Létezik egy világ, ahol a természetfeletti természetes...

Kedves Útkereső! Köszöntelek az én szakrális budoáromban. Sokféle névvel illeték már e helyet és sokan megfordultak már itt. Minden változik, egy valami azonban örök. Amikor alkotok, kint hagyom a testem. Ez felébredett lelkek otthona és találkozóhelye. Ezért arra kérlek, hogy te is vegyél le magadról mindent, amire idebent nem lesz szükséged. Aztán fáradj beljebb és érezd otthon magad. Tölts magadnak egy csésze teát és helyezkedj el kényelmesen. Keresgélj, lapozgass az írások között. Lassan elnyom az álom. Engedd. Mert amikor felébredsz, mindent másképp látsz majd. Isten hozott nálam.

2014. augusztus 25., hétfő

Heti szútrák

Vagy te szolgálod az életed, vagy az életed szolgál téged. Te mit választasz? Elgondolkodtál már azon, hogy azok az erők, melyek ezt a világot fenn-és mozgásban tartják, ott pulzálnak benned is?! Nyitva vagy az igazságra? Mert testedben az élet folyama lüktet. Egy hatalmas energiaháló része vagy. De nem te hozod létre, csupán az egész részeként létezel benne. A csoda, amely nap, mint nap megmutatja magát, nem rajtad kívül, hanem benned nyilvánul meg. Annyi minden történik velünk egy élet során. És ahogy haladunk előre az úton, egyre kevésbé érezzük úgy, hogy jogunk lenne ahhoz, hogy bárkit meg- vagy elítéljünk. Mindenki saját biztonságát erősíti. Törekszik a számára legmegfelelőbb úton a boldogság, és ami még fontosabb az értelem felé. Kapcsolataink egyediek és megismételhetetlenek. Érthetetlen és kibogozhatatlan szálak szövevénye köt bennünket társainkhoz. Furcsa. Persze mindenki szeretne tartozni valahová. Részese lenni egy olyan missziónak, ahol munkája fontos és megbecsült. Egy pont után azt láthatjuk, hogy az ok, amiért ma elítélünk egy másik embert, holnap bennünket tesz próbára. Így ugyanaz az ok, ami miatt ma ítélkezünk, amiatt holnap mi magunk is megítéltetünk. Istenem az élet olyan egyszerű. Mi mégis bonyolulttá tesszük. Az emberek, akiket vezetőinknek választunk, igyekeznek még bonyolultabbá tenni. Hogy te, elbizonytalanodj, kiégj és meghunyászkodj. Hogy úgy érezd a városon kívül nincs élet. Hogy válaszd a könnyebb utat. Kritizálj másokat, szigetelődj el, vásárolj és fogyassz többet és többet. Csak ne gondolkodj. Ne érezd úgy, hogy mindez, a jól felépített városi életed fölösleges, szánalmas és hiábavaló. Az nagy baj lenne. Mert akkor minden széteshet. Inkább hallgattasd el a belső hangod, mely eleinte üvölt, de ahogy múlnak az évek, szépen lassan elhalkul, elhalványul, míg végül teljesen kihuny. Elhagy téged. Ekkor válsz tökéletes állampolgárrá. Ne nézz körül a világban! Ne lásd, hogy az élelmiszer, amit leveszel a polcról, más emberek életébe kerül. Hogy esőerdőket irtanak ki, hogy kiszolgálják az egyre növekvő igényeket. Nem. Ne nézz körül a fejlődő világban, ahol az emberek kiszolgáltatva az állandó hatalmi harcoknak, és a kizsákmányolásnak, minden nap éhen- vagy szomjan halnak. Ne lásd a vallás igazi arcát, a járványokat és természeti csapásokat, mert csak elveszik a kedved a produktív munkától. Mégis, ha mindezt észrevennéd, és megérintene, talán elkezded átszervezni az életed. Megnézed minden termék összetevőlistáját, és szelektíven gyűjtöd a hulladékot. És persze adakozol egy segélyszervezetnek. De aztán eljön az a pont, ahol megérted, mindez csupán lelkiismereted simogatja és csendesíti el. Csepp a tengerben. A fejlődés túl lassú, az államérdek pedig legyőzhetetlen. Ott az, az istenverte pont, ahol azt láthatod, hogy az az ok, ami miatt ma elítéltél egy másik embert, holnap téged tesz próbára. És a tökéletesen felépített városi életed összeomlik, és te vele együtt buksz el. Bizony az öko törekvések nem befolyásolják a vitathatatlan tényt: az energiafogyasztást, a megtermelt hulladékot és a közlekedés okozta káros anyag kibocsátást. És ott van az az istenvert pont, amit átléptél, ahol felkapcsolták a villanyt és már nincs visszaút. Hiszen minderre szükséged van. Az elektromosság, az autó a hipermárketek… szükséges, nem? Talán igen. Világok jönnek, világok mennek. És lássuk be. Még senkinek sem sikerült megalkotnia a tökéletes társadalmat. Jómagam egyetlen állandót ismerek, ez pedig az önvaló. Saját lelkem, és annak szava, melyre hallgatok. Furcsa világ ez. Van minden. Sok gyors és könnyű út. Viszont van még valami, ami ma kristálytisztán mutatja magát. Ez pedig a választás lehetősége. Mindig van választás. Mert eldöntheted, hogy te szolgálod az életed, vagy az életed szolgál téged. És ott van az az istenverte pont, amin átlépve nincs visszaút. Rádöbbensz, hogy ez a világ is, egy letűnt eszme tökéletességre törekvésének eltorzult végterméke. Hogy nincs kollektív felemelkedés. Nincs kollektív harmónia. Itt nincs. Az egyensúly vagy benned van, vagy sehol sincs. Mint a tudás. Mert a tudás tökéletes. Isten tökéletes. A belévetett hit is tökéletes. Hitvánnyá akkor válik, amikor keresztülfolyik az emberi elmének nevezett Grálon, vallássá zsugorodik, és egyházak falai között helyeztetik el. Mert ha megtalálod a neked szánt jeleket, nincs többé kétség. Meglátod saját vízcsepped tükrében, az egész óceánt. És itt, már nem tudnak becsapni. Mindegy az időszámítás, mindegy a beszéd-és íráskészség. Mindegy, hogy vannak e szent kódexek. Mert az, hogy valaki a kereszten, cölibátuson, az alkoholon vagy a drogon keresztül látja meg Istent, másodrangú. Más útja, az a más útja. Nem a tiéd. Az önismeret a legnagyobb Istenhit. Mindenki úgy gyakorolja a hitét, és abban látja meg Istent, amiben tudja és akarja. De a kályha benned van. Amit kívül keresel, előbb bent kell megtalálnod. 
Hogy én? Én kimegyek a mezőre. Felülök a lóra. Lehunyom a szemem, és arcom a nap felé fordítom. A lovam, csak az én jelzésemre vár. Elengedek mindent, megérkezem a pillanatba, és elindulunk. Lágy szellő simogat, és felszippantja a föld illatát. Magamba szívom. Végigsimítom a lovat. Érzem a lüktetést az ereiben. Tudom, már várt. Tökéletes erőállat. Intuitív és zabolátlan. Minden mozdulat összeér. Ló és lovas eggyé válik. Egyetlen lélegzet. Megszűnik a külvilág. Ez a tökéletes szabadság állapota, melynek egyetlen tökéletlensége, hogy egyszer véget ér. Újra behunyom a szemem, és elképzelem a világot, ahol nincs háború, viszálykodás, éhezés. Csak a szeretet van. Ahol az ember természettel összhangban él, Istennek tetsző, emberi életet. Szabadon, korlátok és álarcok nélkül. Keresve az élet értelmét, és szomjazva annak minden szépségét és örömét. De aztán kinyitom a szemem. Még a lovon ülök. Még érzem, csoda történt velem, de a pillanat már elmúlt. Rádöbbenek, a világ, melyben élek valóban átmeneti és szenvedéssel teli. És ez szörnyű, félelmetes és magányos érzés. De így tökéletes. Bármennyire fáj kimondanom, de úgy van jól, ahogy elrontjuk. Madách Imre szavai jutnak eszembe: „s nem érzed-e eszméid közt az űrt, mely minden létnek gátjául vala, s teremteni kényszerültél általa? Uram, legyőztél. Ím, porban vagyok nélküled, ellened hiába vívok. Emelj vagy sújts, kitárom keblemet. Győztél felettem, mert az én végzetem, hogy harcaimban bukjam szüntelen, de új erővel felkeljek megint. Te anyagot szültél, én tért nyerek. Az élet mellett ott van a halál, a boldogságnál a lehangolás. A fénynél az árnyék, kétség és remény. Mégis ott állok, látod, hol te, mindenütt!”

2014. augusztus 21., csütörtök

Idézet Coelho Portobellói boszorkány című művéből

Jó ideje találtam rá erre az idézetre Coelho Portobellói boszorkány című művében, aminél jobb és érzékletesebb leírást még soha nem olvastam a transztáncról. Fantasztikus!

„Tíz perccel a zene megszólalása után fölállt az asztaltól. Ettől a pillanattól fogva már nem a vonzó lányt láttam benne- és nem csak én, hanem az egész étterem -, hanem egy istennőt, teljes dicsfényében, egy papnőt, aki angyalokat és ördögöket idéz meg. Behunyta a szemét, és úgy tűnt, mintha már nem is tudná, ki ő, hol van, mit keres ezen a világon; mintha lebegne, megidézve múltját, felfedve a jelenét, megjósolva a jövőjét. Alakjában keveredett egymással az érzéki és a szűzies, a pornográfia és a kinyilatkoztatás, Isten és a természet imádása. Mindenki abbahagyta az evést, és nézték, mi történik. Már nem ő követte a zenét, hanem a zenészek kísérték az ő lépéseit, és a régi nagyszebeni épület alatti kis étterem egy csapásra egyiptomi templommá változott, ahol Ízisz imádói gyűlhettek össze, hogy elvégezzék termékenységi szertartásukat. A sült hús és a bor illata különös elegyet alkotott, amely transzba ejtett, kivezetett ebből a világból, és egy ismeretlen dimenzióba röpített bennünket. Athena úgy táncolt, mintha máshol lenne, arcáról csöpögött a veríték, meztelen talpa dobogott a fapadlón. Az emberek elkezdtek ütemesen tapsolni, és Athena még gyorsabban táncolt, erőt merítve a tapsból. Forgott körbe-körbe, a semmiben egyensúlyozva, magával ragadva mindent, amit mi, szegény földi halandók, alázatosan fölajánlhatunk a magasabb rendű istenségnek. És aztán hirtelen megállt. És vele együtt megállt mindenki, beleértve a zenészeket is, akik doboltak. A szemét még mindig behunyva tartotta, de az arcán végigcsorgott a könnye. Karját az égnek emelte, és így kiáltott: ha meghalok, állva temessetek el, mert egész életemben térdepeltem!”

2014. augusztus 18., hétfő

Heti szútrák

Mióta megszülettem körbe-körbe járok. Egyensúlyozni próbálok elengedés és elfojtás mezsgyéjén. Újraértékelek, szemlélet-és életmódot váltok, ahányszor csak kell. Bár egyre tisztábban látom, hogy a megvilágosodás és az őrület nem is áll olyan távol egymástól. Tapasztalatot és tudást szerzek önmagamról és a világról, melyben élek. Néha, kivételes pillanatokban összetalálkozom valódi énemmel a lelkem leges legmélyén. Ezt hívom belső találkozásnak. És amikor innen, a lélek aljáról visszatérek, ezt a világot szűknek, kirekesztőnek és elutasítónak élem meg. Ilyenkor éhes maradok, és szomjazom. Kielégítetlen és meg nem értett vagyok. Félelmetes felismeréseket teszek, melyek rádöbbentenek vereségemre. De csendben maradok. Nehéz megértenem, hogy lényem most is tudással és megvalósítással teli, csupán most nem osztom meg másokkal. Megtartom magamnak. Egyenként hozom felszínre gondolataimat, érzéseimet, hogy lassan bonthassam ki őket. Most is bennem élnek, szépen összehajtogatva. Így kevesebb helyet foglalnak. Hogy ne sérüljön a tér. A lelkem meditációba merülve csöndben várja, hogy teljes valómban megérkezzek hozzá. A testem eközben pörögni, forogni, tombolni, üvölteni vágyik. Most legyőzött akarok lenni. Az önmegvalósítás elérhető a káoszon és a tudatosságon keresztül is. Istenhez az út a tudatosságon keresztül vezet. De minden mérföldkőben káosz rejlik. Feszültségtől duzzadó, túlcsorduló. Mert a következő szintre a káosz emel. Ekkor újra végigmegyek egy körön. Talán az a kör már beljebb van. Közelebb. De amíg ebben a világban élek, minden egyes kör után vár engem egy következő. Hogy bevegyem, legyűrjem, végül én hajtsak fejet előtte alázattal. Hogy újra elhiggyem, győzhetek. De amikor megérkezem, már látom, hogy nincs mit legyőzni. Nincs győzelem. Csak létezés van. Haich Elisabeth így ír erről „Beavatás” című könyvében: „ A jelen pedig - életünk, mindaz, ami történik velünk – nem más, mint próbatételeink láncolata. A próbatételek során kapunk alkalmat arra, hogy a belső feszültséget, amelyeket gondolatainkkal, szavainkkal és tetteinkkel felhalmoztunk magunkban, és amelyek sorsunk, jövőnk okát alkotják, feloldjuk, és megszabaduljunk tőlük. Abban a mértekben, ahogy ezeket a feszültségeket tudatosítjuk és levezetjük, az ezen energiák által megkötött és a kötöttség miatt korlátolt emberi tudattól is megszabadulunk, és az igazi, minden személyes „énérzés” mögött álló, kibontakozásra váró isteni önvalóval-, Istennel- azonosulunk. Az önvaló az élet és az egyetlen valóság, és aki beavatást nyer az önvalóba- és így teljesen megismeri önmagát-, mindent és mindenkit egyként szeret, hiszen egy velük. Ez a beavatás.”

2014. augusztus 13., szerda

Heti szútrák

A férfi és a nő…

A férfi mindig férfi marad. Önálló, független és önmagában is teljes princípium. A nő azonban sohasem független. Függ a férfin, mert testileg, lelkileg odaadja magát, és a férfi birtokba veszi őt. A férfi természet egyszerű kiszámítható képlet, melyet a férfi egy életen át fejleszt. Így válik erős döntéshozóvá, minősül érzékszabályozott férjjé, és válik érzékeny apává. A nő ezt várja a férfitől, és segíti ezen az úton. De a nő…Istenem a nő egy bonyolult képlet. Természete kiszámíthatatlan, csapongó, szenvedélyes. Irányíthatatlan, mégis irányításra szoruló. A nő lelke galaxisokat rejt, megfejthetetlen mélységekkel és bevehetetlen hegycsúcsokkal. A szentírások óva intik a férfit, és úgy tartják, a nő mindig védelemre, pártfogóra szorul. Fiatalsága hajnalán bimbózó szépsége mérgezi a férfiszíveket. Asszonyként bölcsessége, tudása az, amely veszélyessé, titokzatossá mégis ellenállhatatlanná teszi. Mert a nő emlékezik és álmodik. Vágyja a biztonságot, de elemészti a szenvedély tüze. A nő lelkéhez suttogó férfi megszelídíti asszonyát. Ilyen az igazi férfi. A nő azonban…Istenem a nő vágyik rá, hogy a férfi, aki a lelkébe suttog, leigázza, birtokba vegye, magáévá tegye. De amikor a férfi legyőzi a nőt, mert a nő akarja, kívánja, szomjazza önnön vereségét, a férfinek újra suttognia kell. Így válik a nő gyönyörűvé, érzékivé. Ellenállhatatlan és titokzatos nő, a vágy a bölcsesség és a veszély forrása, melyben a férfi újra és újra megmártózik, végül teljesen elmerül benne. Az ilyen asszony kitárulkozik. Zabolátlan szolgáló lesz, beteljesítve lelke legmélyén rejtőző ösztönét, hogy szolgálja a férfit. Istenem a nőt a férfi teszi nővé…

Részlet a Szív hídjai című filmből


"A szerelem nem engedelmeskedik az elvárásoknak. Tisztán és tökéletesen megőrzi a titokzatosságát. De amikor egy asszony eldönti, hogy férjhez megy és gyerekeket szül, bizonyos szempontból elkezdődik az élete, de egy másik szempontból véget ér. Az ember az életét sok kis részletből építi fel, amik mellett kitart. Töretlenül. Hogy a gyerekei mozdulhassanak, és amikor ők elmennek, magukkal viszik a részletekkel teli életünket is. Ilyenkor kellene új életbe kezdeni, de már nem emlékezünk rá, mi is hajtott bennünket, olyan régen törődtünk csak magunkkal. Már nem tudjuk, hogyan kell. És nem dobhatok el egy egész életet, csak azért, hogy egy újat elkezdjek. Nem tehetek mást, minthogy megpróbálok kitartani kettőnk mellett valahol itt belül. Mert ez a fajta bizonyosság, csak egyszer adódik az életben."


2014. augusztus 5., kedd

Mese a létezésről

Gondosan felépített nagyvárosi életet élek. A gyökereket kutatom, a létezés valódi célját, melyet jelenlegi felfogó- és befogadó képességemmel az életfeladat beteljesítésében látok. Ez számomra a legfontosabb misszió. Mégis annyi elvárást, megfelelést és álarcot cipelek magammal. Úgy érzem, ha végre egyet sikerül elengednem, tíz jön a helyébe. Dr. Wayne W. Dyer így ír erről: „egész életedben valakivé akarsz válni. Végül leszel valaki-, de az a valaki már nem te vagy.”
Ahányszor csak tehetem, elutazom a tengerhez. Vágyom rá, hogy kiszakadjak a városi életemből, az arctalan szürkeségből újra és újra. Mert amikor csak létezem, akkor élek igazán. Minden más csupán illúzió. Ilyenkor lehántok magamról minden fölösleges burkot, hogy pőre és védtelen legyek. Hogy kiszakadjak és felülemelkedjek. Nincs elvárás, megfelelés. Nincs szórakozás, hivatás, még öröm vagy bánat sem. Nem. Még hivatás sincs. Pedig a hivatásom én vagyok. Egyedi, megismételhetetlen isteni képlet. Mégis kell, hogy csak a létezés legyen. Megszűnök anya, feleség, barát vagy szerető lenni.
Minden reggel elsétálunk a piacra. Megvásároljuk a kenyeret, mely ropogós, még meleg.  Tejet, sajtot és vajat. Majd üde, nap érlelte gyümölcsöt és friss zöldséget. Fügét, dinnyét, barackot, banánt és paradicsomot. A kosárba kerül még levendulaméz, oliva bogyó, oliva olaj, magvak, saláta és az elmaradhatatlan dalmát fügebor. Miután megreggelizünk, kisétálunk a tengerpartra, ahol napfürdőzés közben a fiamat nézem, ahogy a kavicsokkal és kagylókkal játszik a parton. Amikor elérkezik az idő, magam is megmártózom a tenger vizében. Ez a nap első fénypontja. Az ima. A mantra, melyben Istenhez fohászkodom. A tökéletes jóga. Felfekszem a vízre. A légzésem lelassul, hallom minden szívdobbanásom. Kitárom a karjaim a vízfelszínen. Kinyitom a szemem és a tiszta eget kémlelem. Tökéletes egységben vagyok a teremtéssel. Bölcsnek, tisztának és végtelennek érzem magam. Sokszor nem vágyom másra, csak a tenger zúgását hallgatni, amíg az át nem ringat a következő életembe. Egy másik világba.
Aztán hazaindulunk. Könnyű ebéd után altatom kisfiam. Kiságya a balkonon árnyékos, szélvédett helyen áll. Ahogy ringatom, a tengeri kilátásban gyönyörködöm. Mélyeket szippantok a sós levegőből, amitől kisfiam is hamar álomba szenderül. Megvárom, hogy a férjem is elaludjon. Majd csendben, hogy meg ne zavarjam a fiúk álmát, kiosonok a balkonra, leterítem a jógamatracom, és a tengeri kilátásban gyönyörködve megkezdem napi lelki gyakorlataim. Ez a nap második fénypontja. Az ima. A mantra, melyben Istenhez fohászkodom. A tökéletes jóga. Ezután olvasok, vagy írok pár sort. Kisfiam ébredése után nagyot sétálunk, majd újra lemegyünk a tengerpartra játszani, fürdeni, napozni. A nap ilyenkor már nem éget. Csak simogat. Puhán szelíden. Megvárjuk a naplementét. A tenger ilyenkor a legszebb. a lemenő nap fénye megcsillan a vízfelszínen, a fénysugarak incselkedve, kacérkodva kapaszkodnak egy-egy kósza hullámba. Ettől aztán úgy tűnik, mintha az egész vízfelszín aranyporral hintve vibrálna és remegne. A tenger folyékony napfénnyé változik. Minden a helyére kerül. Mintha néhány percre felfedné kilétét a nagy varázsló, aki minden élet és halál ura ebben a világban. Mintha leszállna a tengerre, és narancssárga, arany ünneplőbe öltöztetve azt, együvé olvasztaná a feszes víztükröt és a perzselő napfényt. Tökéletes.
Hazaindulunk. Vacsora után forró fürdőt készítek. Az egész család együtt fürdik. Beszélgetünk, nevetgélünk, kisfiút ölelünk, puszilunk. Szárítkozás után ismét altatom kisfiam.  Énekelek és dúdolok neki. Ez alatt férjem gyertyát gyújt a balkonon. Poharakat és egy üveg dalmát fügebort készít az asztalra. Pokrócba csavarodva bámuljuk a tengert és éjszakáig beszélgetünk az élet súlyos és jelentéktelen dolgairól egyaránt, vagy csendben hallgatjuk a kikötő hangjait. Ez a nap harmadik fénypontja. Az ima. A mantra, melyben Istenhez fohászkodom. A tökéletes jóga. Azt érzem, itthon vagyok. Szagolom, tapintom érzékelem a csodát. Emmanuel szavai jutnak eszembe:”az elméd nem ismeri az utat. A szíved már járt ott. A lelked pedig nem is hagyta el soha. Isten hozott itthon.”

A www.mezsgye.blogspot.com honlapon található tartalom (különösen, de nem kizárólagosan: cikkek, tanulmányok, egyéb írások, grafikák, szövegelemek, beleértve jelen szöveget is) a Szerzői jogról szóló 2011. évi CXII. törvény alapján a feltüntetett szerzők szerzői jogi oltalom alá eső alkotásai, amelyekkel kapcsolatos mindennemű hasznosítási jogokkal Csörgits Kinga rendelkezik. A Jogtulajdonos nem vállal felelősséget a honlap használatából eredő bármilyen közvetett vagy közvetlen kárért. A honlapon található bármilyen tippet, ötletet, elgondolást, javaslatot bárki csak a saját felelősségére használhatja.