Létezik egy világ, ahol a természetfeletti természetes...

Kedves Útkereső! Köszöntelek az én szakrális budoáromban. Sokféle névvel illeték már e helyet és sokan megfordultak már itt. Minden változik, egy valami azonban örök. Amikor alkotok, kint hagyom a testem. Ez felébredett lelkek otthona és találkozóhelye. Ezért arra kérlek, hogy te is vegyél le magadról mindent, amire idebent nem lesz szükséged. Aztán fáradj beljebb és érezd otthon magad. Tölts magadnak egy csésze teát és helyezkedj el kényelmesen. Keresgélj, lapozgass az írások között. Lassan elnyom az álom. Engedd. Mert amikor felébredsz, mindent másképp látsz majd. Isten hozott nálam.

2014. november 7., péntek

Heti szútrák

Ima a táncról

Mindannyian elérkezünk életünk ama kétségekkel teli szakaszába, amikor úgy gondoljuk, a csodákat csak a felszínen érzékelhetjük. Ha mégis ránéznénk a világra a maga teljes valójában, csak kiábrándultságot, közönyt és fásultságot éreznénk… Ezen gondolkodtam azon a napon is. De ahogy kiléptem a zsinagógából már éreztem ezt a különös érzést. Azt éreztem, valami fontos, mégis láthatatlan dolog történik velem. Egy olyan ritka pillanat volt ez, ami teljesen átlagos és szürke burkát csak előttem vetkőzte le, hogy rajta áthatolva megtapasztalhassam ezt a csodát. Ahogy a Dob utca árkádjai alatt sétáltam, megálltam egy művészbolt előtt és a következő feliratot olvastam ki az egyik iparművész bemutatkozó szövegéből: „próbálj ki mindent, járd be az utad, azután úgyis úgy lesz, ahogyan lennie kell”.  Befordultam a Wesselényi utcába, hirtelen átpillantottam a másik oldalra, ahol megláttam a feliratot: Magyar Táncművészeti Főiskola. Ekkor már egy másik, számomra ismeretlen világba csöppentem. Rám talált és megérintett egy eleven és pulzáló érzés. Nem is érzés volt ez. A lelkem lüktetett és dobolt. A lábaim átvittek a túloldalra, és mintha elvégezték volna küldetésük azonmód földbe gyökereztek a bejárat előtt. Mit keresek én itt? Hiszen nem lettem táncos. Akartam… de nem lettem. A lelkem mégis táncol, és türelmesen várja, hogy visszatérjek hozzá.
Most mit kezdjek így magammal? Ember, lélekrabló a neved! Engedem felbugyogni ezt a mélységes mélyről feltörő ősi masszát. Himnusz ez, ima a bennem rejlő tánchoz. Misztikus tánc ez, transzcendentális, melynek lépéseit nem ismerem. Ritmusa ősöket idéz, világokat, melyek letűntek. A tánc, melyet sohasem táncoltam el, de ott él bennem tisztán, ártatlanul érintetlenül. Felszínre hoznom bűn, annyira törékeny, mégsem tehetek mást, mert ez az ősi massza lassan forró lávaként emészt el belülről. Engedem hát felbugyogni. Imádkozom hozzád Istenem. Minden lépés megnyilatkozás, mely hozzád visz közelebb. Bocsásd meg, hogy elfordultam tőled, bocsásd meg tudatlanságom, félelmem és halandóságom, mely uralkodik és felülkerekedik. Nem vagyok táncos. Sohasem leszek. Csupán engedem, hogy lelkem kiürüljön, hogy kifolyjon belőle minden. Minden, amire már nincs szükségem, csupán félelemből ragaszkodom hozzá. És akkor a tánc, mely időtlen idők óta bennem rekedt, újra és újra eme világba taszítva testem, keresztüláramlik rajtam. Lényem végre nem áll ellen, hanem engedelmeskedik ennek az erőnek. Tánc árad belőlem. Táncot lélegzem be, és táncot lélegzem ki. Egységesülés ez, életem végső célja. Minden pillanat, amit ezután eltöltök ebben a világban, csupán ajándékba kapott idő.    

2014. november 5., szerda

Rudolf Otto: A szent

Az isteni eszméjében rejlő irracionális és viszonya a racionálishoz

„Legjobb osztályrészünk a borzadály; bármily nagy ára van, a meghatottak benne érzik csak át a Legnagyobbat.” (J.W. Goethe: Faust 2. rész)

A következőkben összefoglalom Rudolf Otto A szent című művét, majd összehasonlítom Mircea Eliade A szent és a profán című munkájával. Kiemelt figyelmet fordítok a szentség mint fogalom kifejtésére és meghatározására. Megkísérlem Rudolf Otto szavaival megválaszolni a kérdést: mi az, ami a vallást vallássá teszi?
A szent a racionális és irracionális fogalmak definiálásával kezdődik. Ahhoz, hogy a vallásos hitet meg tudjuk különböztetni a puszta érzéstől egyértelmű, könnyen átlátható, az emberi létállapotot meghaladó ám azzal mégis analóg fogalomrendszerre van szükség. A keret, ami az egész vallást formába önti a racionális, amely paradox mégis értelmezhetetlen a vallásos hit mélyebb irracionális élményvilága nélkül.
A szent mint numinózus a vallás kiindulópontja, végső célja és középpontja, mely egyesíti a racionális és irracionális fogalmakat. Az ember Isten iránt érzett vallásos függősége élesen elhatárolódik minden más függőségérzettől. Ezt Otto teremtményérzetnek nevezi. A numinózus természetének megismerését nagyban megkönnyíti a következő fogalmak bevezetése. A szent legfontosabb tulajdonsága, hogy kiváltja az emberből a mysterium tremendum, vagyis a rettentő titok érzését.

„Ez az érzés olykor gyengéd hullámmal öntheti el a lelkünket, az elmélyült áhítat lebegő, nyugodt hangulatának formájában, s ily módon fokozatosan a lélek szakadatlanul áradó hangulatává válhat, amely sokáig tart, és ott rezeg, míg végre elcsitul, s a lélek újra a profanitásba merül. Előtörhet ez az érzés a lélekből hirtelen lökésekkel és görcsökkel is. Furcsa izgatottságot, kábulatot és eksztázist is okozhat. Vannak vad és démoni formái is. Lesüllyedhet egészen a szinte kísérteties borzongásig és irtózásig. Vannak nyers és barbár előzményei és megnyilvánulásai, valamint fejlődhet a finomság, a tisztaság és a megdicsőülés irányába is. Kialakulhat belőle a teremtmény csöndes, alázatos reszketése és elnémulása is — de mitől reszket és némul el? A minden teremtmény fölött álló kimondhatatlan titoktól.” (Rudolf Otto: A szent 23.)

A szent tehát olyasvalami, ami természetét tekintve semmihez sem hasonlítható, így „egészen más”. A numinózus bámulatos, energikus és csodálatraméltó, így az ember alázattal és félelemmel közelíti meg. A szent természetének további alkotóeleme a kontrasztharmónia a numinózus kettős jellege, amit Otto fascinansnak nevez és így ír róla:

„Erről a kontrasztharmóniáról, a numinózus kettős jellegéről tanúskodik az egész vallástörténet: legalábbis ott, ahol meghaladja a „démonival szemben érzett respektus” szintjét. A vallás történetének legfurcsább és leginkább figyelemre méltó jelensége ez a kontrasztharmónia. Amilyen irtózatos– rettentőnek tűnik számunkra a démoni– isteni, olyan vonzó és izgató is. És a démoni– isteni előtt a legalázatosabb lemondással reszkető teremtmény ugyanakkor mindig érzi azt az ösztönzést is, hogy a démoni– isteni felé forduljon, sőt hogy azt valamiképpen birtokba is vegye.” (Rudolf Otto: A szent 48.)

Az „egészen más” misztikus megközelítésben jelenthet mindent, ami nem ismert és létező, ez pedig a semmi az üresség állapota. A szent nem definiálható, megfoghatatlan irracionális, mégis a racionális vallásos eszköztár középpontjában áll és annak alapját képezi. Ezért a numinózusról szóló tudást racionális eszközökkel nem lehet átadni, ezt az érzékenységet csupán elősegíteni ösztönözni lehet.

„Minden (vallásos) intuíció önálló mű... nem ismeri sem a levezetést, sem a kapcsolódást.”(Schleiermacher: Reden über die Religion)

Az archaikus ember sajátos vallásvilágával Otto A fejlődési fokozatok és A nyers elemei című fejezetekben foglalkozik. Ezt a témát Eliade részletesen feldolgozta már Vallástörténeti értekezések és A szent és a profán című műveiben. Eliade és Otto egyetért abban, hogy már a fejlődés e korai szakaszában megjelenik az igény egy olyan isten képének megalkotására, aki a vallási panteon középpontjából eltávolodik, és ezután a dinamikus istenségektől távol, ám mégis azok fölött foglal helyet. Aki nem kap szerepet a mindennapos vallásgyakorlatban, csupán puszta léte emeli a többi istenség fölé.

„A barbár népek mitológiájában és elbeszéléseiben számtalanszor találkozunk olyan vonásokkal, amelyek teljes mértékben meghaladják egyéb vallási rítusaik és szokásaik szintjét: főisteneket képzelnek el, amelyekkel a gyakorlatban sokszor egyáltalán nem törődnek, és amelyeket szinte önkéntelenül olyan méltósággal ruháznak fel, amely minden más mitológiai képződmény méltóságát fölülmúlja, és jellegét tekintve a szó legmagasabb rendű értelmében isteni. Olykor felismerhető, olykor nem, hogy ezeknek a főisteneknek mitikus múltjuk van. Jellemző rájuk, és rejtélyes is, ahogyan a többiek szintje föle emelkednek.” (Rudolf Otto: A szent 152.)

A korai istenképek, — melyek teremtők és természetüknél fogva örökkévalók, kifürkészhetetlenek — lassan kivesznek a kultuszból, hogy átadják helyüket egy dinamikusabb imádat és kiábrázolás szempontjából is könnyebben felfogható istenképnek. A messzi isten tehát eltávolodik az embertől, és visszahúzódik az égbe. Azonban betegség, szerencsétlenség, éhínség vagy járvány idején az ember az uránikus istenhez fohászkodik, mint végső oltalmazóhoz. Eliade így ír erről:

„Az égi istenek viharistenekké és esőistenekké való szakosodása, valamint megtermékenyítő erejük előtérbe kerülése nagyrészt az uránikus istenségek passzív struktúrájával magyarázható, valamint azzal, hogy készek átengedni helyüket más, konkrétabb, jobban megszemélyesült, az emberek hétköznapi életéhez közvetlenebb módon kapcsolódó hierofániáknak.” ( Mircea Eliade: Vallástörténeti értekezések 25.)

Eliade és Otto a szent fogalmának definiálásában is egyetért, de A szent kizárólag a numinózusra fókuszál, részletesen leírva annak természetét, elemeit, kifejezőeszközeit és az emberrel való kapcsolatát. A szent és a profán a címadó fogalmakat tisztázza és összehasonlítja azokat az ember, a tér és az idő aspektusán keresztül. Ahogy írja, a szent a profán ellentéte és az ember a megnyilatkozáson keresztül szerez tudomást róla. A világban-lét két fajtája egyfelől az archaikus ember, akinek törekvése, hogy a szent közelségében éljen, másfelől a modern ember, akinek élményvilágára a deszakralizáció jellemző. Eliade végül arra a következtetésre jut, hogy a modern vallástalan ember a vallásos emberből, a homo religiousból született. A vallásos életformával való szembehelyezkedés szülte, de őrzi az archaikus ember viselkedési formáit. Az archaikus-és a modern ember összehasonlítása A szent című műben nem figyelhető meg.

Végül Otto választ ad az emberiség egyik legfontosabb kérdésre: mi az, ami a vallást vallássá teszi?

„Az, hogy a vallásban az irracionális elemek mindig élénkek és elevenek maradnak, megóvja a vallást attól, hogy racionalizmussá váljon. Az, hogy gazdagon töltekezik racionális elemekkel, megóvja attól, hogy fanatizmusba vagy miszticizmusba süllyedjen, és megrekedjen ezekben, és csak ez teszi képessé arra, hogy a minőség, a kultúra és az emberiség vallása legyen. Ez a két elem jelen van, és egészséges és teljes harmóniát alkot, ez pedig ismét csak olyan mérce, amellyel mérhető egy vallás fölénye, ráadásul ez valóban a vallás mércéje.(…) Csak az lehet a mérce, ami a vallásnak a legsajátabb belső lényege, tehát a szent ideája, valamint az, hogy egy vallás megfelel– e ennek, vagy sem.” (Rudolf Otto: A szent 166.–195.)

Részlet a Felhőatlasz című filmből


„Minden rendben van. Minden átkozottul, tökéletesen rendben van. Most már értem, hogy a határ a zaj és a hang között, csupán konvenció. Minden korlát egy elfogadott szabály, ami arra vár, hogy átlépjenek rajta. De csak akkor léphetünk át bármilyen határt, ha előtte felfogjuk, hogy azt tesszük. Az ilyen pillanatokban épp olyan tisztán hallom a te szívverésedet, mint a sajátomat, és tudom, hogy az elszakítottságunk csak illúzió. Az életem messze túlnő az én korlátaimon. (…) A hit akárcsak a félelem vagy a szeretet ugyanúgy megértendő erők, mint ahogy értjük a relativitáselméletet vagy a valószínűség számítást. Ezek is olyan jelenségek, amelyek meghatározzák életünk alakulását. Tegnap az életem még egy adott irányba tartott, de ma már egy másik irányba halad. Tegnap még úgy gondoltam sosem tennék meg olyat, amit ma megtettem. Ezek az erők, melyek gyakran újrateremtik az időt és a teret, és alakítani és módosítani tudják azt, aminek képzeljük magunkat, már jóval a születésünk előtt hatni kezdenek, majd az elmúlásunk után sem szűnnek meg. Az életeinket, és a választásainkat ugyanúgy, ahogy a kvantum mechanika jelenségeit is pillanatokként értjük meg. Minden egyes kereszteződés, minden egyes találkozás egy új potenciális irányt kínál.”


A www.mezsgye.blogspot.com honlapon található tartalom (különösen, de nem kizárólagosan: cikkek, tanulmányok, egyéb írások, grafikák, szövegelemek, beleértve jelen szöveget is) a Szerzői jogról szóló 2011. évi CXII. törvény alapján a feltüntetett szerzők szerzői jogi oltalom alá eső alkotásai, amelyekkel kapcsolatos mindennemű hasznosítási jogokkal Csörgits Kinga rendelkezik. A Jogtulajdonos nem vállal felelősséget a honlap használatából eredő bármilyen közvetett vagy közvetlen kárért. A honlapon található bármilyen tippet, ötletet, elgondolást, javaslatot bárki csak a saját felelősségére használhatja.