdőívek kiértékelése során.
„Az ideális nő, számomra lágy, puha és gyengéd, ugyanakkor lelki értelemben erős egyéniség, aki saját nőiségét elfogadja és kincsként éli meg. Ezzel szemben a modern nőt úgy látom, mint aki külsőségeit túlhangsúlyozva, a női léttel járó élettani folyamatokat elutasításban éli meg.”
 „Az ideális nő elfogadó, befogadó, megértő, kedves, toleráns, jó szerető, anya és háziasszony. Olyan munkát végez, amit szeret, és amiben sikeres. A család szíve és lelke. Ezzel szemben a modern nő életében eltolódik a hangsúly a munka, a karrier irányába, önálló és független.”
„Az ideális nő tökéletes anya, feleség és munkaerő egyben. Gyönyörű, okos és kedves. Egyensúlyban van lelkileg, ad a külsejére, és használja a női kreatív energiáit. Ezen felül, segítőkész, gondoskodó, figyelmes, odaadó és a környezetét szebbé teszi. Ezzel szemben a modern nő elkeseredett harcot vív aközött, aminek lennie kell, és ami lenni szeretne.”
„Az ideális nő, az önmegvalósítását nem csak a családon belül képzeli el. A családtól függetlenül is képes értékes és hasznos tevékenységet folytatni.”
„Akkor érezném magam ideális nőnek, ha egy férfit segíteni tudnék a benne rejlő isteni terv megvalósításában. Ha tevékenységében kitöltő-támogató erő tudnék lenni. Nőiesnek érzem magam, ha megélem magamban, a bennem rejlő isteni szépséget, és az életerőt, szerelmi és szexuális téren egyaránt. Önmagam teljes elfogadásában, önmagam értékként megélésében érzem nőnek magam, ösztöneimmel, vágyaimmal, érzéseimmel együtt. A modern nő egy nem létező kép, amelyet a társadalom elvárásai teremtettek. Ez a kép megfelelési kényszert szül a nőkben. A modern nő elhiszi magáról, hogy a férfi nélkül is megállja a helyét a világban, valójában nem is feltétlenül van szüksége a férfira önmaga megélésében-, sőt még gyerekre sem. Éppen ezzel a lázadással veszíti el, női mivoltának lényegét: a feleség létet és az anyaságot, amelyen keresztül Isten felé közeledhet.”
 „Egy olyan egyensúlyi állapotot képzelek el, amelyben a nő, mint kreatív lény, mint feleség, és mint anya, egyszerre megvalósul. Tehát nem is háztartásbeli, nem is karrierista, nem csupán anya, vagy feleség, hanem ezek harmonikus egyensúlya.”
„Az ideális életvitel vidéki, közel a természethez, a természet részeként. Családanyaként, részmunkaidőben, alkotással teli hétköznapokban.”
„A mai világban szükséges a nők munkavégzése. Igaz, egy nő a családján belül, a gyermekei körében, a párjával való kapcsolatában teljesedik ki. A két feladat tőlem telhető maximális teljesítésére való törekvéstől válok hitelessé magam előtt.”
„Túlságosan meg akarok felelni mindenkinek, minden szempontból, a tökéletességre törekvésbe pedig belerokkanok. Nehezen bízom rá magam minden tekintetben. Félek, hogy kicsúszik az irányítás a kezemből, függővé, ezáltal sebezhetővé, kiszolgáltatottá válok.”
 „Az önmegvalósítás nekem nem annyira egy tevékenységet, mint inkább egy folyamatos tanulási folyamatot, magát az életet jelenti. Az, hogy egyre közelebb kerülök igazi valómhoz, változok, tanulok, fejlődök. Mindezt a magam, és a körülöttem levők javára.”
„Ha önmagamról, mint valódiról beszélek, akkor a bennem rejlő isteni terv megvalósítása, amiért erre a világra születtem. Önmegvalósítottnak érezném magam, ha minden pillanatban érezném, hogy életem az isteni terv szerint halad. Ha az érzéseim, megérzéseim szerint tudnék élni. Ha valóban hallgatnék a belső hangomra.”
 „Minden egy. A teremtő erő, Isten, vagy szeretet mindenütt jelen van, körülvesz a jósága, rajtam is átáramlik, én is az eszköze vagyok, én is teremtő erő vagyok. Számomra jelen pillanatban közömbös újjászületek e vagy sem, mivel erre az életre, sőt főleg csak erre a napra koncentrálok, és nekem az számít, hogy úgy hagyjam itt ezt az életet, hogy megéltem a teljességében és kihoztam magamból a legtöbbet, amit a képességeim lehetővé tettek.”

2014. július 24., csütörtök

Heti szútrák


Ma a mértékletességről szeretnék beszélni Nektek. Mértékletesnek lenni annyi, mint megbölcsülni. Elfogadni mindazt ami megadatott, és mindazt, ami rejtve maradt előttünk. A mértékletesség győzedelmeskedik az elégedetlenség fölött. Talán Te is észrevetted már, hogy ebben az anyagi világban minden dolog addig mutatja magát legtökéletesebb popmájában, amíg el nem érjük. Amíg fel tudjuk ruházni képzeletünk tökéletességével, amit úgy hívunk: remény. Amint megkapjuk és közel kerülünk hozzá, elveszíti megfoghatatlan varázsát, anyagivá válik. A Bhagavad-gíta így ír erről: "ami minden lény számára éjjel, ébredés az a fegyelmezett embernek, míg az élőlények ébrenléte a bensőt látó bölcsnek éjszaka. Mert a békét nem az éri el, aki igyekszik vágyait beteljesíteni, hanem egyedül az, akit nem zavar a kívánságok szakadatlan özöne, melyek úgy ömlenek belé, mint folyók az állandóan töltődő, ám mindig mozdulatlan óceánba. (Bhg.2.69-70.)

Mindenkinek megvan a veleszületett elképzelése arról, hogyan élhetne a legjobban, legkényelmesebben legboldogabban. Hogy ez a világ miképpen tudná leginkább magába fogadni. Elképzelünk magunknak egy lehetőségekben gazdag, megvalósított megelégedett létállapotot, amit úgy hívunk: boldogság. A folyamatos vágyódás az áhított tökéletesség után az, amely újabb és újabb csalódásokba taszít bennünket, hogy végre megértsük, nem létezik anyagi boldogság. Kahil Gibran így ír erről: "Szabad akkor leszel valóban, ha napjaid nem gond nélkül valók, sem éjszakáid nem szükség és bánat nélküliek, hanem ha mindezek befonják életedet, és te mégis, mezítelenül és kötelékek nélkül fölébük emelkedel. És miként emelkedhetnél nappalaid és éjszakáid fölébe, ha nem töröd szét a láncokat, melyeket eszmélésed hajnalán a délidőhöz kötöttél? Amit szabadságnak neveztek, a valóságban e láncok legerősebbike, akkor is, ha a láncszemek csillognak a napfényben, és elkápráztatnak benneteket. Bizony mondom, minden dolgok összefonódva élnek bennetek: a kívánt és a rettegett, az utált és a dédelgetett, amit kergettek és ami elől elmenekülnétek. Mindenek együtt mozognak bennetek, összetartozó párokban, miként a fény és az árnyék. És amikor az árnyék elhalványul és szertefoszlik, a megmaradt fény egy másik fény árnyává válik. Így tehát szabadságotok, ha lerázza igáját, egy nagyobb szabadság igájává lesz".(Kahil Gibran: A próféta)

2014. július 19., szombat

Gondolatok "A nőiség megélése Krisna-tudatban" című szakdolgozatomból III. rész A modern nő

Napjainkban a modern társadalom számos előnyét élvezzük, és használjuk. Ezen előnyök megkönnyítik a nők társadalmi integrációját. Ma a nő szabadon tanulhat, dolgozhat, és a nyugati országokban ugyanazon jogok illetik meg, mint egy férfit. Felmerül azonban a kérdés, hogy ez a szabadság áldás, vagy átok? Bizonyos női szerepek, a társadalmi integráció következtében megváltoztak, módosultak. Ez a változás pedig hatással van a férfi-női szerepekre, és ennek következtében átértékelődik a házasság intézménye. Magyarországon mára, minden második házasság válással végződik. Mindkét fél számára vezető válóok az érzelmi elhidegülés, mely egyfajta kommunikációs problémát és meg nem értettséget tükröz. Az esetek 60%-ában kiskorú gyermek további sorsáról is dönteni kell. A feldolgozott adatok pedig kimutatják, hogy az elvált szülők gyermekei, az érzelmi trauma következtében, hátrányt szenvednek, többi társukkal szemben. Sokszor egy életen át viselik szüleik válásának következményeit. Így a házasság egyre inkább perifériára szorul, és tabu témává válik napjainkban. Mint egy elavult intézmény, mely a modern társadalomban már nem funkcionál megfelelően. A házasságok felbomlása pedig, a társadalom első alapegységét, a családot, és ezzel az egész társadalmat gyengíti. Miután definiáltuk az ideális nő fogalmát, definiálnunk kell a modern nő szerepét, jellemzőit is, hiszen a két fogalom közötti különbség sokat segít majd a feltett kérdések megválaszolásában. A legszembetűnőbb különbség, hogy a modern nő dolgozik. Egzisztenciálisan is teljes értékű tagja a családnak, kiveszi részét a közös teherviselésből. Mivel vállalt szerepe lényegesen összetettebb, a férjjel szemben támasztott elvárások is magasabbak. Így a férfi könnyen elveszítheti vezető szerepét, és azt részben- vagy teljesen átengedheti a nőnek. Természetesen vannak kapcsolatok, és kivételes élethelyzetek, ahol a felcserélt szerepek nem okoznak problémát a házasságon belül, de ehhez nagyon intelligensen és szenzitíven kell kezelni a kialakult helyzetet mindkét fél részéről. Az esetek legnagyobb részében azonban, a házastársak nem tudatosak a végbement változásokról. A kérdés az, hogy mit tehet a nő? Védikus időkben a családfőre a család többi tagja tanítómesterként tekintett. A férj kapcsolatot tartott gurujával, akinek tanácsát mindenben kikérte. Így a férj lelki tanulmányain keresztül felesége, és gyermekei is részesültek a tudásban, akik a családfőt guru-patinak[1] szólították, utalva ezzel vezető szerepére. De a férfi ma már nem fordul mesterhez életvezetési tanácsokért, így nincs mit hazavinnie családja számára, és lelki vezetés hiányában saját szerepéről, és kötelezettségeiről sem tudatos. Ha állandósulnak a kommunikációs problémák, és ez által a nő nem tud kiteljesedni számára kielégítő módon, dönthet úgy, hogy kilép a kapcsolatból. De dönthet úgy is, hogy felismerve vezető szerepét, visszaadja a férfinek, ami megilleti őt, vagyis arra használja tudását, hogy férjét természetének megfelelően kezelje. Így, a tudatosan kialakított harmonikus közegben a család többi tagjának is folyamatos fejlődési lehetőséget biztosít. Az új életmód következménye, hogy a nő is felvállalhatja a guru szerepét, ha szükséges. Praphupáda így ír erről egy levelében: „Általában a férj a feleség Lelki Tanítómestere, de ha a feleség ösztönzi a férjet e folyamat gyakorlására, akkor helyénvaló, ha a férj tekinti Lelki Tanítómesternek a feleségét.”[2]






[1] Bhaktividja Púrna Szvámí: Egyenlőség a nő és a férfi között
Letöltés ideje: 2014.04.06.
[2] Bhaktivédanta Szvámi Praphupáda: Levél, 1969. Június 14. (Forrás: Sivaráma Szvámí: A síksá-guru 65. oldal, Lál kiadó, 1999. )

2014. július 16., szerda

Heti szútrák


Ma a böjt fontosságáról szeretnék beszélni Nektek. Amikor az ember megvonja magától az élelmet, csodálatos utazásba kezd. Alapvető ösztöneink egyike önmagunk táplálása. Ezért a böjt a testi méregtelenítésen túl heves érzelmeket, agressziót, dühöt, sőt haragot generálhat bennünk. De túllépve a kezdeti nehézségeken, a böjtölő magasabb tudati szintre emelkedik. Mivel mi magunk nem tapasztalunk, így rövid időre saját életünk megfigyelőivé válunk. A megfigyelés pedig felülemelkedést jelent. Mert abban a pillanatban, hogy csupán megfigyeljük ezt a világot, sok minden értelmét veszíti, eltörpül és haszontalanná válik szemünkben. Könnyedén értjük meg eredeti helyzetünket és a lelki világhoz fűződő örök kapcsolatunkat. A Mundaka upanisad így ír erről: „Noha a két madár ugyanazon a fán ül, a csipegető, aki megpróbálja élvezni a fa gyümölcseit, aggodalommal és bánattal teli. A két madár között minőség tekintetében nincs különbség, ám az egyiket elbűvöli az anyagi fa gyümölcse, míg a másik csupán szemtanúja barátja tetteinek. Barátok, de az egyik közülük mester, a másik pedig szolga. A csipegető madár vándorlását egyik fáról a másikra, azaz egyik testből a másikba az okozza, hogy megfeledkezik e kapcsolatról. Ha azonban ez a szenvedő madár valahogyan barátja, az Úr felé fordítja arcát, s felismeri dicsőségét, azonnal megszabadul minden aggodalomtól.”

2014. július 10., csütörtök

Heti szútrák

Korlátok közé szorítva nem lehet tanítani. A tanítás, ahogy a gyógyítás sem lehet egy ember sajátja. A tudás Istentől származik, és Őhozzá is tér vissza. A tanító Istenbe vetett hite, elmormolt imája az, amely feléleszti a tanítvány szívében szunnyadó tudást. Mert a tudás ősidőktől fogva létezik. A tudás maga a létezés, hiszen ez az ember igazi tápláléka. A tudás határtalan, végtelen és felfoghatatlan. Pusztán a tanítvány elméje nem képes másként befogadni azt, csak úgy, ha a tanító határok közé szorítva, véges és felfogható formát ad neki. Azonban az igazi tanító, tanítványát elvezeti elméje határára, ahol a tanítvány megpillantja a végtelent. Ezen a mezsgyén felragyog a tudás, ahol a tanítványból tanító, a tanítóból pedig ismét tanítvány lesz. "Senki nem képes előttetek semmit fölfedni, csupán azt, ami tudásotok hajnalán, félálomban máris ott hever. A tanító, aki követői között a templom árnyékában jár, nem bölcsességéből ad át nékik, hanem hitéből és szeretetéből. Ha valóban bölcs, nem azt kívánja, hogy belépjetek az ő bölcsességének házába, hanem inkább saját elmétek küszöbére vezet benneteket." (Kahil Gibran: A próféta)

Heti szútrák

Az önmegismerés bonyolult tudomány. Az önmegvalósításban elmerülő embernek azonban tudnia kell, hogy pontosan mit is keres, es hogy hol találja meg azt. Mert a boldogsághoz a nyugalom es a szabadság útja egyaránt elvezet. A csend a harmónia es a befele fordulás öröme, minden ember természetes igénye. Emellett újra és újra szükségünk van olyan élményekre, melyek erősítik a szabadságérzetünket. Ezen élmények szelepként működnek, melyek kivezetik belőlünk a feszültséget és életerőt, örömet adnak. Ez a két pólus, a nyugalom és szabadság végtelen tánca, mely egyensúlyt teremt bennünk. A szabad ám mégis vallásos gyökerekkel rendelkező technikák, mint pl. a joga, a transztánc vagy a meditáció, nem csupán erősítik eme érzéseket, hanem az önmagunkkal töltött időnek lelki célt adnak. Segítenek a fókuszt anyagi síkról lelki síkra emelni. "Az ember legyőzi munkájával a szegénységet és megfontoltságával megbirkózik az élet nehézségeivel; de lelki tisztaságával és nyugalmával urává válik az egész világnak." (Tao-Te-King 45.fej)

Heti szútrák

Amikor szerelembe esünk egy másik emberrel, akkor világok találkoznak. De nem az ő személye a fontos. Ha így gondolkodunk, illúzióba esünk. A szeretett lény csupán egy segítő, akivel felneveljük és megéljük önmagunkban a szerelem, a szeretet, az odaadás és a befogadás érzését. Ezek a legfontosabb érzéseink. Istennel is ugyanez a helyzet. Az Ő iránta érzett szeretet is csupán egy eszköz, mely segít, hogy megértsük eredeti természetünket. Mert ez az anyagi világ. Ide szenvedni jövünk. A boldog pillanatok mérföldkövek, melyek erőt adnak a folytatáshoz és megmutatják az emberi élet és a tapasztalás értékét. Ha ezt megértjük, rádöbbenünk, hogy minden azért működik, vagy éppen megy tönkre körülöttünk szüntelen, hogy bennünket szolgáljon. Minden értünk történik Isten végső akaratából. Szent Ágoston azt írja:"Uram. Te ébreszted föl bennünk magasztalásod örömét, mert magadért teremtettél bennünket és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik Tebenned."(I.könyv I.fej.)

2014. július 8., kedd

Gondolatok "A nőiség megélése Krisna-tudatban" című szakdolgozatomból II. rész Az ideális nő

Mit értünk azon fogalom alatt, hogy ideális nő? Hiszen ez a fogalom minden világkorszakban, minden földrészen, mást, és mást jelent. Az ideális nő definiálására a védikus szentírásokat, azon belül a Srímad-Bhágavatam 7. és 9. énekét hívtam segítségül, melyek világosan leírják az erényes asszony kötelességeit.   Jelen korunk egy érzékkielégítő civilizációt szolgál ki, ahol a lelki műveltség hiányában az emberek nem végeznek odaadó szolgálatot. A tradicionális szerepek felborultak, részint kicserélődtek. A férj és feleség szerepe között a határ elmosódik, és a hagyományos minták degradálódnak. A védikus időkben a férj a felesége guruja, lelki tanítómestere egy személyben, aki felel egész családja fizikai, és ami még fontosabb lelki jól létéért. Az ember az élet minden szintjén, minden minőségében függ Istentől. De mára, ezt a függő viszonyt elfeledve, sőt tagadva, az ember saját függetlenségének illúzióját kergeti.
(...)
Tradicionális nő modell bemutatása a Srímad-Bhágavatam alapján:
„Szolgálja a férjét, mindig szeretettel bánik vele, ugyanilyen szeretettel bánik a férj rokonaival és barátaival is, valamint betartja a férj fogadalmait-, ezt a négy elvet kell követnie egy erényes asszonynak. Egy erkölcsös asszony ne legyen kapzsi, hanem legyen elégedett minden körülmények között. Vezesse nagyon ügyesen a háztartást, és ismerje jól a vallásos elveket. Beszéljen kedvesen, legyen igazmondó, legyen nagyon gondos, valamint kívül belül mindig legyen tiszta. Így kell egy erényes asszonynak szeretettel szolgálnia a férjét, aki nem bűnös.”[1]
„Ha a nőket nem tanítják meg arra, hogy erényesek és hűsegesek legyenek a férjükhöz, akkor nem lesz béke és jólét a társadalomban. Ez valójában azt jelenti, hogy a nőknek is fel kell emelkednie a tudatlanság és szenvedély minőségéből a jóságba.”
„Egy nő azzal, hogy erényes, és hűséges marad a férjéhez, természetfeletti erőre tesz szert.”
(...)
A férfi- női szerep, és kötelességteljesítés közötti különbözőségekre mélyebb válasz is létezik, mely inkább a férfi- női energia természetéből adódik. A szentírás purusának és prakritinek nevezi Isten, teremtő energiáit, itt az anyagi világban.[2] Ezen energiák természete azonos, a férfi- női szerepek természetével. A nő azt az anyagi energiát képviseli a férfi számára, mely az anyagi élvezetek világához köti őt. Az a hajlam tehát, hogy a férfiak vonzódnak a női szépséghez természetes, mert létezik a lelki világban is. Az anyagi világban azonban eltorzultan tükröződik, ezért okoz olyan sok szenvedést. Itt a szépséget nem önmagáért csodálják, hanem kihasználni és birtokolni akarják, emiatt a vele való kapcsolat visszahatásokat szül, szenvedések formájában.[3]
(...)
Összegezve tehát, az ideális nő egy összetett, komplex szerepkörben létezik. Legfontosabb tulajdonságait tekintve, mindig szeretettel közelít férjéhez, és egész családjához, erényes, vezeti a háztartást, szerény, igazmondó, elégedett, vallásos, tiszta és hűséges. Mélyebb értelemben az Úr prakriti teremtő energiája, mely szószerinti fordításban „irányítás alatt álló” - t jelent, s mint ilyen, sosem független. Vagyis függ a férfin abban az értelemben, hogy nőként az önmegvalósítás (tehát az odaadó szolgálat) folyamatát, legtökéletesebben a férj oldalán, családon belül tudja gyakorolni. Ez a biztonságos közeg elengedhetetlen számára ahhoz, hogy nőiségét megélje és lelki tudását folyamatosan gyarapítsa.



[1] Bhág. 7.7.25.-28.Bhág. 7.7.25.-28.magy.: „A békés családi élet érdekében nagyon fontos, hogy a nő betartsa a férj fogadalmát. Ha nem ért egyet a férj fogadalmával, az tönkreteszi a családi életet. Egy erkölcsös nő számára az alapvető elv az, hogy mindig szeretettel bánjon férjével. Ha a nők erkölcstelenné válnak, varna-sankara népesség jön létre, akik nem tartanak be semmiféle szabályt. (...) A szentírások ezért javasolják, hogy egy erényes feleség ne társuljon egy bűnös férjjel. Egy erkölcsös asszonynak tehát nem tanácsos szolgálnia egy ilyen férjet.”
[2] Bhg. 13.20. magy. : „Az egyéni lélek, aki testet öltött és a test tetteit élvezi, a purusa, vagyis az élőlény.”
Lakatos Andrea: A lélek női természete 11-13. oldal, Budapest 2012.
[3]Bhág. 7.12.10.: „ Amíg az élőlény nem tett szert a teljes önmegvalósításra-, azaz amíg nem vált meg attól a téves felfogástól, hogy azonos a testével, amely nem más, mint az eredeti test és az eredeti érzékek tükröződése-, addig nem szabadulhat meg a kettősség felfogásától, melyet a férfi és nő közötti különbség képvisel, s így minden esély megvan rá, hogy elbukik, mert értelme zavarodott.”

A www.mezsgye.blogspot.com honlapon található tartalom (különösen, de nem kizárólagosan: cikkek, tanulmányok, egyéb írások, grafikák, szövegelemek, beleértve jelen szöveget is) a Szerzői jogról szóló 2011. évi CXII. törvény alapján a feltüntetett szerzők szerzői jogi oltalom alá eső alkotásai, amelyekkel kapcsolatos mindennemű hasznosítási jogokkal Csörgits Kinga rendelkezik. A Jogtulajdonos nem vállal felelősséget a honlap használatából eredő bármilyen közvetett vagy közvetlen kárért. A honlapon található bármilyen tippet, ötletet, elgondolást, javaslatot bárki csak a saját felelősségére használhatja.