Létezik egy világ, ahol a természetfeletti természetes...

Kedves Útkereső! Köszöntelek az én szakrális budoáromban. Sokféle névvel illeték már e helyet és sokan megfordultak már itt. Minden változik, egy valami azonban örök. Amikor alkotok, kint hagyom a testem. Ez felébredett lelkek otthona és találkozóhelye. Ezért arra kérlek, hogy te is vegyél le magadról mindent, amire idebent nem lesz szükséged. Aztán fáradj beljebb és érezd otthon magad. Tölts magadnak egy csésze teát és helyezkedj el kényelmesen. Keresgélj, lapozgass az írások között. Lassan elnyom az álom. Engedd. Mert amikor felébredsz, mindent másképp látsz majd. Isten hozott nálam.

2015. december 28., hétfő


Ez amolyan Boldogkarácsonyt írás Kinga módra. Hát...csillagszórót nem fogunk gyújtani hozzá, de most már legalább ilyenünk is lesz. Sokszor sokat írok Nektek a határvidékről. Mert kérdeztek róla. Mert én ott élek. A határvidék szakrális tér. A félelmetesen izgató legtávolabbi legbelső kör, ahol semmi és senki más nincs csak te magad. Ahová visszahúzódsz időről-időre, hogy újraszüld önmagad. A világképed. A felállított szabályaid. Elveid. Kapcsolatrendszereid. Mert amikor feladattal találod szembe magad, kimozdulsz. Kimozdítasz, néha pedig épp ellenkezőleg. Hagyod, hogy kimozdítsanak. 

Olyan nincs, hogy semmi sem történik. Folyamatos mozgásban vagy. Az élet, lehetőségek tárháza. Mégsincs hosszútávon megelégedés. Az ember szüntelen és szükségszerűen fölöslegesen keres valamit...valakit. De miért? Kapcsolódások és találkozások sora útitársakat szül, akikről utóbb már nem tudjuk eldönteni hozzánk tettek, avagy elvettek belőlünk. Sok szép emlék és mégtöbb heg. Kötődünk és kötnek bennünket. Hatalmas igenek és örökre együtt ígéretekre alapozva közel, egész közel kerülsz más lelkekhez. Szinte súroljátok egymást. De egy szép napon kinyitod a szemed, és újra egyedül ébredsz. A határvidéken. Hajnal van. Hűvös van. Akár egy templom csarnokban. És szembe találod magad életed egyetlen állandó szereplőjével. Saját magaddal. Nos. Te magad vagy a szűrő. Az elméd. Az érzékeid. Azon keresztül érintkezel másokkal és a téged körülvevő világgal is. Azon keresztül ítéled meg, mi a jó és mi a rossz...mintha képes lennél rá, hogy eldöntsd...
És a szűrő segítségével választod ki a társaidat is folyton folyvást bolyongva a véletlen és a sorsszerű között. 
Kinyitom az ablakot és hagyom beáradni az éjszakai sötétséget. A metsző hideget. A szeretve szeretetlenséget. És törekszem elfogadni a tényt, hogy ezt a világot csupán élvezni, szenvedni megtapasztalni jöttem. Csupán eljátszhatom, hogy uralok, birtoklok, irányítok az örökre kapcsolatok és soha csalódások világában. Azért jó játék, nem? Néhány életre kitart....
Mindenesetre egyre szűkül a fókusz. A fáradsággal vegyes óvatos fásultság az önismereti úton járó lelkek kitartó útitársa. Ahogy szoktam mondani nem mindegy eljátszani meg végignézni a darabot. Ja. Utóbbi...hogy is fogalmazzak. 
Az óda az aranyeremhez című művem még mindig nem született meg...kurva élet. Pedig nyilván kevésbé szarkasztikus írás lehetne sok lájkkal jutalmazva. Láv és imádat Drágáim.

2015. november 17., kedd



Amikor táncolok, meditálok. Ébren álmodom. Amikor szeretkezem, repülök. Nyögve imádkozom. Nézz rám és láss. Láss, és érezd meg az erőt. Egy álom válik valóra bennem. Megteremtem és világra szülöm. Hogy példaként álljon előtted. Lépj ki a hétköznapokból. A megszokásból. A kierőszakolt illúzióból. Akkor én is színpadra lépek. Sokáig kacérkodom, csak játszom. Magamat szórakoztatom csupán. Megtehetem. Közben Istenhez fohászkodom. Lemondok, szolgálatot vállalok, alázattal meghajolok a felsőbb akarat előtt, ami azt suttogja, tovább kell mennem. Vezetnem kell, utat mutatni. Azt suttogja, AZ VAGYOK. A feladatra kiválasztva. És akkor megérezlek téged. Téged, akit magam mellé választok magamból, magamnak. Engedem, hogy vezess. Hogy belém hatolj és legyőzz. Hogy szépségemben gyönyörködve felemelj, majd megérezve erőmet önként hajts fejet előttem alázattal. Ahogy én teszem az én Istenem előtt. És akkor beavatlak téged. Megfogom a kezed és keresztülvezetlek a sötétség erdején. Neked nem kell semmit megköszönni. Mert a tudás ott van benned. De az életed a kezemben tartom. Csöndben feléd fordulok. Nézz rám és jól figyelj. Eljöttem érted és kiválasztottalak, ahogy egykor engem is kiválasztottak. Mert hívtál. De nekem nincs szükségem senkire. Egyedül gyalogolok. Határvidéken élek mióta megszülettem, és ott is maradok. Hajts fejet előttem. Ha hívtál ne vonj kérdőre és soha, de soha ne válogass az eszközeimben.

2015. november 8., vasárnap

Drágáim! Hosszúra sikeredett alkotói csend után Mezsgyében újra elérhető minden szolgáltatás. Kibővített repertoárral és órarenddel várlak Benneteket. A honlap folyamatosan frissül, a novemberi program és az új foglalkozások részletes leírása is hamarosan felkerül. Addig is jó böngészést kívánok. Szeretettel várok mindenkit, aki fejlődni, feltöltődni vágyik.

2015. október 22., csütörtök

Mindenki él, de nem mindenki létezik igazán. Mindenki álmodni érkezik ebbe a világba, de a kiválasztottak felébrednek. Hogy őrizzék az emberek álmát…
Elengedlek téged. Szerettelek. Most is szeretlek. Amikor elhagytalak lázálmok gyötörtek éveken át. A testem összetört. Lelkemet a fájdalom a lebegés állapotába taszította. Határvidéken jártam, sámánok földjén. Vér és mocsok mindenütt. Próbáltam lelkem halk rezdüléseibe kapaszkodni. De néma maradt. Nem suttogott. Nem ordított. Félelmetes néma maradt. A lelkem kristálytiszta tó. Sérthetetlen. Ember nem érinti, ha nem akarom… de te megfürödtél bennem. Két lélek találkozott. Összerobbant. Nem hívtalak, de most elküldelek, és azt mondom eddig és ne tovább…
Elengedlek téged is. Szerettelek. Most is szeretlek. Az úton angyalok kísérjenek, óvjanak és szeressenek. Amikor eléred a határvidéket, dobj ki mindent, ami elválaszt attól az embertől, aki valóban te vagy… te lehetnél. Ne félj megtapasztalni, beengedni az újat. Mert te magad vagy a változás. A csoda. Ne félj valóban létezni, lélegezni. Kinyitni a szemed és rácsodálkozni a világra annak teljes posványában és pompájában. Veszítsd el a fejed. Lépj ki abból a ketrecből, amit minden nap körbejársz. Amit mások kedvéért rendeztél be és nevezed otthonodnak. Kedvedért álmot láttam, melyben felemelkedésem a szerelem hívta életre. Egy férfi. A történet letűnt korok színpadán játszódott. Réges-régen, amikor a Földön még Istenek és Istennők uralkodtak. A dicsőséges Egyiptomban élt egy nagyhatalmú asszony. Uralkodó és vallási vezető. Egy idegen. Királynőt megillető dicsfényben és önnön nagyságában fürdött, de lassan felőrölte lelkét a magány, a várakozás…a vágyakozás. Mire megérkezett hozzá a férfi, akire várt teljesen kimerült, kiürült… nem ismerte fel őt. A hadvezér csak állt előtte és könyörgött, hogy vele maradhasson. De az asszony elküldte őt. A férfi, akire ő vár, soha nem vetné magát a lábai elé. A férfi, akire ő vár, maga az erő. Talán, nem rá vártam, azért mégis beengedem őt – gondolta az asszony. És együtt hált a hadvezérrel. Magába fogadta, elnyelte, bekebelezte. És akkor a férfi életre szóló hűséget fogadott az asszonynak. Álmodtam… Azt mondják, az asszony minden idők leghatalmasabb uralkodójává vált, a hadvezér pedig utolsó leheletéig imádta és szolgálta őt. Azt mondják, úgy nézett az asszonyra, mint az utolsó élő szépségre a Földön. Az asszony pedig… mindenét odaadta. 

2015. október 6., kedd



Megérkezem a pillanatba. Régóta utazom ide. Néha úgy érzem túl sokáig vártam, túl nagy árat fizettem érte. Közben megtanultam, hogy a mérföldkövek a nehéz pillanatok adják az ember igazi értékét. Az, ahogy ezeket a pillanatokat viseli, túléli. A tudás édes teher, ami egyre csak gyarapítja lelkem súlyát. Megtanít csak a jelenre koncentrálni. Amikor megérkezem a mostba, akkor döbbenek rá mennyi minden mellett sétáltam el. Lehetőségek. Emberek. Kapcsolatok. Érzések. Megoldások. Akkor így kellett lennie, és így volt jól. De aztán megérkezik az érzés. Ami mindent kitölt és megváltoztat. Ami átformál és újraszül a jelenbe. Útközben sok minden értelmét veszíti, kifakul, elenyész. Amikor nem azt kaptam, amire vágytam, szenvedtem. Amikor maradéktalanul teljesültek a vágyaim újra csak szenvedtem. El kellett engedjem az elvárásaim, amennyire csak lehetséges volt. És akkor, abban a szent pillanatban, amikor megengedtem magamnak a változást, Isten megadta nekem azt, amire valóban szükségem volt. Amire a lelkem vágyott, de az elmém hadakozott ellene. Mert van olyan kapcsolódás lélek és lélek között, amire nincs magyarázat. Arra nincsenek szavak. Amikor a másik nem megérkezik, hanem hazaér bennem. Amikor nem elkezdődik, hanem folytatódik egy szerelem. A rózsaszín köd szertefoszlik. Két ismerős idegen találkozik, hogy tanítsanak, és utat mutassanak. Két szerető véget nem érő tánca, melynek legelső lépései letűnt korokat idéznek. Feloldódom a most hatalmában és elmerülök a bársonyos simogató érintések, ölelések, összefonódások, egymásba gabalyodások világában. Összeolvadok, egységesülök. A szeretkezésben meditálok, imádkozom Istenhez. A testem templom és oltár. Áldozatom a szentség, az odaadás, a vágyakozás.
Engedj el mindent. Szabadulj meg mindentől… mindentől. Aminek helye van az életedben, úgyis visszatér. Nem is hagy el igazán. Te távolodsz el, hogy megérezd az erejét. Az erődet. Mindenre képes vagy. Nincs lehetetlen. Nincsenek határok. Csak létezés van.

2015. szeptember 26., szombat

Ahogy nőként lélek…
Valami megmozdul bennem. Életre kelek. Újra. De már nem harsányan élénken. Tomboltam és üvöltöttem az éjszakában, hogy nappal színpadra léphessek. Eltávolodtam és a boldogtalan harmóniában megtanultam élni és túlélni. Valóban nincs különbség boldogság és boldogtalanság között. Ugyanaz az energia. Ugyanabból a forrásból táplálkozik. Mégis galaxisok ékelődnek e két állapot közé. Nő vagyok. Ezer arcom és szerepem mind elmém színpadán kel életre. Ami lélekből fakad időtlen és nemtelen. Azt nem értem csak érzem. Minden relatív és viszonylagos. Egy a felsőbb akarat, ami végül mindig utat tör, beteljesül és testet ölt. Már nem kárhoztatom magam. Nem lehet minden pillanatban áramlásban lenni. Nem lehet minden, utóbb fontosnak tűnő pillanatot felismerni. Amit meg kell tapasztalni, az kikerülhetetlen. Visszatér újra és újra. Most van. Pillanat van. Tudatosság van. Áramlás van. Minden egyéb illúzió. A jelen árnyéka csupán. Lehunyom a szemem. Meditációban merülök el és révületről álmodom. Amikor pedig megmozdul a testem és révületben táncolni kezdek, újra lehunyt szemmel csendről és meditációról álmodom. Az, ami bennem van, soha nem valósul meg maradéktalanul a világomban. Mert, ami belül van az mindig belül marad. A lelkem tökéletes. A világ pedig torz elmém és külső impulzusok találkozása csupán. Múló tünemény. Elfogadom a helyem, a szerepem. Elfogadom, hogy mindaz, ami velem történik belső igényem. Elfogadom, hogy minden útitársam segítő. Meghajolok előttük és megköszönöm a tanítást. Egyek vagyunk. Elfogadom az állandó gyász és elengedés állapotát. Elfogadom, hogy minden vágyam, mely megvalósul, elmém a világosságból a sötétségbe űzi. Elfogadom, hogy minden megvalósult vágyamat egy újabb követi majd. Hogy elmém mindig jobbra, újabbra és másra vágyik. Elfogadom, hogy a tudás súlyos teher, melynek cipelése nem zökkenthet ki egyetlen pillanatra sem. A szeretet nem válogat. A szeretet nem ismer határokat. Összeköt bennünket. Egy életre és életeken át.  


2015. szeptember 22., kedd

Akkor a mester így szólt tanítványához: a tömeg számára soha nem volt és nem is lesz fejlődés. A tömeg irányításra szoruló csürhe energia. Buta félelem orientált massza. Önmaga félelmét generáló képlet. Fejlődés csakis az egyén szintjén, benned megy végbe. Kivételes pillanatokban megszűnik, inkább megnyílik tér és idő. Ha ekkor belép egy irányító, egy idegen akkor neki hatalmában áll megemelni tömegeket is. Másképp nem megy. Ezért mondom ne foglalkozz a világgal. Se az emberekkel. Az megcsalja a szemed. Fordulj magad felé. Szeresd kényeztesd magad. Halld meg a szíved hangját. Mert az suttogni fog. Tömegben nem hallani. A szíved tudni fogja az utat. Hazavezet. És a hazafelé vezető úton bemutat mindenkinek, aki arra érdemes, hogy szeresd vagy gyűlöld. Tiszteld vagy megvesd. Mert csak így tudsz fejlődni. Mások által emelkedsz vagy süllyedsz el. A döntésed, hogy kihez és hogyan kapcsolódsz pedig csak a tied. Minden pillanat választás és minden választás egy újabb lehetőség. Kapcsolódj hát másokhoz és a világhoz is. De tartsd meg a tered. A alkotó szakrális tered csak a tiéd. A benned lakozó Isten. Ebbe más nem avatkozhat. Tartsd tisztán ezt a teret. Mert ez a lényeged. A kezdet és a vég. Ami körülvesz, amit látsz, ami kívülről érkezik csupán illúzió. De nem azért mert nem létezik. Hanem, mert valójában az is belül van. Te teremted a világot és olyannak látod amilyennek abban a pillanatban látnod kell, és látni tudod. Nincs jó vagy rossz. Nem lehet rosszul dönteni. Rosszul kapcsolódni. Rosszul élni. Csupán döntés van. Kapcsolódás van. Élet van. Nincs hova rohanni. Nincs kinek bizonyítani, megfelelni. Leld meg az örömöd, a boldogságod, az extázisod a szabadságod. Akkor te magad is Istenné, prófétává válsz. Aki irányt mutat és kivezet a tudatlanság börtönéből.

2015. augusztus 29., szombat

A férfi, akit megvettek Istentől
Lassan szétfolyik minden. Elmosódnak a határok és megszűnik a külvilág. Talán nem is létezett igazán, csupán díszletként szolgált, amíg bennem fel nem épült a valóság látomása. Mindig így szeretném. Mindig ezt szeretném. Ez válasz a kérdésedre. Igen. Igen. Igen. Egy újabb mérföldkőhöz érkeztem. Lehuppanok a fűbe. Lehámozom magamról a hátizsákom, amiben alig maradt valami. Mindenem eladtam, kiárusítottam, elherdáltam, ami maradt azt pedig feléltem útközben. Méregdrága koldussá lettem. A lábaim előtt hevert a világ miközben én kis híján szomjan haltam. A lelkem elindult egy úton és a testemet átváltoztatta. Űzött vadként vágtattam, bolyongtam és menekültem, miközben szüntelen kutattam a… téged. Kinyitom a hátizsákot, hogy megnézzem mi maradt benne. Nem találok egyebet, csak egy palack bort és a teleírt naplóm. Kezembe veszem. Elhasznált, súlyos, időtlen darab. Lapjain ott hever utazásom története. Fekete fehér tusrajzok. Az egyiken megakad a szemem. Tekintetem fogva tartja egy női alak. Gyermekét a hátára kötve hordja. Haja az arcába lóg. Drága csipkeruhája rongyokban. Tartása fegyelmezett. Pillantása, akár a háborgó tenger. Ott van benne a világ, annak minden szenvedésével, fájdalmával. A pokolban menetel. Körülötte sötétség gomolyog. De ő és gyermeke fényben vannak. Érzem ezt a nőt. Látom, érzékelem. Tudom, értem. Lehunyom a szemem. Arcomon könnycseppek gördülnek végig sós fehér ösvényt rajzolva az út porától piszkos bőrömön. Valóban mindent lehet. És valóban sohasem tudni miből mi lesz. Az élet egy valótlan perverz csoda, mámoros pöcegödör és mennyei muzsika. - Rendben. – suttogom. Legyen. Lassan felegyenesedem, hátizsákom a mérföldkőnek támasztom, majd a tisztás felé indulok. Lépteim puhák, alig érintem a talajt. Szinte suhanok. Óvatosan vetkőztetni kezdem elcsigázott testem. A gyaloglás megedzette. Szilaj és kemény. Kibontakozom rongyaim börtönéből. Leheletfinoman csusszanok ki elhasznált csipke alsómból. Anyaszült meztelen vagyok. Pőre és kisemmizett. De a vonalaim és a mozdulataim életre kelnek. Mesélnek, énekelnek. Lassan mozdulok. Hajam kibontom, arcom a lemenő nap fényébe fordítom. Táncolni kezdek. Ősi tánc ez. Szokásos áldozat, szokásos áhítat és az a szokatlan érzés. Istenem. Szerelmes vagyok. A monoton alázat és hála lassan az utolsó cseppig kifolyik belőlem. Lecsapolok magamból minden megfelelést. Mert az megcsalja az ember szemét. Tán a színpadnak kellene megfelelnem? A díszleteknek, a szereplőknek vagy a nézőknek? Nem. Én vagyok a rendező. Ez az én színházam. És egyedül Istennek felelek. És Ő most azt mondja nekem: - megadom neked, amit kértél. Ezért légy termékeny asszony. Oltárt imádó, férfit tisztelő szerelmesen buja nő. Légy az ősi tudás és a kinyilatkoztatott tanítás. Kelj fel most már és mutasd az utat azoknak, akik ezért követni fognak téged. Pörögni, forogni kezdek, karjaim kitárom. Az egész világot a keblemre ölelem. A gennyes fekélyekkel borított életörvényt a mellkasomhoz szorítom. Benne a teremtés úrnőjének és a pusztítás urának végtelen keringője. Tökéletes harmónia a káoszrengetegben. Fény a sötétségben. – Rendben. Legyen úgy. – suttogom újra. – Legyen meg a te akaratod. Visszatérve a hátizsákomhoz naplóm újra a kezembe veszem, kihúzom belőle tollam és írni kezdek. Ez az utolsó bejegyzés. „Leraktam mindent. Addig gyalogoltam, míg az utolsó fények is kialudtak mögöttem. Megérkeztem a következő kilátóhoz. Minden tiszta és csöndes. Szinte még ébredezik. Aztán majd újra elindulok. És akkor a dolgok újrasűrűsödnek körülöttem. És én újra végigmegyek egy körön. Az a kör már beljebb lesz. Közelebb hozzá. De, amíg ezen a világon létezem, minden egyes kör után vár engem egy következő. Hogy bevegyem, legyűrjem, leigázzam, végül én hajtsak fejet előtte alázattal. Hogy újra elhiggyem, győzhetek. De amikor megérkezek, lássam nincs kit legyőzni. Nincs győzelem. Csak a lét van.” Miután az utolsó szót is leírom, finom mozdulattal csúsztatom vissza a naplóm a táskába a palack bor és a kis kupac ruhám mellé. Valóban elérkezett a gyaloglás vége. Felegyenesedem és továbbindulok. Tekintetem a közeledő kereszteződésre függesztem. Elmosolyodom. Ott áll és rám vár. A sziluettje remegve táncol a gyalult földúton. Micsoda férfi. Igazi, megismételhetetlen. A magról fakadó őserő. Elérem őt. Átölelem. A karjaiba zár és a mellkasához húz.  – Istennőm. – suttogja. – Ki vagy te? – kérdezem. Rám mosolyog és így felel: - A férfi, akit megvettek Istentől.

2015. augusztus 6., csütörtök

A látszat mindig csal

Ma is felnézek az égre és megköszönöm az életem. Hogy élhetem. Akkor is, amikor fáj, keserű, lelomboz és kiábrándít. Akkor is, amikor undorral tölt el. Mert vannak ilyen napok is. Megköszönöm minden percét, mert gondolkodom, mert érzek, mert kapcsolódom, mert érzékelek, mert látok. Aztán kinyitom a gépet, belépek a facebookra. Végiglapozom a híreket, belenézegetek az ismerősök által kiposztolt érdekességekbe. Minden nap jövök, sőt vagyok, mert engem is ideköt a munka, a személyes kapcsolatok és a közösségi élmények. És ez jó. Illetve nem is jó. Csak van. Ez van. De ma egy kicsit eltávolodom a témától és kellő távolságból rálátok egyéb minőségekre is. Nem tudom, írjam? Szóval az egész úgy gáz, egy agyfingás ahogy van. Sokszor már abban sem vagyok biztos, hogy a világ, amit olyan stabilnak és kézzel foghatónak érzünk, egyáltalán létezik e. Lehet csupán gondolati és érzelmi kivetítések sora, melyek jönnek-mennek, találkoznak, egyesülnek, majd szétválnak. Az sem biztos, hogy mi magunk élünk, létezünk. De ha ez nem lenne elég, újabb és újabb illúzióvilágokat hozunk létre, hogy bizonyítsuk itt jártunk, igenis van lényege, van értelme. Utazókkal egyre ritkábban találkozni. Ők egy szál hátizsákkal járnak. Megszagolják az út menti virágot, letérnek a kijelölt útról meztelenül fürdenek a hegyi tóban és szabad ég alatt vacsoráznak pattogó tűz mellett, miközben üvegből kortyolják a vörösbort. De turista, az van dögivel. Ők nem térnek le a kijelölt útvonalról, sőt minden látványosságot lefényképeznek. Az étteremben először lekattintják az ételt, csak aztán kóstolják. És aztán az ultra illúzió a giga köbön, mondhatnám három az egyben, illúzió az illúziónak az illúziójában, amikor facebook turistaként folytatjuk földi pályafutásunk. Hát ez kurva jó. Ne má, hogy ez csak nekem bassza a csőröm! Nem hiszem el! Mert hát tényleg annyira gáz. Posztoljuk a húsvéti nyulat, a merdzsót, a vadi új épített zselé körmöt, az év végi bizonyítványt, az esküvőt és azt is amikor a gyerek először beleszart a bilibe. Szelfik szelfik hátán. Itt vagyok, meg ott is vagyok. Iroda háttér. Családi háttér. Tenger háttér. Parti háttér. Faszom háttér. Fontos és elfoglalt és boldog no meg értékes vagyok, nem látod? Ahogy szoktam mondani, mindezt nem kinevetjük. Együtt nevetünk rajta. Szerintem megagáz. Dübörög az elmagányosodás, a szekularizáció. Üres, felszínes profán szar az egész. Meg aztán bűzlik, hogy amit ennyire mutatunk kifelé, az ugye hibádzik odabent. Hát ez van. De önigazolásból sosem lesz önismeret az tuti kurva élet. Szívás. Na meg láv és imádat drágáim, nektek… akik még utaztok.     

2015. július 30., csütörtök

Korrektúra közben…
Amikor igazán átadom magam az írásnak, megszűnök létezni. A jó írás kiköveteli a lelkem egy darabját, üressé válok. Megsemmisülök. Amit papírra vetek, végérvényesen hozzám kapcsolódik. Felelősséggel tartozom érte. Nincs előle menekvés. A történet életre kel, és az életembe költözik. A rövidebb írások gyorsan elillanó élvezet nyújtanak. De egy könyv… az más. Kihordom, vajúdok, megszülöm. Az nem élvezet, hanem kényszer, kötelesség. Ami belülről jön. Muszáj megtennem, máskülönben felőröl. Az őrületbe kerget. Egyszerre gyűlölöm és szeretem. Ha írok, arra fel kell készülnöm. Mintha a szeretőmet várnám. Az oltáron gyertyát, füstölőt gyújtok. Ünneplőbe öltöztetem a lelkem, a testem pedig selyembe és csipkébe bújtatom. Írni csak buján, forrón lehet. El kell csábítsam, magamhoz kell énekeljem. Simogatom, becézgetem. Termékenyítek és termékenyülők. Én vagyok a szülő asszony és annak bábája egyszerre. Ez történik, amikor valami újat préselek ki magamból. Mert minden írás korszakalkotó. Egyedi és megismételhetetlen. Maga a csoda. Miközben tudom, hogy a csoda valójában bennem van, és ott is marad. Azt leírni sohasem fogom tudni. Nincs hozzá megfelelő eszközöm. A világ, amelybe megszülöm durva és torz. Amikor nehezen írok, megidézem segítőim. A segítségükért, ihletért fohászkodom. Útmutatást kérek. Egyik kedvenc útitársam egy Ady vers. Ma nehezen írok. Muszáj elolvasnom. Olvassuk együtt…

Ki látott engem?

Volt nálamnál már haragosabb Élet?
S haragudtam-e, vagy csak hitem tévedt?

Szívem vajon nem szent harang verője?
Vagyok csakugyan dühök keverője?

Kit mutatok s mit kutató szemeknek?
Nem csalom-e azokat, kik szeretnek?

Szeretem-e azokat, kiknek mondom?
Méltán gerjeszt haragot büszke gondom?

Ennen dühöm nem csak piros káprázat?
S azok forrók, kik közelemben fáznak?

Bolond tüzem alágyújt-e szíveknek?
Szeretnek-e, kik szerelmet lihegnek?

Csókos szám miért tör szitokba rögtön?
Nem tenyeremet rejti csak az öklöm?

Pótolnak-e életet élet-morzsák?
Érdemlem-e szánásnak csúnya sorsát?

Szabad-e engem hidegen megértni?
Szabad közönnyel előlem kitérni?

Gerjedt lelkemnek ki látta valóját?
Ki lát, szívem, sebes és örök jóság?

Istenülő vágyaimba ki látott?

Óh, vak szívű, hideg szemű barátok.

2015. július 23., csütörtök

A minap egy érdekes levelet kaptam. Beszélgetőpartnerem beleegyezésével megosztanám a vita keltette gondolataim. Számomra az írás szerelem. Elég beteges, morbid, szélsőséges és vad, de attól még szerelem. A kitett posztokkal nem kívánok népszerűbb lenni, sem lájkokat gyűjteni. Szóval senki ne gondolja, hogy miután közzétettem éppen aktuális agymenésem, a seggembe dugom az okos telefonom, és tövig rágom a szépen kifestett körmeim, hogy hány ember teccikelt. Nem. Elsősorban magamnak írok. Azért osztom meg veletek, mert nagyképű vagyok, és úgy gondolom, hogy értéket képviselek. Ami megnevettet, elgondolkodtat, átsegít. Ha népszerűségre vágynék, maradnék a lábvíz mélységnél, ami pont megfelelő hőmérsékletű az ominózus aranyér kiáztatásához. Felnőtt emberek vagyunk, legalábbis csináljunk már úgy. Mindenki el tudja dönteni, mire van szüksége. Az én esetemben megkönnyíti a döntést, hogy jöttömet messziről piros villogók és „gáz lesz” transzparensek jelzik. Szóval „átszállni lehet, de nem kötelező”.  Mert ugyebár, aki kuplerájba jár (ez itt a full tükrös átjáró csak tapasztalt úszóknak felirattal rész), az ne csodálkozzon ha (ez meg itt a finoman térdre ereszkedős hevesen szájba khmm rész) … Aztán. Sokat és sokszor írok férfi- női kapcsolatról. Teszem mindezt azért, mert úgy érzem, akaratlanul is igencsak mélyre hatoltam a témában szakmailag és a magánéletemben egyaránt. A mélység a hitelességen felül jelent egyszer egy mélypontot. Azt, hogy amiért útra keltem, amiben hiszek, és ami mellett kitartok az utolsó leheletemig, mindent kisöpört az életemből. Összetört, kivéreztetett, kicsontozott. És jelent egy minőségi mélységet is. Ezért halkan, kapcsos zárójelben jelezném, az írásaim nem kívánnak platformot biztosítani ad hoc jellegű randiknak sem. Na. Van elég bajunk ezzel a nyárral így is. Lassan az izgalom a tetőfokára hág. Csak úgy árad a jó... Aki teheti, javaslom evakuálja, de minimum vonja ki magát a forgalomból szeptemberig. Mi tartjuk a frontot. Semmi gáz. Majd fókuszálok. Berakok egy kis Marvin Gaye- t. Kezdjük mondjuk a Sexual healing című slágerrel. Abból még baj nem volt. Ezek valóban az utolsó méterek. Préselnek, tolnak, nyomnak. Megy a tesztelés minden szinten. Amolyan hamu alatt parázslik, már-már ég a tűz időszak ez. Minden történik, de semmi sem mozdul. Az év eddigi legtermékenyebb időszakát éljük. Brutálisan dolgoznak a feminin energiák. Ezt érezzük fizikai és mentális síkon egyaránt. Részemről kétszer álmodtam meg a terhességem egy hét leforgása alatt. Khmmmmm. Aki ismer, tisztában van vele  milyen jelentőséggel bír, amikor kiskinga  álmodik. Nos. Én már látom is lelki szemeim előtt a drogéria előtt kígyózó sorokat. Kondomot mindenkinek! Aktusonként minimum hármat javasolnék. Egyszerre. Lassan elfogynak a délibábok. Ami most megtermékenyül, magot vet, az már nagy valószínűség szerint marad. Addig még egy nagy levegő, és kis kitartás. Ha pedig végképp elfogy a szufla, ultima ratio jelleggel javasolnám a kibebaszottkurvaéletbe mantra hangos és ütemes kántálását. Aztán meglátjuk. Addig is láv és imádat drágáim.      

2015. július 19., vasárnap

Fekszem a homokban. Tenger áztatta csillámló aranypor. Hullámok nyaldossák a testem. Puhán, finoman érintenek. Kagylókkal játszom. Akár egy kislány. Kövekkel jeleket rajzolok. Ujjaimmal a homokba túrok. Szétmorzsolom. Az ember hamar hozzászokik, hogy nem értik meg. A különlegesség börtön. Elgondolkodom rajta, hogy minden író beteglelkű. Minden művész az. Nem furcsa? A világ legszebb műalkotásai az ember lelkének börtönéből, legsötétebb bugyraiból, titkos rejtekéből sarjadnak. Mi írók, kiírjuk magunkból, ami feszít, szorít odabent. Ez egyáltalán nem tehetség. Inkább kényszer. A kór burjánzása. Aki meggyógyul, nem ír többé. Akit végleg felfal, bekebelez, annak az ujjaiba költözik az erő. Azok már nem saját írások. Csupán tollbamondás. A lélek aljáról. Figyelem a napfény sugarait, ahogy a tenger felszínén incselkednek. Hányszor írtam már erről… Hazahív. A leggyönyörűbb tánc, amit valaha láttam. Egy, Isten semmihez sem hasonlítható ajándékai közül. Minden körbejár. Engedem, hogy a hullámok lassan behúzzák testem a vízbe. A tengernél nem érint lágyabban senki és semmi. Mert belülről simogat. Folyékony aranyban fürdök. A lelkem még ringatózik kicsit, majd finoman kicsusszan aranykalitkájából. Kiáradok, eggyé válok. A víztükör felszínén táncolok. Áldozok istenek és istennők előtt. Az én oltáram a tenger. Aztán felébredek. Kinyitom a szemem. Hogy tovább álmodjam, hogy élek. Mosolygok. Valaki meglátogatott éjszaka. Angyalok incselkedtek velem. Érintettek. Megemeltek.


2015. július 17., péntek

Ma reggel derült égből villámcsapás, felhívásra leszek figyelmes egy amolyan „ezoizé” bolt előtt. Vacillálok, hogy megálljak e, mert az olcsó, hát mondjuk ki gagyi füstölő „illata” már most kimoshatatlanul a ruhámba ívódott. Győz a kíváncsiság. Tekintetem végigfuttatom a közönségen. A kirakatban Mihály arkangyal mellett trónol egy gyógyító Buddha meg egy néger Jézus. Rendesen bámulnak. Kikerekedett szemekkel olvasom a hirdetést. Lehet rosszul látok… talán ki kéne vegyem a kontaktlencsém megőrzésre. Na még egyszer. Szóval „ingyenesen megmérem az életerőd energiaszintjét. Felmérem a csakráid állapotát. Gyere be öt percre, és tegyed rendbe az életed!” Paff. Fejlövés. Nem. Nem vagyok mizantróp. Csak nem emésztem a felszínes, gyors dolgokat. Hirtelen nem is tudom, miért verném agyon először. Azért, mert kóklerkémnek volt pofája  Buddha mellé ültetni a néger Jézust, vagy mert kurvára nem tud helyesen írni. Na jó. Gondolkodom, tehát vagyok alapon intézem tovább a teendőim. Félúton a homo sapiens és a homo religiosus állapot között. Túlélő felszerelésem ma, a pánt nélküli melltartóm és „egy kis minőségért könyörgöm” feliratú transzparensem. Eljátszom a gondolattal, hogy új blogot indítok. Mondjuk, az aranyerem állapotáról simán vezethetnék internetes naplót. Baszki. Az „ezoizé” élmény hatására kissé katatón állapotba süllyedve kortyolom a kávém. Elmélkedem, filozofálgatok. Ez csak egy kis bolt. Egy vacak hirdetés. De ugyanez a program fut minden szinten. Innen csak egy ugrás a sugár, és máris szakterületen motozok megint. Nők. Férfiak. Párkapcsolat. Hogy miként szűnnek meg a nők nőnek, a férfiak pedig férfinak lenni a tucatnyi felszínes kapcsolatban. Az ember igenis  keres valamit. Azt a minőséget, ami belőle való. Sokan indulnak útnak, hogy megtalálják. És hát ugye....valahogy szűrni kell. Jönnek kisebb nagyobb találkozások. És szex. Figyelem, ahogy az emberek odadobják magukat egymásnak. Ahogy használják egymást. Azt hiszem, ha tudnák, hogy pusztán érintéssel milyen mértékű információcsere megy végbe két ember között, kétszer is meggondolnák kivel bújnak ágyba. Az kurvaélet. Részemről kerülném a csomagmegőrző státuszt. De van itt valami nagyon érdekes. Hogy mit is keresünk a másik emberben… azt a viszonyítási pontot, ami mindennek végső tartalmat, értelmet ad. Persze itt most teljes értékű, felnőtt emberek igényeiről beszélgetünk. Energiavámpíroknak kint van a tábla, hogy nem vagyok bent. A magányos szabadság állapotából visszavágyunk a relatív szabadság állapotába. Mint amikor táncolok. Egymagam szabad és zabolátlan vagyok. Erős és tudatos maradok, hogy fenntartsam a lépéseim, a mozdulataim. Viszont, ha kapcsolódom… ha ráengedem magam egy másik emberre aki megtart, akkor a tökéletes szabadság állapotába kerülök. Pörgök, forgok, megőrülök, száguldok és felrobbanok. Megszűnik a tér. Mert ott a tudat, hogy van hova visszacsendesedni. A viszonyítási pont, amely kristálytisztán mutatja a szabadságom, és a szabad akaratom értékét. Ennyit erről. Hamarosan jelentkezem „óda az aranyeremhez” című alkotásommal. Láv és imádat drágáim.      





2015. július 11., szombat

Ülj le, tölts magadnak egy pohár bort. Érezd otthon magad. Mit szeretnél? Meghallgassalak, vagy én meséljek? Ahamm…sejtettem. Nos. Minden változik. A végletek hónapja ez. Mélységek és magasságok feszülnek egymásnak. Én részemről már Pussycat Dolls-t hallgatok. Hát ez van. Igaz a Szaturnusz retrográd abban a kibaszott skorpióban. Szóval bármi megtörténhet. Még az is, hogy egyszerre kapok állásajánlatot egy sztriptíz bárból és egy jógaközpontból. Sőt még az is, hogy sétálok a körúton. Mit sétálok, vonulok! Csak úgy. Jólesik. Odalép hozzám egy öltönyös úriember és élénken érdeklődni kezd. Köszönöm már reggeliztem. Már kávéztam is. Telefonszámom? Na, az nincs. Több okból sem. De maradjunk a jelenleg nincs vadászidény válasznál. Megfelel? Nem. Gondoltam. Ugyanitt regisztrációs hét sincs nyári egyetemre. Én el sem tudom képzelni micsoda nő vagyok. Na ha tudnád baszki. Oké lapozzunk. Már megint a telefonszámomnál tartunk. Nem. Pedig ő az a férfi, akire szükségem van. Mosolygok. Jó ez a július. Szeretjük. Ha csak sejtenéd, mi mindenre van szükségem, és mi mindent jósoltak nekem erre a hónapra, nem ácsorognál itt az biztos. Óóóó. Bármit megadna, de azért csak ne féltsem őt, van gyakorlata. A csapdát messziről kerüli. Édes nem? Mondom neki szívem már akkor csapdában voltál, amikor eldöntötted, hogy megszólítasz. Hurokban a fejed, mióta kinyitottam a számat. Pedig még csak beszélek vele. Szóval fordulj sarkon és szaladj. Na jó. Mikor nyitom meg újra a vadászidényt? Hát ez egy jó kérdés. Mostanában nem. Felszínes élvezetnek ott a mandulás Magnum meg a Pussycat Dolls. Ennyi. Kérsz még egy pohár bort? Imádom a finoman átnedvesedett parafa dugó hangját. Ahogy halkan pukkanva kicsusszan az üvegből. Emlékszem, már a parafának álcázott műanyagdugó látványától is felszisszentem. De ezek a csavaros kupakok! Felháborító! Szóval igyekszem kerülni őket. Hogy mi van a jógával? Mi lenne? Szerelem. Imádom. Ahogy a táncot, a miniszoknyát és a vörös körmeimet is. Így vagyok kerek, így vagyok hiteles. Elfojtásnak helye nincs. Ez mondjuk elég nehéz. Újraszervezi az ember életét az biztos. Hogy ez mit jelent? Nem vállalok szerepet többé álarcos bálban, családi játszmában, szerelmi több szögben, pofa vizitben és húzdmegereszdmeg játékban sem. Ezáltal a potenciális társadalmi érintkezések 80-85 százaléka ignorálva. Hát ez van. Hogy mit szeretnék? Mire vágyom? Hmm. Itt ülni veled, és élvezni a vörösbor ízét. A beszélgetés minden percét. A nyár érintését. Drágám. Nézz rám. Minden rendben. Megcsináltuk. Ezek már az utolsó méterek. 

2015. július 7., kedd

Illatok kavarognak bennem. Egymásnak feszülnek, összeolvadnak, majd külön utakon áradnak szét bennem. Fürdöm bennük. Legyen ez az illatok nyara. A balett óra illata. A szabadtánc illata. Az anyaság illata. A jóga illata. A meditáció illata. A vágy illata. A cigaretta illata. A kávé, a vörösbor illata. Az asztali ima illata. Az alkotás illata. A forró nyári napsütés illata. A múlt illata. A jelen illata. A jövő illata. A virágzó nőiségem illata. A férfi illata… Az elengedés, a várakozás újraszülte a lelkem. Kopognak. Gyere! Nyiss be, ronts rám! Ha eddig eljutottál, a legjobb helyen vagy, hogy változz, hogy tükörbe nézz. Megfogom a kezed, mert így akarod. Anyaszült meztelenre vetkőztetlek, azt mondom ugorj, és zuhanás közben engedj el mindent. Engedd el a félelmet, a fájdalmat, a haragot. Mindent, amit eddig elfojtottál élj meg szabadon. Mondd ki, üvöltsd bele a világba. Hagyd, hogy köréd fonjam magam, hunyd le a szemed. Érintelek, csókollak. Ahogy az anya a gyermekét. Nő a szeretőjét. Mester a tanítványát. Beléd lehelem minden tudásom. Tér vagyok. Befogadhatatlan, áthidalhatatlan végletek között vibráló. De neked megjelenek. Mert így akarom. Legyen köztünk híd. Beléd sétálok, hogy magadba ránts. Vibrálok mindenen túl mindenáron. Védelem alatt vagyok. Már nem kell a tömeg. Elég, ha te értesz. Érzékelsz. Isten szajhája vagyok, boszorkány, paradoxonok szimfóniája, angyalok és ördögök titkos légyottjainak fattya. Mozdulok. Lassan. Nyisd ki a szemed. Készen vagy. Érints meg. Kéjesen. Fohászkodva. Szívd magadba az erőt. Érezd az illatát. Engedd, hogy a hatalmába kerítsen. Amit érzel, Istentől való. Ajándék az erőseknek. Cserébe mindenért, amit te úgy hívsz élet. 

2015. július 4., szombat

A sokadik beszélgetés arról, mi a siker, a hitelesség nőként. Emlékszem, amikor szültem, megnyílt előttem egy újabb társadalmi kör, ami addig zárva volt. Bár nem nagyon értettem miért voltam eddig kirekesztve, és hová is fogadtak be pontosan. Mi van má? Nem kell ahhoz gyereket szüljek, hogy megvalósítsam önmagam. Úgy látszik ez gáz. Amikor egyedülálló anyaként folytattam, a legtöbb kör bezárult. Na ezt már nem is akartam megérteni. Szóval akkor vagyok nőként hiteles, ha párkapcsolatban élek? Kemény. A társfüggőség alapjai első kötet. Az van, hogy nincs szükségem másra ahhoz, hogy elfogadjam önmagam. És nincs szükségem másra ahhoz sem, hogy szeressem magam úgy, ahogy vagyok. Ellenben szükségem van arra, ami minőségi, kerek egész és teljes értékű. Ami nem csimpaszkodásra, hanem kapcsolódásra vágyik. Na bumm. A lelkem túlcsordul egy álomtól. Mindent kiszorít. Hangosan üvölt, sőt könyörög. Nem kell, ami széthord, szétkapkod. Ja igen…izé…legyek már közérthető, mert hát van itt még kedvenc. Csak akkor írjak, és fogalmazzak meg hiteles véleményt, ha makulátlan és vattacukor boldog vagyok? Na bazd meg. Mondjuk a vattacukor elgondolkodtat. Jaj…már megint ez a fránya orális fixáció. Szóval tegye már fel a kezét, aki két lábon járó deklaráció! Még a lábak oké. Nem mondom, én is szeretem a lábaim… A boldogság és a boldogtalanság között vékony mezsgye húzódik. És olybá tűnik, hogy ez az ösvény gyakran válik köddé, majd szakadékokon átívelve, végeláthatatlan mezőkön vezet keresztül, hogy végül az óceánba vesszen örökre. Szívás. Nincs különbség boldogság és boldogtalanság között. Ugyanaz az energia, amely egymásból táplálkozik. Csupán fókusz és hit kérdése. Hogy mire koncentrálok. Arra, ami van. Vagy arra, ami nincs. Ha megbírálok egy másik embert, vagy külvilágból érkező impulzust, az azt jelenti, hogy kívül helyezkedik a komfortzónámon, ezért ellenállást vált ki. Vagy szöges ellentétben áll azzal, amit képviselek, így tanítani hivatott, vagy tudat alatt kurvára vágyom rá, de valamiért elfojtom magamban. Ez esetben megélésre ösztönöz. Én mindig mondom, de hiába. Nincs soha, és nincs örökké. Képtelenek vagyunk szembenézni a halandósággal, a múlandósággal, a folytonos változással. Azzal, hogy nem tudjuk kőbe vésni az életünket és az értékrendünket. Nem tudunk élethelyzetekre nyomni egy pillanatálljt, mert akkor és ott az kurva jó volt nekünk. Fölösleges ellenállni, és fenntartani a komfortzóna időtlenségének illúzióját. Nem választ el bennünket egymástól más, mint a teljesítendő feladat. Ami mindennek értelmet ad. Mert az, hogy értelme legyen sokkal fontosabb annál, minthogy boldog vagyok e, vagy sem. Régen a tárcámban hordtam egy idézetet, ami így hangzott: „árnyék mögött fény ragyog, nagyobb mögött még nagyobb, amerre nézek, az vagyok.”


2015. június 26., péntek

A felelősségvállalásról
Táncóra. A legjobb balett tanárral. Figyelem magam. Csak nézem a tükörben ezt a nőt, ahogy gyakorol. A haja kontyban. A ruhája szorosan a testére simul. A balettcipője kecsessé teszi lábfejének minden mozdulatát. Farkasszemet nézek ezzel a nővel. A gondolataival. Az érzéseivel. Ott van a világ a szemében. Gyönyörű, amikor táncol. Boldog és elégedett. Büszke vagyok erre a nőre. Mert nem adja fel az álmait. Mert tudja, felelősséggel tartozik mindazért, amit életre keltett. Az álom a legnagyobb szentség a világon. Mert az álmom én magam vagyok. Ahogy minden más, a felelősségvállalás is belőlem indul ki. Felelősséggel tartozom önmagamért. Az álmaimért. A kimondott szavaimért. A megélt érzelmeimért. A szándékaimért és tetteimért egyaránt. Ha felelősséget vállalok, felvállalok. Felvállalom a véleményem, a személyiségem. Felvállalom, hogy független és szabad vagyok. Nem befolyásoltató, aki tisztában van a döntései súlyával és következményeivel. Felvállalom, hogy minden pillanatban változom, és velem együtt te is, a minket körülvevő világ is. Felvállalom, hogy hatással vagy rám, és én hatással vagyok rád. Hogy nincs soha és nincs örökké. Hogy nincs csak fekete vagy csak fehér. Hogy minden szubjektív. Hogy sosem lehet tudni, miből mi lesz. A felelősségvállalás tiszta kommunikáció. Nincs futás, nincs menekülés. Nincs elfojtás, nincs félelem.
Évekkel ezelőtt láttam az i.e. 10000 című filmet, amiben elhangzott egy gondolat. Vannak emberek, akik csupán saját magukért tartoznak felelősséggel. Aztán vannak olyan emberek is, akik kisebb kört rajzolva maguk köré, felelősséget vállalnak a szeretteikért is. És vannak az erősek. Akik tanítani, védelmezni hivatottak. Akik nagy kört rajzolnak maguk köré. Olyan kört, amibe sokan elférnek. Az erős felvállal, utat mutat, védelmez. Akkor is, ha a körben élők nem értenek egyet vele. Akkor is, ha bírálják, akkor is, ha elhagyják. Az erős nem azért kapja az erejét, hogy megtartsa magának. Hanem, hogy továbbadja minden körülmények között.
Hosszú éveken át áltattam magam. Nem vállaltam a felelősséget. Megtörténhet újra, hogy illúzióba esem. Bármikor. Talán most élek a legnagyobb illúzióban. Ki tudja… Ritkán adatik meg, hogy tisztán lássuk meg önmagunkat, az élethelyzeteinket, a kapcsolatrendszereinket. Furcsa, de minél boldogabb az ember, minél inkább kiteljesedik, minél inkább elmerül az élet nevű játékban, annál inkább válik fogollyá. Jönnek a fenntartásért folytatott harcban felvett szerepek, álarcok, játszmák és önigazolások. Kellő távolságban, kellő rálátással élek most. Persze. Bármikor lennék újra fogoly. Önfeledten, irányítva boldogan. Ki nem? Mert a tudásnak, a szabadságnak ára van. Súlyos ára. De aki nagy kört rajzol maga köré, az nem adhatja fel. Az tartja a szintet bármi áron. Mindent leírok, mert érzem legbelül, hogy a tudás az eltávolodásban rejlik. Ha tetszik, ha nem. Ha elolvasod, ha nem. Ha megérted, ha nem. Ha belenézel a tükörbe, ha nem…

2015. június 4., csütörtök

Egy életérzés margójára…
Vannak írások, melyek könnyedén kigördülnek, szinte kifolynak belőlem. És vannak írások, melyek figyelmet követelnek, csak keringenek, érlelődnek. Ez az írás ilyen. Napok óta fogva tart. Ki kellett hordani, vajúdni, megszülni. Vért izzadtam vele. Egy beszélgetés ihlette. Aztán egy életérzés mélyítette. Végül élmények sora keltette életre.  
Hosszú ideje először adatott meg egy valódi beszélgetés édesapámmal. Napsütésben. Fűben. Mezítláb. Amolyan tökéletes pillanat ez. Amikor minden a helyére kerül. Minden értelmet nyer. Az elengedésről a halálról beszélgetünk. Az élet értelméről. Arról, ki mit keres valójában… és mi kell ahhoz, hogy meg is találja. Mert mennyi mindent kapunk egy élet során. Nap-nap után. Megannyi érzés, gondolat. Kézzel fogható és megfoghatatlan élmények. Barátságok, szerelmek, szeretetteljes és fájdalmas kapcsolódások. Végeláthatatlan tanulás és tapasztalás. Végül mindent elgyászolunk, elengedünk, elbúcsúztatunk. Búcsútól búcsúig élünk. De nem akarunk róla tudomást venni. Mert emberek vagyunk. Újra és újra elhisszük, hogy létezik állandóság, létezik örökké, létezik mindig. Azt hiszem így vagyunk tökéletesek. Ez tesz bennünket különlegessé…ez tesz bennünket emberré. Ha az ember beletörődne halandóságába, többé nem tudná dicsőíteni az életet.
Néhány nap múlva ugyanitt fekszem a fűben a kisfiammal. Késő délután van. A gyümölcsfák már árnyékot vetnek. Simogató meleg. Odakucorodik hozzám, a hasamhoz bújik. Még egy kicsit énekelek neki, aztán elalszunk. Amikor ébredezni kezdek és kinyitom a szemem, ő még mindig szendereg. Csak nézem őt, ahogy szuszog. Gyönyörű. Egy újabb tökéletes pillanat. Egy olyan pillanat, ami soha nem jön vissza. Eszembe jut a sok nehézség, a mindennapi feladatok és kötelességek végeláthatatlan útvesztője. Aztán az, hogy vajon mi inspirál egy nőt ott legbelül arra, hogy mindent feláldozzon megszületendő gyermekéért, aki soha nem volt és nem is lesz az övé? Aki létét természetesnek és magától értetődőnek tekinti. Az anyaság a legtisztább odaadó szolgálat.
Néhány nap múlva már nem a fűben. Táncolok. Felülmúlhatatlan. Kihagyhatatlan. Most a betegségemre szeretnék koncentrálni. Gyógyulni megyek. De történik valami… valami, amit minden táncos keres. Elveszítem a fókuszt. Lekerülnek az álarcok. Megpillantom önmagam. Nem ismerem őt. Sosem láttam. De ez a valaki gyönyörű. Magamba szeretek. Ez a valaki nem a nő. Nem az anya. Nem tanít. Nem csábít. Nem emberi… Egy utazó, aki tökéletesen szabad, mégsem elkülönült. Alázatos, befogadó, mégis kiáradó. Aki sohasem búcsúzik, mert semmit sem birtokol. Csak létezik. Csak lélegzik. Kapcsolódik. Áramlik. Két útitársamhoz kimondhatatlan hála és szeretet fűz. Egyikük most először pillantott engem igazán. Így írt a kapcsolódásról: „az álarc mögött rejtőző meztelen valóságba  burkolódzott önval(l)ó titkos rezdüléseinek lágy hullámain ringó érintés kegyetlen gyönyöre volt ez”. A másikuk mindig is látott. Mindig is ismert.
Újra néhány nap múlva. Ma. Most az utcán. Sétálok hazafelé. Hirtelen megcsap egy illat, amit évek óta nem éreztem. Egészen pontosan Dusán megfoganása pillanatában utoljára. Ez a tiszta isteni jelenlét, a hála, a szeretet illata. Amit ha megérzel, akaratlanul felpillantasz az égre. Hangosan akarom kiálltani, hogy bocsásd meg, amiért elfordultam, feladtam, elfáradtam, dacoltam. Szeretlek. Mindvégig itt voltál, ahogy én is. El se mentem, csak magam elől futottam. A búcsú elől. Nem akartam róla tudomást venni. Akartam hinni, hogy létezik állandóság, létezik örökké, létezik mindig… De ez most a tökéletes pillanat. Véget ér a harc… itt és most. Valami új kezdődik… itt és most. Visszahúzódik a sötétség, és beárad a fény. Képes vagyok újra beengedni. Szétszórni. Továbbadni.  

2015. május 28., csütörtök

A szeretetről…
A szeretet az a fogalom, amiről egy életen át lehet elmélkedni, amit egy életen át lehet gyakorolni. Mégis utolérhetetlen, megfejthetetlen megfoghatatlan. Ezerféleképpen megélhetem, tagadhatom. Kutathatom vagy menekülhetek előle. De mindent ez mozgat. Szeretni akarunk, de ami még fontosabb szeretve akarunk lenni. És ezért bármire képesek vagyunk. Gondold végig mi motivál az életben, mit szeretnél igazán elérni? Mit remél az ember egy párkapcsolattól, az anyagi biztonságtól egy jól fizető állástól? Biztonságot, elismerést, élvezetet kielégülést. Ha otthon minden rendben, biztonságban vagyok. Ha szükség van rám, akkor elismert fontos ember vagyok. Ha van pénzem, komfortom és megfelelő figyelem irányul rám, kielégült vagyok. Ennyi. Egy életen át küzdünk mások szeretetéért oda vissza, legtöbbször önkéntelenül tudattalanul rójuk a fölösleges köröket.  Mindenkinek megvan a maga szeretetnyelve, amin keresztül kapcsolódik önmagához, másokhoz a világhoz. A kulcs a kapcsolat, ami mindig ott van. Azt hisszük nem, pedig igen. A tiszta kommunikáció csatorna két ember között, ami a hétköznapi megfelelések mögé van elrejtve. Ahhoz, hogy rád hangolódjak és olvassak a lelkedben nem kell érintkezzünk. Csak meg kell tanuljak egy láthatatlan világban tájékozódni. A te világodban. Az elszigeteltség, a kirekesztettség csupán illúzió. Mert lehetek én fizikailag nagyon közel egy másik emberhez. Hiába, ha úgy élünk együtt, mint a használaton kívüli mosógép és a mellé letámasztott, alsógatyákkal telepakolt szennyes kosár. És lehetek bármilyen messze a másiktól, ha a lelkünk folyton egyesülni vágyik… Az a valóság, amit én annak élek meg. Amikor azt mondom vágyom egy társra, vágyom istenre, vágyom az anyagi biztonságra, vágyom rá, hogy gyerekem legyen stb., akkor igazából azt mondom: vágyom rá, hogy értékes legyek, hogy  biztonságban legyek, hogy elfogadjanak… hogy szeressenek feltétel nélkül. De miért olyan fontos, hogy szeretve legyek? És itt jön a lényeg úgyis mondhatnám az izgalom a tetőfokára hág.  Aki ebbe a „kegyelmi” állapotba kerül, kiváltságot kap. Azt a kiváltságot, amiért ölni tudnánk. Te is. Én is. Mindenki. Ha feltétel nélkül szeretnek és elfogadnak nincs többé kényszer. Nincs megfelelés, álarc szerepjáték. És amikor megérkezik bennem az érzés, hogy mindez „valóság” és most már mindig így lesz, jelzem ez itt az ultra illúzió a köbön, akkor a biztonságos terepen történik valami egészen hihetetlen. Ami tényleg olyan, akár a kegyelmi állapot. Többé nem vagyok bátor. Sem erős. Nem félek. Nem játszom. Tudok és merek gyenge lenni. És nem érzem magam kiszolgáltatva. Ahogy Kundera írta, ez itt kérem a lét elviselhetetlen könnyűsége. Nem hisszük el. Lehetetlen, hogy ennyire természetesen… egyszerű lenne. Pedig… A szeretet oda- visszaáramlás. Az önbeteljesedés csírája. Bennem van. Benned van. A vágy az érdek hozza mozgásba az emberi kapcsolatainkon, tevékenységeinken keresztül. Természetéből fakad, hogy kapcsoljon és kapcsolódjon. Persze van itt más is, amiről érdemes beszélni. Élethelyzetek, szituációk, amikor meg kell élni a szeretetlenséget a kirekesztettséget. Mert hát az van, hogy komfortzónában nincs változás. Ahhoz, hogy változzunk, és változtatni tudjunk nyomás és impulzus kell. Úgy gondolom, és akkor most tényleg nagyon finom és nőies vagyok ma, hogy egy ember akkor válik teljes értékű, gondolkodó spirituálisan nyitott lénnyé, amikor képessé válik önmagát belehelyezni ebbe a „kegyelmi állapotba”, vagyis nem kívülről várja a szeretetet, ami csöndben jelzem megint csak illúzió, hanem képes feltétel nélkül elfogadni és szeretni önmagát külső visszacsatolás nélkül is. Felismeri a szándékot, a hajtóerőt tettei és emberi kapcsolatai mögött. Mert tök jó, hogy kell nekem valami, de erre a valamire most valóban szükségem van, vagy csak kompenzálok? Az sem baj ha igen, de  legalább legyek már tisztában vele. Legalább magamnak ne hazudjak. A szomorú tény és tapasztalat azonban az, hogy egy vadidegennek előbb beismerjük gyengeségeinket, mint önmagunknak. Manapság az önámítás csúcsra jár. Én mindig mondom, jó lenne elkezdeni gondolkodni… De amikor feltétel nélkül elfogadom és szeretem önmagam, akkor képessé válok rá, hogy ugyanezt tegyem másokkal is. Akkor nem beléd kapaszkodom, hanem hozzád kapcsolódom. Elfogadlak úgy, ahogy vagy. Nem birtokollak. Nem akarlak megváltoztatni vagy befolyásolni. Elismerem és tiszteletben tartom a lényed, a hibáid a gyengeségeid a döntéseid. Mert így vagy tökéletes. Ahogy én is. Drágáim. Ahogy a bölcs mondja, a mester csupán abban különbözik a tanítványaitól, hogy többször bukott el, mint ahányszor a tanítvány egyáltalán megpróbálta volna. Láv és imádat.


2015. május 20., szerda

Fárasztó és hosszú….ne kezd el….ha csak….terápia hegyek

Ha szerda délelőtt akkor szabadtánc. Imádom. Mindig kimozdít és mindig másképp. Van, hogy a hajamnál fogva tép ki a keretrendszereimből, és van, hogy puhán szinte észrevétlenül ringat át a saját korlátaimon. Szerepeket, élethelyzeteket, érzéseket, szituációkat táncolunk ki magunkból, és tudatosan törekszünk az újra, a másra…a teremtésre. Ha megfigyeljük női szerepeinket, az új megvilágításba helyezi az élményterápia lényegét. Ezen felbuzdulva már reggelfrissenmelegében ígértem egy írást. Ez itt kérem a női vonal. Aztán meglátogatva kedvenc facebook csoportomat egy rendkívül izgalmas témába sikerült beleszaladnom. Ez meg itt kérem a családi vonal.  Lesz, ami lesz alapon vágjunk bele, mert az annyira jó nekünk. Én már valóban érzem is, ahogy szétárad a jó, mert imádok két lábon járva polgárt pukkasztani meg sérteni a közszemérmet merő szórakozásból és karmikus felvállalásból. Jaja. Jó lenne elkezdeni gondolkodni. A női szerepkör komplexitása lerágott csont. Mindenki tudja, mindenki unja téma. Ti akartatok egyenlők lenni jogsival, magas sarkúval, lánybúcsúval munkában diplomával szóval kuss legyen alapon működik a mai nőmodell…sajnos elég szarul. Hát lássuk be. Végletek vannak. Sémák vannak. Meg álarcok és szerepek is, melyekbe ki- beugrálunk mindennap. De hol a nő? Az eredeti, a megismételhetetlen. A rutinpályák adottak. Irányítani, csábítani mindenki tud könnyűszerrel. Menedzsment kérdése az egész. De vajon rá merem e engedni magam egy élethelyzetre…egy férfire? Mert hát ez lenne a lényeg hölgyeim. Gáz…de egy nő akkor a legszebb, a legkitárulkozóbb, amikor teljes lényével odaadja, átadja, kiszolgáltatja magát a férfinak. Na igen. Ahogy leírom ezeket a sorokat nekem is viszket a seggem, nem is tudom talán egy cigiszünet jól jönne. Ja persze nem dohányzom. Már ötödik éve. Aztán amikor egy nő mindezt felvállalja és családot alapít, újabb klisék és újabb szerepek bukkanak föl. Na ez a kedvencem. Ez itt a kibaszott idegesítő, férfi vágyakat lohasztó sőt fel sem állító, kitérdelt macinacis és finoman lehányt garbós nagy magyar anya sztájl. Aztán a totál brutál másik véglet. Ez is dobogós. A kurvák. Egyem meg őket. Nincs még egy fogalom, melyhez ennyi alfogalmat lehetne csatolni. Mert ezerféle kurva létezik. Legtöbbjük kikéri magának. Minél több a parfüm. Minél drágább és több a táska és a ruha. Minél magasabb a magas sarkú. Minél függetlenebb és önállóbb a szentem. Annál fancsalibb a pofi. És annál nagyobb a gáz. Mindezt nem kinevetjük. Hanem együtt nevetünk rajta, ha csak asztrálsíkon is. Mert hát tényleg annyira gáz. Szóval lehetséges, tudja még itt valaki, hogy mit kezdjen a nőiségével? Ott hátul, mintha látnék egy lelkes jelentkezőt….nem, mégsem. Amikor kimegyek az utcára elég egy ujjatlan felső farmerrel. Ja, hogy nincs rajtam cipő. Ne aggódj szivi, itt van a táskámban, de most olyan kurva jó érzés mezítláb sétálni. Azért nincs harag, ugye? Ja és hát nincs rajtam melltartó sem…szorri. Ha tudnád baszki, hogy bugyit sem húztam. Nem aludnál szemhunyásnyit sem. Ez itt a „full tükrös átjáró csak tapasztalt úszóknak” rész. És innen egyetlen ugrás a család. A jó édes, a kedves a hőn szeretett. Megint csak álarc- és szerepjáték hegyek. Mert ugye vagyok egyszer  feleség, meg anya, na meg dolgozó nő, aztán gyerek, és testvér, na meg barátnő esetleg szerető is és stb stb stb. A kérdés, hogy mikor vagyok leginkább önmagam? Mert mindenkinek megvannak az erősségei és a gyengeségei egyaránt. Amiben jobb vagyok, azzal könnyedén azonosítom magam. Mert az finom. Az jó. Simogatja az egómat. És egyszer csak azon kapom magam, hogy félretéve minden mást, már-már visszavonhatatlanul azonosítottam magam egyetlen szerepemmel. És amikor az a bizonyos vállalt szerep elhasználódik, kifakul lejár a szavatossága, én ott találom magam egy végeláthatatlan önértékelési válság kellős közepén. Itt már nagy a baj. Hogy mekkora? Hát, ahogy egy nagyon kedves barátom szokta mondani. Erre a kérdésre a magyar értelmező kéziszótár kizárólag a lóbaszó kifejezést ismeri el. A világ legjobb édesanyja kitüntetés is fiókba kerül, amikor a gyerekek saját családot alapítanak. A világ legtüzesebb csábítója is maga alá vizel gyönyörében, amikor a rózsaszínváltós fehér mosás közepéről kihalássza a vérvörös tangát. Bocsika. Aztán saját példán a kedvenc. Karrierista. Ó mit találok mondani, szóval tudatos a hivatásában. Akit mindenki szeret. Aki egyedülálló anyaként folytatja. Aki kérdéseket tesz fel. Akit már nem is szeret mindenki. Bizonyosan olyan is akad az olvasók között (micsoda nagyképűség rögtön többes számot feltételezni) aki az itt és mostban tökéletesen a helyén van. És ez nagyon jó. Talán fontos még egyszer kihangsúlyozni, hogy nem kinevetünk, hanem együtt nevetünk. De egyszer minden véget ér, és amikor ez bekövetkezik nagyon nem mindegy, hogy TE hogyan éled meg a változást, és hogyan leszel képes folytatni az utad. A boldog élethelyzet is csak újabb keretrendszer egy kimerevített állókép, ha belekövülsz, beleragadsz és beazonosítod magad annak egyetlen szegmensével. És hát…valóban nincsenek korlátok. Nincsenek határok. Ezek csupán benned léteznek. Megmaradni az áramlásban, a pillanatban az érzésben nem boldogság, hanem felismerés és intelligencia kérdése. Mert attól, hogy valami úgy van, ahogy van…nem biztos, hogy úgy van jól. Láv és imádat drágáim.  

2015. május 18., hétfő

A gyaloglás vége, avagy el-meg vagy beengedő túlfűtött diszharmónia

Egy régi írásom kering ma bennem…az Orákulum. Már hallom is! Jaj ne…Na de! Persze spirituális útkereső legyen a talpán, aki végigolvassa anélkül, hogy nekem ne szegezné a kérdést vajon megőrültem e. Ez a „hülye vagy, vagy mi van veled rész”, de én mégis imádtam. Imádtam megírni és imádtam olvasni. Teljesen eggyé váltam vele, amikor megalkottam. Szinte beszippantott bekebelezett írás közben. Itt most az ultra materialisták nagyot nyelnek és nyomnak egy kilépést. Yessss. Végre intim a hangulat.
Hosszú évekkel ezelőtt a Margit-hídon sétáltam, amikor belebámulva a nyári, napsütötte Duna vizébe megpillantottam egy örvényt. Csak álltam ott és figyeltem ezt a teljesen hétköznapi mégis szakrális jelenséget, ami utóbb az életemet változtatta meg. Tisztán és tökéletesen éreztem, hogy abban a pillanatban eggyé válok az örvénnyel. Én magam vagyok a víz. A víztükör felszínén incselkedő szikrázó fényjáték. Az örvénylő diszharmónia és káosz. És én vagyok a mag. Az örvény centruma, ami maga a csend. Akkor így írtam erről: „Gyönyör tölt el. Érzem, ahogy áramlik a testemben, ahogy fénnyé változom a víz felszínén. Érzem, hogy egy biztos pont körül forgok. Nincs megállás. Középen csönd van. Akár az örvény. Körülöttem mindent, mindenkit elsöpör. Engem is letarol. Elveszem benne. Az első harcot saját magammal vívom meg. A következőt a szerelemmel. Hosszú állóháború következik. Kivéreztet. Tisztán érthetően hallom a folyó hangját. Azt mondja, az örvénytől csak az fél, aki nincsen rá készen. Az az örvény szélére sodródik. De aki készen van rá, belép a közepébe. Ahol nyugalom van. Érzem. Tisztán, megismételhetetlenül érzem. Ha az erős szél most a folyóba sodorna, nem tehetnék ellene semmit. Látom a folyót, őt magát! Érzem, ha most beleesnék…csupán átváltoznék. Mert minden képzelet. És a képzelet, minden képzeletet felülmúl.” Azóta ez az örvény számomra szimbólummá vált. Bármikor felborulhat az életem. Sőt bármikor megtehetem, hogy én rúgok fel mindent páros lábbal magam körül. Te is megteheted. Miért ne? Mindent lehet! És tényleg…ha belül csend van. Felborulhat az egyensúly ma…és holnap…és bármikor. De az életem rendben van. A hajtóerőm és a célom maradjon tiszta. Ennyi. Miért írok most erről? Mert ez a szimbólum erőt ad. Mert akkor és ott valóban megízleltem valamit, amit azóta is keresek. Egy életérzést. Egy semmihez sem hasonlítható egységélményt. Amit kevesen kóstolnak. Ők a kiválasztottak, akik tudják, mit keresnek. Akik elég erősek ahhoz, hogy nekivágjanak az útnak. Elbizonytalanodás az van. Sokszor. Vajon amit áhítok létezik egyáltalán? Talán csak érzékeim játékszere vagyok, és amit hajtok…lehetetlen? De a vágy soha nem születik meg annak tárgya nélkül. Ezért nincs lehetetlen. Mert amit elképzel az elme, már réges-régen létezik. És a kiválasztott nem adja alább. Nem alkuszik. Fontos, hogy értsd, miről beszélek. Így is, hogy csak írok róla. Mert ha értesz, érzékelsz. Elveszíthetek mindent. Hiteltelenné válhatok a szemedben. Elboríthat a káosz, felőrölhet a diszharmónia. Ez mind nem számít. Mindenki keres valamit. És mindenki másban találja meg. De a kulcs…ott van benned. Ott van bennem. Ahogy a bizonyosság is. A tökéletes megingathatatlan bizonyosság, hogy nincs lehetetlen. Hogy megérkezik a nap, megérkezik az óra. És azon az órán megérkezik a vadászat vége…a gyaloglás vége…a szétszakítottság vége… 

2015. május 11., hétfő

Na jó ez kicsit erős lett… ;-)
Megállok és elgondolkodom a dolgok természetén. Soha nem lehet tudni miből mi lesz. Néhány hónappal ezelőtt még mindent annyira, de annyira állandónak, harmonikusnak és megingathatatlannak láttam. A tökéletes élet a hétköznapi közöny…a köbön. Ismerős sztori. Rutinpályák, álarcok, megfelelések felvett szerepek, amik nem érnek semmit már mások szemében sem, nemhogy az enyémben. Egy szép napsütötte reggelen felébredek, kinyitom a szemem és felteszem magamnak a költői kérdést: „mi a lófaszt csinálok én tulajdonképpen?” A semmit, de azt nagyon aprólékosan jól megfontoltan járom körbe, mint a kiskutya újra és újra próbálkozom, de hát tudjuk…a kiskutya sem élte túl. Én meg egy kicsit élnék még…már ha túlélem ezt a napot, ami még rosszabb, mint a tegnapi volt. Hogy a tegnapelőttiről ne is beszéljünk. Látszólag minden rendben van. A legnagyobb rendben. De belül meghaltam. Elrohadtam. Kész. Lefőtt a kávé. A zacc meg…Háááát. Rosszabb nem lehet alapon, taknyom nyálam már a parkettán folyik, felállok leporolom azt a bizonyos gatyát, aminek  helyére miniszoknyát képzelek…képzelném, képzelném…ha még tudnám hogyan kell. Van itt minden kérem, mint a búcsúban. De hol a nő? Hát ez az! Baszki…
Aztán szépen lassan, mondhatnám egy szűzlány óvatosságával mindent lebontok magam körül. Miért? Csak úgy! Elengedem a férjem. A hivatásom. A tanulmányaim. Az anyagi biztonságom. Pápá egó. És mi marad? Hát ez az! A nagy kibaszott semmi! Ez aztán szép! Hosszú évekig házasságban önmegtartóztatásban, önmegvalósításban. És mit tudok felmutatni? Néhány üres frázist, amivel még segítenék én másoknak…közben magamat kéne a leginkább menteni, de kurva gyorsan, mert ez már a 25. óra. Másodlagos protokoll lép életbe. Hárítok tagadok ezerrel. Értékes ember vagyok így is. Semmi gáz. Világomban minden rendben van. Látod, nem? Nem látod? Nem értem. De hát az legyen a te bajod! Valami mégsem stimmel. Jó ez a felrobbanás, de hova tűnt mindenki? Leülök. Elcsendesedem. Fókuszt váltok. Mi történik velem?...Megint csak baszki…
Hónapok telnek így el. Közben csak cseperedem, cseperedem szinte szárba szökkenek. Felszínre tör bennem az energia, az erő…a NŐ. Olybá tűnik ez elég nagy gáz a körülöttem lévőknek. Persze én élvezem és élvezkedek. Miért ne? Mindent lehet! Úgy érzem magam, mint egy full tükrös átjáró „csak tapasztalt úszóknak” felirattal. Ja ja. Aki kuplerájba jár, ne csodálkozzon ha…ez itt a finoman térdre ereszkedős hevesen khm rész…Érzem ez az! Meg van! Ez az erő, ez az a perc! De te…Erősnek érzed magad? Dobd el mindazt, amivel válaszként felelsz a „ki vagy te” kérdésre…aztán meglátjuk….édes. Az életem csatatér. A harmónia sem volt más, csupán illúzió, miszerint uralom a káoszt. Persze…lófaszt. Hogy drága Kapolyi barátom mondaná, aki a szarkazmus koronázatlan királya: „mindennek menni kell a süllyesztőbe, a cél kíméletlenül követel!”. Van miért élni? Kit érdekel. Téged sem fog, ha kinyitod a szemed és rácsodálkozol először a világra annak teljes valójában. Nem lesznek többé sem illúziók sem kikötések. Mert minek? Nincs többé félelem. Nincs többé megfelelés. Csak a pillanat. Bármi megérint, bármi elrepít. Mindegy mi jön, csak robbantson fel, bontson szét atomjaimra, őrjítsen meg…érezzem, hogy ez az! Ezért meghalnék! Az már valami. Nyitva mindenre. Nyitva bármire…

2015. március 30., hétfő

Térkép a lélekhez

Lehunyom a szemem és látlak téged. Az én férfim vagy. A lelkemet simogatod, belülről csókolsz. Melletted, általad nélküled válok asszonnyá, gondoskodó anyává és gyönyörű nővé. Olyan nővé, akit minden férfi vágyik, de senki nem közelít. Mert túlontúl erős. Mert billogot visel.
Lehunyom a szemem és várlak téged. Az én férfim vagy. Igazi férfi, aki fenntart, oltalmaz és teremt. Hős vagy, Isten. Az én uram, és parancsolóm.
Lehunyom a szemem és várlak téged. Az én férfim vagy. Igazi apa. Gyöngéd és odaadó. Gyermekeid tanítója és példaképe. Gyermekeid…akik felnőve azt a szerelmet keresik majd, amit a te szemedben látnak, amikor engem nézel. Megigézve, babonázva.
Lehunyom a szemem és várlak téged. Az én férfim vagy. Igazi uralkodó, irányító. Erős döntéshozó, aki mindent megad, elhalmoz. Ékesít és elhordoz.
Lehunyom a szemem és várlak téged. Az én férfim vagy. Igazi felszabadító. Aki ismeri a nő testét és megbolondítja azt. Aki ismeri a nő lelkét és magasztalja azt.
Lehunyom a szemem és látlak téged. Az én férfim vagy. A lelkemet simogatod, belülről csókolsz. Melletted, általad nélküled válok asszonnyá, gondoskodó anyává és gyönyörű nővé. Olyan nővé, akit minden férfi vágyik, de senki nem közelít. Mert túlontúl erős. Mert billogot visel.
Lehunyod a szemed és látsz engem. A te nőd vagyok. A lelkedet simogatom, belülről csókollak. Mellettem, általam nélkülem válsz férfivé. Igazi férfivé. Apa vagy. Igazi uralkodó, felszabadító. Olyan férfi, akit minden nő vágyik és közelít. De senki nem kap meg igazán. Mert te is billogot viselsz.
Lehunyod a szemed és vársz engem. A te nőd vagyok. Igazi nő, aki megnyílik és befogad téged. Múzsa vagyok, Istennő. A te Istennőd.
Lehunyod a szemed és vársz engem. A te nőd vagyok. Igazi anya. Gondoskodó, aki gyermekeidet ugyanolyan forró szerelemmel öleli, mintha csak téged ölelne.
Lehunyod a szemed és vársz engem. A te nőd vagyok. Igazi vezető. A lelked asszonya. Két kezemmel építek oltárt. Imádkozom és utat mutatok. Kapcsolatba kerülök és közvetítek. Táncolok és ünneplem az életet, amely megadatott együtt.
Lehunyod a szemed és vársz engem. A te nőd vagyok. Igazi szajha. A te szajhád. Az éjszaka asszonya. Forró és kívánatos. Megadó, szolgalelkű királynő.
Lehunyod a szemed és látsz engem. A te nőd vagyok. A lelkedet simogatom, belülről csókollak. Mellettem, általam nélkülem válsz férfivé. Igazi férfivé. Apa vagy. Igazi uralkodó, felszabadító. Olyan férfi, akit minden nő vágyik és közelít. De senki nem kap meg igazán. Mert te is billogot viselsz.
Hűségről vitázunk. Megújulunk. Engedem, hogy meghódíts. Engeded, hogy engedjem. Meder vagy, melyben folyó vagyok. Néhol sebesen alázúduló, néhol csendes kövek közt motozó. Legyen köztünk rajtunk híd. Mely összeköt.
Minden változik. Mi is változunk. Változik a szerelmünk is, változik a vágyunk is. Ha most itt lennél megengedném, hogy férfi légy. Feltétel nélkül el- és befogadnálak. Együtt éreznék veled, amilyen mélyen csak asszony együtt érezhet a férjével. Képes lennék rá, hogy elkötelezzem magam és felelősséget vállaljak érted, értünk. Ha most itt lennél, megadnám neked, amit mindig is kértél tőlem. Térképet a lelkemhez.



2015. március 15., vasárnap

"Elképzelek egy nőt, aki hiszi, hogy helyes, és jó dolog, hogy nőnek született.
Egy nőt, aki hálás a megtapasztalásaiért, és elmondja a történetét. Aki elutasítja, hogy mások vétkét a saját testében, vagy életében hordozza.
Elképzelek egy nőt, aki bízik magában és tiszteli önmagát.
Egy nőt, aki hallgat a szükségleteire és vágyaira, aki gyengéden és kecsesen tesz eleget azoknak.
Elképzelek egy nőt, aki elismeri, hogy a múlt hatással van a jelenre.
Egy nőt, aki átlépett a múltján. Aki a jelenben gyógyult meg.
Elképzelek egy nőt, aki saját életének az írója.
Egy nőt, aki hatással van, kezdeményez, és saját nevében cselekszik. Aki nem hajlandó lemondani bármiről, kivéve, ha azt a legigazibb önmaga és legbölcsebb hangja mondja.
Elképzelek egy nőt, aki megnevezi saját isteneit.
Egy nőt, aki az istenit önmagában, saját képmásában képzeli el. Aki személyes spiritualitásán keresztül tájékozódik a mindennapokban.
Elképzelek egy nőt, aki szerelemmel viseltetik a saját teste iránt.
Egy nőt, aki hiszi, hogy a saját teste éppen úgy megfelelő, ahogy van. Aki tökéletes forrásként ünnepli testének ritmusait, ciklusait.
Elképzelek egy nőt, aki az Istennő testét, a saját teste változásaiban tiszteli.
Egy nőt, aki megünnepli évei gyarapodását és bölcsességét. Aki elutasítja, hogy értékes életerejét testének és élete változásainak az elrejtésére használja fel.
Elképzelek egy nőt, aki a nőt tiszteli saját életében.
Egy nőt, aki az asszonyok körében ül. Aki emlékezteti magát az igazságra, amikor az feledésbe merül.
Képzeld el, hogy Te vagy ez a nő!
II.
Elképzelek egy nőt, akit érdekel a saját élete.
Egy nőt, aki úgy öleli magához saját életét, mint tanítóját, gyógyítóját és kihívását. Aki hálás a szépség és a kegyelem hétköznapi pillanataiért.
Elképzelek egy nőt, aki részese a saját életének.
Egy nőt, aki kreativitásának minden egyes kihívását megtapasztalja.
Aki saját maga érdekében tisztán és erővel cselekszik.
Elképzelek egy nőt, aki ravaszul bánik a magánnyal.
Egy nőt, aki önmaga rendelkezésére áll. Aki úgy választja meg barátait és szerelmeit, hogy azok képesek legyenek elfogadni, ha egyedüllétre van szüksége.
Elképzelek egy nőt, aki belépett az emberi érzelmek teljes birodalmába.
Egy nőt, aki érzéseit tisztán és közvetlenül fejezi ki, s aki megengedi, hogy olyan lágyan vezessék azok őt, mint a lélegzet.
Elképzelek egy nőt, aki kimondja az igazságot.
Egy nőt, aki bízik a megtapasztalásaiban és kifejezi azokat. Aki elutasítja, hogy mások gondolatihoz, felfogásához, vagy reakcióihoz alkalmazkodjon.
Elképzelek egy nőt, aki követi kreatív impulzusait.
Egy nőt, aki eredetit alkot. Aki elutasítja, hogy belső világában valaki más színeivel fessen.
Elképzelek egy nőt, aki feladta az intellektuális biztonság és a jóváhagyás iránti vágyait.
Egy nőt, akinek minden cselekvése, kiejtett szava erőteljes közléssé válik. Aki fenntartja magának a jogot, hogy igazabbá tegye a világot.
Elképzelek egy nőt, aki a tudásban és önmaga szeretetében kiteljesedett.
Egy nőt, aki hűséget fogadott saját életének és képességeinek.
Aki hű marad önmagához, minden mást figyelmen kívül hagyva
Képzeld el, hogy Te vagy ez a nő! "

Patricia Lynn Reilly : Elképzelek egy Nőt 

A www.mezsgye.blogspot.com honlapon található tartalom (különösen, de nem kizárólagosan: cikkek, tanulmányok, egyéb írások, grafikák, szövegelemek, beleértve jelen szöveget is) a Szerzői jogról szóló 2011. évi CXII. törvény alapján a feltüntetett szerzők szerzői jogi oltalom alá eső alkotásai, amelyekkel kapcsolatos mindennemű hasznosítási jogokkal Csörgits Kinga rendelkezik. A Jogtulajdonos nem vállal felelősséget a honlap használatából eredő bármilyen közvetett vagy közvetlen kárért. A honlapon található bármilyen tippet, ötletet, elgondolást, javaslatot bárki csak a saját felelősségére használhatja.