Létezik egy világ, ahol a természetfeletti természetes...

Kedves Útkereső! Köszöntelek az én szakrális budoáromban. Sokféle névvel illeték már e helyet és sokan megfordultak már itt. Minden változik, egy valami azonban örök. Amikor alkotok, kint hagyom a testem. Ez felébredett lelkek otthona és találkozóhelye. Ezért arra kérlek, hogy te is vegyél le magadról mindent, amire idebent nem lesz szükséged. Aztán fáradj beljebb és érezd otthon magad. Tölts magadnak egy csésze teát és helyezkedj el kényelmesen. Keresgélj, lapozgass az írások között. Lassan elnyom az álom. Engedd. Mert amikor felébredsz, mindent másképp látsz majd. Isten hozott nálam.

2014. október 23., csütörtök

Mircea Eliade: A szent és a profán


Természeti szentség és kozmikus vallás


A következőkben összefoglalom Mircea Eliade A szent és a profán című művét. A Természeti szentség és kozmikus vallás fejezetre kiemelt figyelmet fordítok és összehasonlítom a Vallástörténeti értekezés második fejezetével.
A szent és a profán a címadó fogalmak definiálásával kezdődik. A szent a profán ellentéte és az ember a megnyilatkozáson keresztül szerez tudomást róla. A világban-lét két fajtája egyfelől az archaikus ember, akinek törekvése, hogy a szent közelségében éljen, másfelől a modern ember, akinek élményvilágára a deszakralizáció jellemző. A vallásos embernek a szent tér a világ középpontját jelentette.

A vallásos ember a lehető legközelebb akart élni a világ középpontjához. Tudta, hogy országa a föld közepén van, hogy városa a világegyetem köldöke, és mindenekelőtt hogy a templom és a palota igazi középpontjai a világnak, ám ezen túlmenően azt is akarta, hogy saját háza is imago mundi- ként a középpontban legyen. (…) a hagyományos társadalmak embere csak olyan térben volt képes élni, amely felfelé nyitott, amelyben szimbólumok biztosították a síkok áttörését, s ezáltal lehetséges volt az érintkezés a másik, a földöntúli világgal. ( A szent és a profán 11.)

Eliade a térfelfogásbeli különbségek után áttér az idő fogalmának leírására. A vallásos ember ismer ugyanis szakrális időintervallumot, vagyis az ünnepek idejét, és a szokásos időintervallumot, vagyis a profán időt. A nem vallásos ember is ismeri az idő heterogenitását, hiszen különbséget tesz munkaidő, és a pihenés- szórakozás ideje között. De megszentelt időtartamokat nem ismer.
A Természeti szentség és kozmikus vallás című fejezetben a természet és az égbolt transzcendens jellegére mutat rá. Az ég a felső szféráknak ad otthont, ezáltal „mindig vallásos jelentőséggel telített”.

A világ olyan, hogy a vallásos ember miközben szemléli, felfedezi a szentség és ezáltal a lét különféle megjelenési formáit. Mindenekelőtt: a világ létezik, van és szerkezete van; nem káosz, hanem kozmosz; ezáltal teremtvénynek, az istenek művének bizonyul. Ez az isteni mű bizonyos fokig mindig áttetsző, önmagától fedi fel a szentség sokféle jellegét. Az égben közvetlenül és természetesen nyilvánul meg a végtelen távolság, isten transzcendenciája. (…) Az ember számára hozzáférhetetlen magasságok, a sziderikus zónák, a transzcendencia, az abszolút valóság és örökkévalóság dicsfényébe öltöznek. Itt lakoznak az istenek, (…) a kiválasztottak, (…) a holtak lelkei. Aki valamilyen szentség lépcsőfokain, a rituális létrán felemelkedik az égbe, az többé már nem ember. ( A szent és a profán 31-32.)

A témával korábban már foglalkozott a Vallástörténeti értekezés című mű második fejezetében, ahol hasonlóan írta le ezt a jelenséget. 
 
A mennybolt puszta szemlélése kinyilatkoztatással ér föl. Az ég olyannak mutatkozik, mint amilyen valójában: végtelen, transzcendens (…) Az ember számára elérhetetlen felső régiók, a csillagok szférája a transzcendens, az abszolút valóság, az örökkévalóság isteni tulajdonságaival ruházódnak föl. Az ilyen régiók isteneknek szolgálnak lakhelyül; az égbeemelkedési rítusok segítségével ide juthat néhány kiváltságos, s egyes vallások szerint ide érkeznek a holtak lelkei. A magasság elérhetetlen dimenzió az ember számára, emberfeletti erők és lények birodalma. Az, aki szertartásosan megmássza egy szentély lépcsőit vagy felkapaszkodik az égbe vezető rituális létrán, megszűnik ember lenni: a kiváltságos holtak lelkei égbe emelkedésük során búcsút mondtak az emberi léthelyzetnek (Vallástörténeti értekezés magyar fordítás kézirata 1.)

Ezt az állítást több példával is alátámasztja és rámutat, hogy a primitív népek, valamint az első történelmi civilizációk kivétel nélkül összefüggésbe hozták és összekapcsolták a szent ég és saját istenképük fogalmát. Az említett példák igen részletesen mutatják be az eltéréseket és hasonlóságokat egyaránt eme természeti népek istenképében és istenábrázolásában a délkelet-ausztráliai törzsektől egészen az észak-amerikai sziú indiánokig. A hierofánia vagyis a szentség megjelenése tehát szorosan összefügg az éggel és az onnan érkező természeti jelenségekkel (mennydörgés, villámlás stb.)
A korai istenképek, — melyek teremtők és természetüknél fogva örökkévalók, kifürkészhetetlenek — lassan kivesznek a kultuszból, hogy átadják helyüket egy dinamikusabb imádat és kiábrázolás szempontjából is könnyebben felfogható istenképnek. A messzi isten eltávolodik az embertől és visszahúzódik az égbe. Azonban betegség, szerencsétlenség, éhínség vagy járvány idején az uránikus istenhez fohászkodnak mint végső oltalmazóhoz. Kiemeli, hogy az istenség szakosodása habár szükségszerű, sőt elkerülhetetlen igénye az embernek, egyéb visszavonhatatlan változásokat is eredményez. Az istenkép a szakosodás által felruházott képességeiért cserébe elveszíti mindenható voltát. Ezen felül újabb szerepét betöltve gyakran párban ábrázolják mint a Nagy Istennő/Anya örök társát. Itt természetesen a szakrális megtermékenyítő képesség kerül fókuszba.
Összességében Eliade mindkét műben arra a következtetésre jut, hogy az égi struktúrájú istenalakok helyét átvették a dinamikusabb gyakorlatias igényeket kielégítő istenalakok, mely változás a mennybolt szentségét nem érintette. Az ég időtlensége, és szimbolizmusa lehetővé tette, hogy korlátlanul érintkezzék bármely kultusszal és épüljön be a történelmi változások által eluralt vallási rendszerekbe szerte a világon. Eliade stílusa A szent és a profán című műben finomabb, letisztultabb. Az uránikus istenkép mellett hosszan foglalkozik a víz jelképrendszerével. A víz a halál és az újjászületés szimbolizmusát is magában hordozza, s mint áttetsző közeg képes megmutatni a transzcendenciát.

A víz lehetőségek összességét szimbolizálja, forrás és kezdet, a létezés valamennyi lehetőségének tárháza, megelőz minden formát, és hordoz minden teremtést. (…) A vízben való alámerülés visszahullás az alaktalanba, amelyet új teremtés, új élet vagy új ember követ. (A szent és a profán 36.)

A negyedik fejezetben a „világra nyitott” létezéssel és az élet megszentelésével foglalkozik. Szemben a nem vallásos emberrel az archaikus ember létezése a világgal szemben mindig nyitott. Ez azt jelenti, hogy amikor a világot szemléli és felfedezi, saját magát ismeri meg. Az élet megszentelésével kapcsolatban a szexuális egyesülés példáját emeli ki, ami nagy jelentőségű az indiai tantrizmusban. Bemutatja, hogy miként válik rituálévá, szentséggé egy fizikai aktus, melyben a partnerek már „nem emberi lények, hanem eloldozottak és szabadok, mint az istenek”. A nem vallásos ember számára azonban ez csupán „misztikus technika”.
Az indiai misztika aspektusából rávilágít a lélek természetére és annak a testben elfoglalt szerepére. Majd különbséget tesz a „ház birtoklása” és a zarándoklat között. A fészekrakás és az otthonbirtoklást eredményez, míg a zarándoklat egy folyamatos közeledés istenhez.

Ha a ház birtoklása azt jelenti, hogy szilárd helyet választunk a világban, akkor a házról lemondó zarándokok és aszkéták továbbhaladásában, állandó helyváltoztatásában az a törekvés fejeződik ki, hogy elhagyják ezt a világot, s ne legyen állandó helyük benne. Akik a keresést, a középponthoz vezető utat választották, azoknak le kell mondaniuk a családban és a közösségben elfoglalt helyről, a fészekről, és egyes- egyedül a legmagasabb igazsághoz való vándorlásnak kell szentelniük magukat, amely igazság a fejlett vallásokban a rejtőzködő istennel azonos. (A szent és a profán 51.)

Végül Eliade rámutat, hogy a vallástalan ember a vallásos emberből, a homo religiousból született. A vallásos életformával való szembehelyezkedés szülte, de őrzi az archaikus ember viselkedési formáit.

Nem képes végérvényesen kioltani múltját, mert maga is e múlt terméke. Egy sor megtagadásból és lemondásból tevődik össze, de még mindig kísértik azok a valóságok, amelyeket elutasított és megtagadott. Saját világot akart, s ezért deszakralizálta azt a világot, amelyben elődei éltek. (A szent és a profán 58.)

2014. október 11., szombat

Részlet Paulo Coelho Házasságtörés című könyvéből

És akkor meghallom a hangokat, amelyek oly régóta itt voltak bennem, csak elfojtották őket az állandóan ismétlődő gondolatok, a magány, az éjszakai szorongások, a félelem a változástól és attól, hogy minden marad a régiben. Minél magasabbra szállunk, annál inkább eltávolodom önmagamtól. Egy másik világban vagyok, amelyben tökéletesen illeszkednek a dolgok. Távol attól az élettől, amely tele van teljesítendő feladatokkal, lehetetlen vágyakkal, szenvedéssel és örömmel. Nincs semmim és minden vagyok. Ha valaki látna most, nem jönne rá, ki vagyok, mert fény vagyok, tér és idő. Másik világban vagyok. És a sas így szól: ez az örökkévalóság. Az örökkévalóságban nem létezünk: csak eszközök vagyunk a Kézben, amely a hegyeket, a havat, a tavakat és a napot alkotta. Szolgálni akarom ezt a Kezet. Gondolatok jönnek és mennek anélkül, hogy megváltozna, amit érzek. Az elmém elhagyta a testemet, és eggyé vált a természettel.  Az örökkévalóság érzete a hatalom rejtélyes érzésével tölt el. Mindenre képes vagyok, arra is, hogy megszüntessem a szenvedést a világban. Repülök és beszélgetek az angyalokkal, hangokat hallok és kinyilatkoztatásokat, amelyeket nemsokára elfelejtek, de ebben a pillanatban olyan valóságosak, mint ez a sas itt előttem. Ebben az állapotban akarok maradni, de kezdenek visszatérni a gondolataim. Istenem, nem maradhatnék így örökre? Nem lehet, mondja a sas. Ha örökké így maradnál, nem tudnál a világban élni, mondja. Na és? Hogy élhetnék a világban azok után, hogy megtapasztaltam az örökkévalóságot? Találd meg a módját, válaszolja a sas, de már alig hallani. Aztán örökre eltűnik az életemből. Megértem, hogy ha újra ugranék, akkor sem érezném már ugyanezt. Nem kell megmagyaráznom, amit ma éreztem. A világ tökéletes. (Paulo Coelho: Házasságtörés)

A www.mezsgye.blogspot.com honlapon található tartalom (különösen, de nem kizárólagosan: cikkek, tanulmányok, egyéb írások, grafikák, szövegelemek, beleértve jelen szöveget is) a Szerzői jogról szóló 2011. évi CXII. törvény alapján a feltüntetett szerzők szerzői jogi oltalom alá eső alkotásai, amelyekkel kapcsolatos mindennemű hasznosítási jogokkal Csörgits Kinga rendelkezik. A Jogtulajdonos nem vállal felelősséget a honlap használatából eredő bármilyen közvetett vagy közvetlen kárért. A honlapon található bármilyen tippet, ötletet, elgondolást, javaslatot bárki csak a saját felelősségére használhatja.