Létezik egy világ, ahol a természetfeletti természetes...

Kedves Útkereső! Köszöntelek az én szakrális budoáromban. Sokféle névvel illeték már e helyet és sokan megfordultak már itt. Minden változik, egy valami azonban örök. Amikor alkotok, kint hagyom a testem. Ez felébredett lelkek otthona és találkozóhelye. Ezért arra kérlek, hogy te is vegyél le magadról mindent, amire idebent nem lesz szükséged. Aztán fáradj beljebb és érezd otthon magad. Tölts magadnak egy csésze teát és helyezkedj el kényelmesen. Keresgélj, lapozgass az írások között. Lassan elnyom az álom. Engedd. Mert amikor felébredsz, mindent másképp látsz majd. Isten hozott nálam.

2014. szeptember 30., kedd

A bolond

Emlékezem a bolondra. Itt él bennem az én szívemben. Sokáig nagyon sokáig tartott rátalálnom. Ott volt mindig is, de engem meg nem pillanthatott és én őt nem láthattam. Falak választottak el egymástól. Falakat húztam önmagam és önmagam közé, önmagam és Isten közé, önmagam és a bolond közé. Úgy hittem mindig így lesz majd, de a Teremtő másként rendelte sorsom és egy szép napon megnyitotta szívem. A falakon túl megpillantottam önmagam tükröződni őbenne. De a tudás bástya. A bolond pedig utazó, aki bejárja a beteljesedés útját. A bástya mégis magába fogadta az utazót. Megetette megitatta és felvezette őt a csigalépcsőkön át a templomszobába. Az utazó immár megértette a bástyát. Megértette annak emelkedettségét tisztaságát rendíthetetlen időtlenségét. Mégis arra kérte tartson vele. De a bástya nem volt képes rá, hogy elhagyja az ő gyökereit és vett nimbuszát. Elküldte a bolondot falakon túlra száműzte, hogy még magasabb falakat emelhessen. Hogy felépülhessen Bábel tornya. Hogy a bástyából legenda születhessen. És úgy lett. De már semmi sem volt úgy, ahogy annak előtte. Semmi sem volt úgy, ahogy lennie kellett volna. Ezért a bástya lerombolta falait. Hosszú hosszú évek alatt tégláról téglára szabadította fel magát miközben mindenki elhagyta őt. Hiteltelenné vált. Hiszen ki látott már vándorló bástyát? De a bástya könnyek és fájdalmak közepette törte szét a biztonságot nyújtó falakat, hogy egyszer teljesen átjárhassa a fény, hogy szabad lehessen. Mikor pedig utolsó falait is lebontotta kinyitotta könnyektől áztatott szemét és láss csodát, az utazó ott állt őelőtte. Miért vártál énrám ha egyszer elűztelek? — kérdezte a bástya. Magadba fogadtál megetettél megitattál, a templomszobában hálhattam. A lelkünk összefonódott. — válaszolta az utazó. Nincs már semmim mit neked adhatnék. Én magam is semmi vagyok. — mondta a bástya. Az utazó szélvédett helyet keresett egy fa alatt a tó partján és meleg fekhelyet készített. Tüzet rakott és odaült a bástya mellé, hogy az ölébe hajthassa fejét. És a falak nélkül való bástya csak sírt csak sírt, amíg álomba nem sírta magát az utazó pedig hallgatta őt. Majd eloltotta a tüzet és magára hagyta a bástyát, aki ébredés után szomorúan látta, hogy az utazó elhagyta őt. De miért várt rá ha most mégis elhagyja? Ekkor így szólt: leromboltam falaim, de újakat még nem építettem helyükbe. Ismeretlenül pőrén arctalanul járok a világban. Láthatatlan árny vagyok vajon így mi végre érhetem el az áhított világot? Csakis úgy, ha olyanná változom aki képes elérni azt. Már elveszítettem önmagam. Most meg fogom találni önmagam. Tudta jól az utazó azért hagyta el, hogy csakis önmagával lehessen. Hogy meghallja saját lelkének zenéjét. A falak nélkül való bástya aki immár láthatatlan árny lett nem mozdult a tó mellől. Ott maradt a fa alatt a meleg fekhelyen és arról elmélkedett hogyan tovább. Vajon mikor és hogyan omlott össze vett nimbusza és kopott föl álla azokon a meséken melyeket saját maga mesélt el? Így meditált már hosszú ideje amikor meglátogatta egy szent ember. A faluban hallotta a láthatatlan árny legendáját aki valaha bástya volt. Most itt ül a fa alatt és elmélkedik. Kedvére való volt ez a szent embernek így megszólította az árnyat: hová tartasz? A fénybe jó uram a tökéletes szabadságba. — válaszolta az árny. És miért vágyódsz a tökéletes szabadságba gyermekem? Talán csak mert bástya voltál a kezdetektől? — kérdezte a szent ember. Nem jó uram. Azért vágyódom oda, mert ott vár rám az én lélektársam az utazó. De most láthatatlan árny vagyok. Így nem érhetem el sem őt sem pedig a szabadságot. A szabadság csupán illúzió. — rázta  a fejét a szent ember.  Talán igen. De nem ezt jövünk e kutatni ebbe a világba szüntelen? — kérdezte az árny. Az könnyen meglehet gyermekem. Mivel látom, hogy tiszta a te szíved segítek neked. Kívánhatsz bármit én teljesítem. Az árny elgondolkodott vajon mit kívánhatna ettől a szent embertől? Akkor eszébe jutottak saját gondolatai. Hogy csakis úgy érheti el az áhított világot, ha olyanná változik aki képes elérni azt. Ekkor így szólt az árny: én jó uram adj nékem szárnyakat. Változtass angyallá. Rendben van gyermekem. Pihenj most le. Midőn megébredsz angyalként nyílik ki szemed kinek testét szárnyak ékesítik majd. Azzal megáldotta őt és elment. Az árny álomra hajtotta fejét. Aznap éjszaka keveset aludt álmában távoli tájakon járt messze az ismert világtól. És reggel amikor kinyitotta a szemét valóban angyallá lett. Hatalmas szárnyait a földön húzta maga után melyet aranyporral hintett hófehér puha tollak borítottak. Azzá lett aki képes elérni álmait. Aki elveszítette önmagát, hogy újra megtalálhassa önmagát. Felröppent a magasba a felhők fölé ahol szabadon szárnyalt korlátok és falak nélkül. Azt gondolta rögtön elindul és megkeresi az ő utazóját. De úgy döntött ott marad inkább a tó partján a meleg fekhelyen. Aznap éjszaka tüzet rakott az angyal így jelezve az utazónak megérkezett készen áll. De itt véget ér a történet. Az utazó messze jár egy bástyából pedig soha nem lesz angyal. A szent emberek már régen elhagyták ezt a világot. És senki nem kap szárnyakat csupán mert lerombolta falait. Kivéve ebben a mesében. Mert az én szívem hatalmas. Elfér benne az utazó és a bástyából lett angyal világa. Emlékezem a bolondra. Itt él bennem az én szívemben. Sokáig nagyon sokáig tartott rátalálnom. Ott volt mindig is, de engem meg nem pillanthatott és én őt nem láthattam. Falak választottak el egymástól. De a falakat leromboltam így szárnyakat kaptam helyettük. Ma még egyedül hunyom le szemem, de tudom holnap már velem leszel. Eloltom a tüzet és visszavonulok meleg fekhelyemre. Mielőtt megérkezik az álom azt suttogom: jó éjszakát bolondom. Isten hozott az áhított világban. Gyere vissza hozzám…

2014. szeptember 28., vasárnap

Heti szútrák

Akkor mellém ült és azt mondta nekem: „azt hiszem kedves, minden félelmünk egy tőről egy közös forrásból ered. Ezek a félelmek korlátokként mutatkoznak egészen addig, amíg nem állunk készen rá, hogy szembeforduljunk félelmeinkkel.  Amikor ez bekövetkezik, nem belekapaszkodunk korlátainkba, hanem elengedjük és átlépjük azokat. Ilyenkor a félelmeink felerősödnek, vagy a félelmek által eluralt érzések törnek felszínre elementáris erővel. Ez a legnehezebb. Mert vajon mi a szimbólum és mi a valós vágy? És vajon miért vágyunk minden élethelyzetet meghódítani majd átlépni azon? Miért ez az állandó vágyódás? Azt hiszem van valami, ami végtelenül fontos az ember számára. Ez pedig az értelem. Vagyis a siker. Ha az ember sikeres, azt jelenti, hogy kiteljesedett…illetve beteljesedett és ez megelégedetté teszi. Hogy a siker teljes tudatosság vagy korlátlan áramlás következménye az valójában másodlagos.  A tudatállapot a lényeg a siker állapota, melyet az ember ha egyszer megtapasztalt többé nem tud élni nélküle. A siker azonban érzékeny dolog. Mert az állapot ahová vágyódunk, valójában nem létezik. Mert a siker vagy bennünk van vagy sehol sincsen. Vajon mit kell megtanulnunk az állandó vágyódásból? Mi benne az igazi feladat? Talán a vágy csupán szimbólum. A sikertelen ember rúgkapálása és menekülése, hogy ne kelljen szembenéznie önmagával. A valós félelmekkel kudarcokkal és a sikertelenséggel.”
Akkor én azt feleltem: „ ha kérdeznél kedves, azt mondanám neked menj és élj meg minden pillanatot. De nem kérdezel. Bezárod magad. Törvények és szabályok borítják be az életed. Ha kérdeznél, azt mondanám neked engedj el minden korlátot minden félelmet. Kutasd azokat a pillanatokat melyekből csupán néhány adatik meg az életben. De nem kérdezel. Bezárod magad. Betartod Isten és ember törvényét. Ha kérdeznél, azt mondanám neked a törvények ismerete arra tanítja a felemelkedettet hogyan lépjen át azokon. Mert a törvény a tömegé. A döntés az egyéné. De nem kérdezel. Bezárod magad. És amikor eltelik az idő az emlékeid és kétségeid újra meglátogatnak majd. És te megbölcsülve valóban újraélnéd azokat a pillanatokat, de azok már elteltek. Ahogyan a te napjaid is. Mivel megbölcsültél már tudod, az egész élet úgy telik be, hogy kiszolgálja azokat a kivételes pillanatokat. De te e pillanatokat állítottad az élet szolgálatába. Ha kérdeznél, azt mondanám neked ez a néhány pillanat az élet. Nincs több. De nem kérdezel. Bezárod magad.”

2014. szeptember 16., kedd

Heti szútrák

Korlátok, félelem, rettegés…

A túra komolyra fordult. Kiértünk az erdőből, és egy szakadék mellett mentünk tovább. A sziklák csúsztak az agyagos talajtól, amit feláztatott az eső. Leszűkült az út, lejtett a szakadék irányába. Félni, majd rettegni kezdtem. A testem elgyengült és remegett. A lépteim bizonytalanná váltak. Attól féltem, lezuhanok. A felszínen. De mi van legbelül? A tériszonyt a hatalmas tér látványa és érzete táplálja. A korlátok, melyeket magunk védelmében építünk fel, és amelyek úgy véljük, hogy összetartják az életünket, a hatalmas térben, viszonyítási pontok hiányában eltűnnek. Nem marad más, csak az érzés, ami ezeket a korlátokat életben tartja. Ez pedig nem más, mint a félelem. Félek, de mitől? A legegyszerűbb válaszom az lenne, hogy félek, lezuhanok és meghalok. De tudom, nem igaz. Akkor mitől félek? Mire jó, hogy rettegek? És, íme… a rettegés egy állandó védelem, ami elfedi a bennem rejlő fényt. De mitől? Kitől? Ha megmutatom magam, védtelenné válok. Kiszolgáltatottá. Hát ez a baj. Félek attól az erőtől, ami bennem, mindannyiunkban ott rejlik. Félek megmutatni, de még jobban félek szembenézni vele. Az ember alapvetően frusztrált lény. A korlátok megmutatják. Nelson Mandela így beszél erről: „Nem attól félünk leginkább, hogy a kihívásoknak nem tudunk megfelelni. Leginkább attól kell félnünk, hogy erőnk minden mértéket meghalad. A bennünk égő fény ad okot a félelemre, nem pedig a bennünk rejlő sötétség. Azt kérdjük: „Ki vagyok én egyáltalán, hogy ilyen ragyogó, magával ragadó, tehetséges és fantasztikus merek lenni?” De ki vagy akkor, ha nem mersz ez lenni? Isten gyermeke vagy. Ha meghúzod magad, nem szolgálod a világ javát. Semmi köze a megvilágosodásnak ahhoz, ha meghúzod magad, hogy mások magabiztosabbnak érezzék magukat melletted. Arra születtünk, hogy a bennünk lakó Isten dicsőségét a világban megvalósítsuk. Nemcsak néhányunkban él Ő, hanem minden emberben. Ha fényünket felragyogtatjuk, önkéntelenül jelt adunk másoknak, hogy ugyanezt tegyék. Ha megszabadultunk félelmeinktől, már a puszta jelenlétünk is felszabadít másokat.” Természetesen túléltem a túrát. Nem zuhantam le. De a kérdésem magammal hoztam: miért kell nekem a rettegés? Vannak korlátaim. Mint mindenkinek. Van, amit meg tudok haladni, mert az a természete, hogy legyőzzem, és van, amit nem tudok meghaladni, mert vagy nem állok még készen rá, vagy nem is az a természete, hogy meghaladjam. Hozzám tartozik és kész. Ha önmagamnak megfelelek, akkor elfogadom, hogy vannak bizonyos ideák az emberben, hogy ezt vagy azt az élethelyzetet hogyan lenne jó megélni. De nem mindig alakul úgy, és van, amin lehet változtatni, van, amin nem. El kell fogadnom, hogy bár ez nem egyezik azzal az elképzeléssel, amit én felépítettem magamban, attól még így jó, ahogy van. Az, hogy melyik helyzetből mit lehet kihozni, és hogy én akkor és ott mit tudok ebből megvalósítani az két különböző dolog, és sajnos nem mindig jár együtt. Tudatosan keresem az élményeket és katarzisokat, melyekben elveszítve viszonyítási pontjaim, elveszítem önmagam is. Mert úgy gondolom, hogy ha elveszítem önmagam, akkor találom meg igazán, amit mindig is kerestem. Mert az állandó mozgás is lehet hárítás. Ahogy egy helyben megmaradva is lehet fejlődni.

2014. szeptember 6., szombat

A papnő a boszorkány és a sámánasszony meséje

Már régóta voltam odabent. Valaha én is ott éltem köztetek az erdőben. De többet akartam. Vágytam a tudás falai közé. Oda, ahol megfejthetem az élet nagy titkait. Akkor találkoztam a mesterrel. Ő hívott a templom falai közé. Elfogadtam a meghívást, és őt, mint lelki vezetőmet. Ekkor életem új szakasza vette kezdetét, melyet ma már úgy hívok, a papnő alkonya. Éveket töltöttem tanulással, a szent írásokat tanulmányozva és lemondásokat végezve. Őszintén imádtam az Istenséget, de az szép lassan mégis kifakult, megfáradt ikonná változott. Ahogy a tudásom egyre nőtt, úgy fogyott el az erőm. Megkoptam én magam is. Egyre többször hagytam nyitva az ablakom, hogy az éjszakai erdő illata ringasson álomba. De hiába. Az álom csak nem jött. Az út, amit választottam, szívem vágya volt. Hogy lehet akkor most ilyen szomorú a lelkem? Próbáltam elhallgattatni a hangot, mely egyre erősebben és hangosabban követelt figyelmet magának. Mesterem szavait a fogam közt tartva végeztem lelki gyakorlásom, de szembe kellett nézzek az elkerülhetetlennel. Mesterem látta, hogy a visszavonult élet már nem lemondás, hanem szenvedés számomra. Akkor azt mondta nekem: „aki sötétségben marad, jóllehet megismerte a világosságot, fényleni fog mindenki számára. És mivel mindenki számára fénylik, nem fogja elkerülni az isteni erő, és visszatér majd a tökéletes léthez. Az isteni erő sohasem fogja őt elhagyni, mert átjáróul szolgál neki. Olyan lesz, mint a hatalmas birodalmi csatorna. Önts ki a lelkedből mindent, és azután maradj meg ott, ahol vagy. (Tao Te King 28. fejezet) Most menj gyermekem!” Így elhagytam a templomot. Vándorolni kezdtem. Utazásaim során sok emberrel találkoztam. Furcsa rítusokon, beavatásokon próbáltam újra feléleszteni az erőmet. Egy rituálé alkalmával, amikor keresztülnéztem a pattogó tábortűz lángjain, megpillantottam őt. Ekkor életem újabb korszaka vette kezdetét, melyet ma már úgy hívok, a boszorkány éjszakája. Odaadtam, sőt odavetettem magam a férfi elé, akitől mindent megkaptam. A gyönyör ezer döfését, és még annál is többet. Leszálltam lelkem legmélyére, annak legsötétebb, legfélelmetesebb bugyraiba. Ahol nincs más csak fekete mágia. Nappal a félelem és a rettegés tört fel belőlem, elmémet az őrület határára sodorva, éjszaka a gyönyörtől remegve hunytam le szemem. El akartam futni, de ahogy nemet mondtam, megállíthatatlanul szippantott magába sorsom újra és újra. Akár egy önbeteljesítő jóslat. Könyörögtem, hogy engedjen szabadon, bár ma már tudom, akkor voltam a legszabadabb életemben. Végül látva rajtam a téboly jeleit, feloldozott. Azt mondta: „a becsületességgel meg a becstelenséggel úgy vagyunk, hogy mivel a becstelenség megaláz, félünk tőle, akár nincs jelen, akár jelen van. Így tehát a becsületesség és a becstelenség el nem választható a félelemtől, melyet egyformán szül mind a kettő. Önts ki a lelkedből mindent, és azután maradj ott, ahol vagy. (Tao Te King 13. fejezet) Most menj szerelmem.” Újra vándorolni kezdtem, de felhagytam a kereséssel. Békére leltem. A lelkemben üvöltő bestia elcsendesedett. A tudásom erőssé, az erőm pedig bölcsé tett. Akkor költöztem ki ide a határvidékre. Életem új korszaka vette kezdetét, melyet ma már úgy hívok, a sámánasszony hajnala. Határvidéken élek, élet és halál, fény és sötétség között, tökéletes egyensúlyban a szabadság vonzása és a kötődés felelőssége között. Már tudom, hogy csak addig akartam bizonyítani, amíg nem volt tudásom. És tudásom akkor lett igazán, amikor rádöbbentem, hogy nem tudok semmit sem. Ma már tudom, hogy kinyilatkoztatás vagyok. És egy kinyilatkoztatásnak nincs élete. Ha mégis lenne, olyat képzelnék el magamnak ott legbelül, ami teljesen kitölt. Hogy önmagamban is teljes és megvalósított legyek. Egy olyan állapotban, amely nem késztet további cselekvésre. „Egyedül merek gondolkodni, és bejárom a megvilágosodás útját újra és újra, vállalva, hogy a kitaposott ösvény, minden reggelre köddé válik, és kezdhetem elölről. Hagyom, hogy elmenjen mellettem az életem. Cserébe kapok egy másikat. Nehéz élet ez, rögös, nem mindenkinek való. De nekem ezt az utat kell járnom, ez a sorsom.” (Orákulum) Így most utadra bocsátalak, és azt mondom neked: „az összes dolgok egyaránt alakot öltenek az életben. De hová látjuk őket ismét visszatérni? Minden gyökerestül elenyészik, miután egy darabig virágzott. Mert ahol megszűnik az ember, ott kezdődik az Isten. Önts ki a lelkedből mindent, és azután maradj meg ott, ahol vagy erdőlakó! (Tao Te King 18. fejezet)

A www.mezsgye.blogspot.com honlapon található tartalom (különösen, de nem kizárólagosan: cikkek, tanulmányok, egyéb írások, grafikák, szövegelemek, beleértve jelen szöveget is) a Szerzői jogról szóló 2011. évi CXII. törvény alapján a feltüntetett szerzők szerzői jogi oltalom alá eső alkotásai, amelyekkel kapcsolatos mindennemű hasznosítási jogokkal Csörgits Kinga rendelkezik. A Jogtulajdonos nem vállal felelősséget a honlap használatából eredő bármilyen közvetett vagy közvetlen kárért. A honlapon található bármilyen tippet, ötletet, elgondolást, javaslatot bárki csak a saját felelősségére használhatja.