Létezik egy világ, ahol a természetfeletti természetes...

Kedves Útkereső! Köszöntelek az én szakrális budoáromban. Sokféle névvel illeték már e helyet és sokan megfordultak már itt. Minden változik, egy valami azonban örök. Amikor alkotok, kint hagyom a testem. Ez felébredett lelkek otthona és találkozóhelye. Ezért arra kérlek, hogy te is vegyél le magadról mindent, amire idebent nem lesz szükséged. Aztán fáradj beljebb és érezd otthon magad. Tölts magadnak egy csésze teát és helyezkedj el kényelmesen. Keresgélj, lapozgass az írások között. Lassan elnyom az álom. Engedd. Mert amikor felébredsz, mindent másképp látsz majd. Isten hozott nálam.

2015. május 28., csütörtök

A szeretetről…
A szeretet az a fogalom, amiről egy életen át lehet elmélkedni, amit egy életen át lehet gyakorolni. Mégis utolérhetetlen, megfejthetetlen megfoghatatlan. Ezerféleképpen megélhetem, tagadhatom. Kutathatom vagy menekülhetek előle. De mindent ez mozgat. Szeretni akarunk, de ami még fontosabb szeretve akarunk lenni. És ezért bármire képesek vagyunk. Gondold végig mi motivál az életben, mit szeretnél igazán elérni? Mit remél az ember egy párkapcsolattól, az anyagi biztonságtól egy jól fizető állástól? Biztonságot, elismerést, élvezetet kielégülést. Ha otthon minden rendben, biztonságban vagyok. Ha szükség van rám, akkor elismert fontos ember vagyok. Ha van pénzem, komfortom és megfelelő figyelem irányul rám, kielégült vagyok. Ennyi. Egy életen át küzdünk mások szeretetéért oda vissza, legtöbbször önkéntelenül tudattalanul rójuk a fölösleges köröket.  Mindenkinek megvan a maga szeretetnyelve, amin keresztül kapcsolódik önmagához, másokhoz a világhoz. A kulcs a kapcsolat, ami mindig ott van. Azt hisszük nem, pedig igen. A tiszta kommunikáció csatorna két ember között, ami a hétköznapi megfelelések mögé van elrejtve. Ahhoz, hogy rád hangolódjak és olvassak a lelkedben nem kell érintkezzünk. Csak meg kell tanuljak egy láthatatlan világban tájékozódni. A te világodban. Az elszigeteltség, a kirekesztettség csupán illúzió. Mert lehetek én fizikailag nagyon közel egy másik emberhez. Hiába, ha úgy élünk együtt, mint a használaton kívüli mosógép és a mellé letámasztott, alsógatyákkal telepakolt szennyes kosár. És lehetek bármilyen messze a másiktól, ha a lelkünk folyton egyesülni vágyik… Az a valóság, amit én annak élek meg. Amikor azt mondom vágyom egy társra, vágyom istenre, vágyom az anyagi biztonságra, vágyom rá, hogy gyerekem legyen stb., akkor igazából azt mondom: vágyom rá, hogy értékes legyek, hogy  biztonságban legyek, hogy elfogadjanak… hogy szeressenek feltétel nélkül. De miért olyan fontos, hogy szeretve legyek? És itt jön a lényeg úgyis mondhatnám az izgalom a tetőfokára hág.  Aki ebbe a „kegyelmi” állapotba kerül, kiváltságot kap. Azt a kiváltságot, amiért ölni tudnánk. Te is. Én is. Mindenki. Ha feltétel nélkül szeretnek és elfogadnak nincs többé kényszer. Nincs megfelelés, álarc szerepjáték. És amikor megérkezik bennem az érzés, hogy mindez „valóság” és most már mindig így lesz, jelzem ez itt az ultra illúzió a köbön, akkor a biztonságos terepen történik valami egészen hihetetlen. Ami tényleg olyan, akár a kegyelmi állapot. Többé nem vagyok bátor. Sem erős. Nem félek. Nem játszom. Tudok és merek gyenge lenni. És nem érzem magam kiszolgáltatva. Ahogy Kundera írta, ez itt kérem a lét elviselhetetlen könnyűsége. Nem hisszük el. Lehetetlen, hogy ennyire természetesen… egyszerű lenne. Pedig… A szeretet oda- visszaáramlás. Az önbeteljesedés csírája. Bennem van. Benned van. A vágy az érdek hozza mozgásba az emberi kapcsolatainkon, tevékenységeinken keresztül. Természetéből fakad, hogy kapcsoljon és kapcsolódjon. Persze van itt más is, amiről érdemes beszélni. Élethelyzetek, szituációk, amikor meg kell élni a szeretetlenséget a kirekesztettséget. Mert hát az van, hogy komfortzónában nincs változás. Ahhoz, hogy változzunk, és változtatni tudjunk nyomás és impulzus kell. Úgy gondolom, és akkor most tényleg nagyon finom és nőies vagyok ma, hogy egy ember akkor válik teljes értékű, gondolkodó spirituálisan nyitott lénnyé, amikor képessé válik önmagát belehelyezni ebbe a „kegyelmi állapotba”, vagyis nem kívülről várja a szeretetet, ami csöndben jelzem megint csak illúzió, hanem képes feltétel nélkül elfogadni és szeretni önmagát külső visszacsatolás nélkül is. Felismeri a szándékot, a hajtóerőt tettei és emberi kapcsolatai mögött. Mert tök jó, hogy kell nekem valami, de erre a valamire most valóban szükségem van, vagy csak kompenzálok? Az sem baj ha igen, de  legalább legyek már tisztában vele. Legalább magamnak ne hazudjak. A szomorú tény és tapasztalat azonban az, hogy egy vadidegennek előbb beismerjük gyengeségeinket, mint önmagunknak. Manapság az önámítás csúcsra jár. Én mindig mondom, jó lenne elkezdeni gondolkodni… De amikor feltétel nélkül elfogadom és szeretem önmagam, akkor képessé válok rá, hogy ugyanezt tegyem másokkal is. Akkor nem beléd kapaszkodom, hanem hozzád kapcsolódom. Elfogadlak úgy, ahogy vagy. Nem birtokollak. Nem akarlak megváltoztatni vagy befolyásolni. Elismerem és tiszteletben tartom a lényed, a hibáid a gyengeségeid a döntéseid. Mert így vagy tökéletes. Ahogy én is. Drágáim. Ahogy a bölcs mondja, a mester csupán abban különbözik a tanítványaitól, hogy többször bukott el, mint ahányszor a tanítvány egyáltalán megpróbálta volna. Láv és imádat.


2015. május 20., szerda

Fárasztó és hosszú….ne kezd el….ha csak….terápia hegyek

Ha szerda délelőtt akkor szabadtánc. Imádom. Mindig kimozdít és mindig másképp. Van, hogy a hajamnál fogva tép ki a keretrendszereimből, és van, hogy puhán szinte észrevétlenül ringat át a saját korlátaimon. Szerepeket, élethelyzeteket, érzéseket, szituációkat táncolunk ki magunkból, és tudatosan törekszünk az újra, a másra…a teremtésre. Ha megfigyeljük női szerepeinket, az új megvilágításba helyezi az élményterápia lényegét. Ezen felbuzdulva már reggelfrissenmelegében ígértem egy írást. Ez itt kérem a női vonal. Aztán meglátogatva kedvenc facebook csoportomat egy rendkívül izgalmas témába sikerült beleszaladnom. Ez meg itt kérem a családi vonal.  Lesz, ami lesz alapon vágjunk bele, mert az annyira jó nekünk. Én már valóban érzem is, ahogy szétárad a jó, mert imádok két lábon járva polgárt pukkasztani meg sérteni a közszemérmet merő szórakozásból és karmikus felvállalásból. Jaja. Jó lenne elkezdeni gondolkodni. A női szerepkör komplexitása lerágott csont. Mindenki tudja, mindenki unja téma. Ti akartatok egyenlők lenni jogsival, magas sarkúval, lánybúcsúval munkában diplomával szóval kuss legyen alapon működik a mai nőmodell…sajnos elég szarul. Hát lássuk be. Végletek vannak. Sémák vannak. Meg álarcok és szerepek is, melyekbe ki- beugrálunk mindennap. De hol a nő? Az eredeti, a megismételhetetlen. A rutinpályák adottak. Irányítani, csábítani mindenki tud könnyűszerrel. Menedzsment kérdése az egész. De vajon rá merem e engedni magam egy élethelyzetre…egy férfire? Mert hát ez lenne a lényeg hölgyeim. Gáz…de egy nő akkor a legszebb, a legkitárulkozóbb, amikor teljes lényével odaadja, átadja, kiszolgáltatja magát a férfinak. Na igen. Ahogy leírom ezeket a sorokat nekem is viszket a seggem, nem is tudom talán egy cigiszünet jól jönne. Ja persze nem dohányzom. Már ötödik éve. Aztán amikor egy nő mindezt felvállalja és családot alapít, újabb klisék és újabb szerepek bukkanak föl. Na ez a kedvencem. Ez itt a kibaszott idegesítő, férfi vágyakat lohasztó sőt fel sem állító, kitérdelt macinacis és finoman lehányt garbós nagy magyar anya sztájl. Aztán a totál brutál másik véglet. Ez is dobogós. A kurvák. Egyem meg őket. Nincs még egy fogalom, melyhez ennyi alfogalmat lehetne csatolni. Mert ezerféle kurva létezik. Legtöbbjük kikéri magának. Minél több a parfüm. Minél drágább és több a táska és a ruha. Minél magasabb a magas sarkú. Minél függetlenebb és önállóbb a szentem. Annál fancsalibb a pofi. És annál nagyobb a gáz. Mindezt nem kinevetjük. Hanem együtt nevetünk rajta, ha csak asztrálsíkon is. Mert hát tényleg annyira gáz. Szóval lehetséges, tudja még itt valaki, hogy mit kezdjen a nőiségével? Ott hátul, mintha látnék egy lelkes jelentkezőt….nem, mégsem. Amikor kimegyek az utcára elég egy ujjatlan felső farmerrel. Ja, hogy nincs rajtam cipő. Ne aggódj szivi, itt van a táskámban, de most olyan kurva jó érzés mezítláb sétálni. Azért nincs harag, ugye? Ja és hát nincs rajtam melltartó sem…szorri. Ha tudnád baszki, hogy bugyit sem húztam. Nem aludnál szemhunyásnyit sem. Ez itt a „full tükrös átjáró csak tapasztalt úszóknak” rész. És innen egyetlen ugrás a család. A jó édes, a kedves a hőn szeretett. Megint csak álarc- és szerepjáték hegyek. Mert ugye vagyok egyszer  feleség, meg anya, na meg dolgozó nő, aztán gyerek, és testvér, na meg barátnő esetleg szerető is és stb stb stb. A kérdés, hogy mikor vagyok leginkább önmagam? Mert mindenkinek megvannak az erősségei és a gyengeségei egyaránt. Amiben jobb vagyok, azzal könnyedén azonosítom magam. Mert az finom. Az jó. Simogatja az egómat. És egyszer csak azon kapom magam, hogy félretéve minden mást, már-már visszavonhatatlanul azonosítottam magam egyetlen szerepemmel. És amikor az a bizonyos vállalt szerep elhasználódik, kifakul lejár a szavatossága, én ott találom magam egy végeláthatatlan önértékelési válság kellős közepén. Itt már nagy a baj. Hogy mekkora? Hát, ahogy egy nagyon kedves barátom szokta mondani. Erre a kérdésre a magyar értelmező kéziszótár kizárólag a lóbaszó kifejezést ismeri el. A világ legjobb édesanyja kitüntetés is fiókba kerül, amikor a gyerekek saját családot alapítanak. A világ legtüzesebb csábítója is maga alá vizel gyönyörében, amikor a rózsaszínváltós fehér mosás közepéről kihalássza a vérvörös tangát. Bocsika. Aztán saját példán a kedvenc. Karrierista. Ó mit találok mondani, szóval tudatos a hivatásában. Akit mindenki szeret. Aki egyedülálló anyaként folytatja. Aki kérdéseket tesz fel. Akit már nem is szeret mindenki. Bizonyosan olyan is akad az olvasók között (micsoda nagyképűség rögtön többes számot feltételezni) aki az itt és mostban tökéletesen a helyén van. És ez nagyon jó. Talán fontos még egyszer kihangsúlyozni, hogy nem kinevetünk, hanem együtt nevetünk. De egyszer minden véget ér, és amikor ez bekövetkezik nagyon nem mindegy, hogy TE hogyan éled meg a változást, és hogyan leszel képes folytatni az utad. A boldog élethelyzet is csak újabb keretrendszer egy kimerevített állókép, ha belekövülsz, beleragadsz és beazonosítod magad annak egyetlen szegmensével. És hát…valóban nincsenek korlátok. Nincsenek határok. Ezek csupán benned léteznek. Megmaradni az áramlásban, a pillanatban az érzésben nem boldogság, hanem felismerés és intelligencia kérdése. Mert attól, hogy valami úgy van, ahogy van…nem biztos, hogy úgy van jól. Láv és imádat drágáim.  

2015. május 18., hétfő

A gyaloglás vége, avagy el-meg vagy beengedő túlfűtött diszharmónia

Egy régi írásom kering ma bennem…az Orákulum. Már hallom is! Jaj ne…Na de! Persze spirituális útkereső legyen a talpán, aki végigolvassa anélkül, hogy nekem ne szegezné a kérdést vajon megőrültem e. Ez a „hülye vagy, vagy mi van veled rész”, de én mégis imádtam. Imádtam megírni és imádtam olvasni. Teljesen eggyé váltam vele, amikor megalkottam. Szinte beszippantott bekebelezett írás közben. Itt most az ultra materialisták nagyot nyelnek és nyomnak egy kilépést. Yessss. Végre intim a hangulat.
Hosszú évekkel ezelőtt a Margit-hídon sétáltam, amikor belebámulva a nyári, napsütötte Duna vizébe megpillantottam egy örvényt. Csak álltam ott és figyeltem ezt a teljesen hétköznapi mégis szakrális jelenséget, ami utóbb az életemet változtatta meg. Tisztán és tökéletesen éreztem, hogy abban a pillanatban eggyé válok az örvénnyel. Én magam vagyok a víz. A víztükör felszínén incselkedő szikrázó fényjáték. Az örvénylő diszharmónia és káosz. És én vagyok a mag. Az örvény centruma, ami maga a csend. Akkor így írtam erről: „Gyönyör tölt el. Érzem, ahogy áramlik a testemben, ahogy fénnyé változom a víz felszínén. Érzem, hogy egy biztos pont körül forgok. Nincs megállás. Középen csönd van. Akár az örvény. Körülöttem mindent, mindenkit elsöpör. Engem is letarol. Elveszem benne. Az első harcot saját magammal vívom meg. A következőt a szerelemmel. Hosszú állóháború következik. Kivéreztet. Tisztán érthetően hallom a folyó hangját. Azt mondja, az örvénytől csak az fél, aki nincsen rá készen. Az az örvény szélére sodródik. De aki készen van rá, belép a közepébe. Ahol nyugalom van. Érzem. Tisztán, megismételhetetlenül érzem. Ha az erős szél most a folyóba sodorna, nem tehetnék ellene semmit. Látom a folyót, őt magát! Érzem, ha most beleesnék…csupán átváltoznék. Mert minden képzelet. És a képzelet, minden képzeletet felülmúl.” Azóta ez az örvény számomra szimbólummá vált. Bármikor felborulhat az életem. Sőt bármikor megtehetem, hogy én rúgok fel mindent páros lábbal magam körül. Te is megteheted. Miért ne? Mindent lehet! És tényleg…ha belül csend van. Felborulhat az egyensúly ma…és holnap…és bármikor. De az életem rendben van. A hajtóerőm és a célom maradjon tiszta. Ennyi. Miért írok most erről? Mert ez a szimbólum erőt ad. Mert akkor és ott valóban megízleltem valamit, amit azóta is keresek. Egy életérzést. Egy semmihez sem hasonlítható egységélményt. Amit kevesen kóstolnak. Ők a kiválasztottak, akik tudják, mit keresnek. Akik elég erősek ahhoz, hogy nekivágjanak az útnak. Elbizonytalanodás az van. Sokszor. Vajon amit áhítok létezik egyáltalán? Talán csak érzékeim játékszere vagyok, és amit hajtok…lehetetlen? De a vágy soha nem születik meg annak tárgya nélkül. Ezért nincs lehetetlen. Mert amit elképzel az elme, már réges-régen létezik. És a kiválasztott nem adja alább. Nem alkuszik. Fontos, hogy értsd, miről beszélek. Így is, hogy csak írok róla. Mert ha értesz, érzékelsz. Elveszíthetek mindent. Hiteltelenné válhatok a szemedben. Elboríthat a káosz, felőrölhet a diszharmónia. Ez mind nem számít. Mindenki keres valamit. És mindenki másban találja meg. De a kulcs…ott van benned. Ott van bennem. Ahogy a bizonyosság is. A tökéletes megingathatatlan bizonyosság, hogy nincs lehetetlen. Hogy megérkezik a nap, megérkezik az óra. És azon az órán megérkezik a vadászat vége…a gyaloglás vége…a szétszakítottság vége… 

2015. május 11., hétfő

Na jó ez kicsit erős lett… ;-)
Megállok és elgondolkodom a dolgok természetén. Soha nem lehet tudni miből mi lesz. Néhány hónappal ezelőtt még mindent annyira, de annyira állandónak, harmonikusnak és megingathatatlannak láttam. A tökéletes élet a hétköznapi közöny…a köbön. Ismerős sztori. Rutinpályák, álarcok, megfelelések felvett szerepek, amik nem érnek semmit már mások szemében sem, nemhogy az enyémben. Egy szép napsütötte reggelen felébredek, kinyitom a szemem és felteszem magamnak a költői kérdést: „mi a lófaszt csinálok én tulajdonképpen?” A semmit, de azt nagyon aprólékosan jól megfontoltan járom körbe, mint a kiskutya újra és újra próbálkozom, de hát tudjuk…a kiskutya sem élte túl. Én meg egy kicsit élnék még…már ha túlélem ezt a napot, ami még rosszabb, mint a tegnapi volt. Hogy a tegnapelőttiről ne is beszéljünk. Látszólag minden rendben van. A legnagyobb rendben. De belül meghaltam. Elrohadtam. Kész. Lefőtt a kávé. A zacc meg…Háááát. Rosszabb nem lehet alapon, taknyom nyálam már a parkettán folyik, felállok leporolom azt a bizonyos gatyát, aminek  helyére miniszoknyát képzelek…képzelném, képzelném…ha még tudnám hogyan kell. Van itt minden kérem, mint a búcsúban. De hol a nő? Hát ez az! Baszki…
Aztán szépen lassan, mondhatnám egy szűzlány óvatosságával mindent lebontok magam körül. Miért? Csak úgy! Elengedem a férjem. A hivatásom. A tanulmányaim. Az anyagi biztonságom. Pápá egó. És mi marad? Hát ez az! A nagy kibaszott semmi! Ez aztán szép! Hosszú évekig házasságban önmegtartóztatásban, önmegvalósításban. És mit tudok felmutatni? Néhány üres frázist, amivel még segítenék én másoknak…közben magamat kéne a leginkább menteni, de kurva gyorsan, mert ez már a 25. óra. Másodlagos protokoll lép életbe. Hárítok tagadok ezerrel. Értékes ember vagyok így is. Semmi gáz. Világomban minden rendben van. Látod, nem? Nem látod? Nem értem. De hát az legyen a te bajod! Valami mégsem stimmel. Jó ez a felrobbanás, de hova tűnt mindenki? Leülök. Elcsendesedem. Fókuszt váltok. Mi történik velem?...Megint csak baszki…
Hónapok telnek így el. Közben csak cseperedem, cseperedem szinte szárba szökkenek. Felszínre tör bennem az energia, az erő…a NŐ. Olybá tűnik ez elég nagy gáz a körülöttem lévőknek. Persze én élvezem és élvezkedek. Miért ne? Mindent lehet! Úgy érzem magam, mint egy full tükrös átjáró „csak tapasztalt úszóknak” felirattal. Ja ja. Aki kuplerájba jár, ne csodálkozzon ha…ez itt a finoman térdre ereszkedős hevesen khm rész…Érzem ez az! Meg van! Ez az erő, ez az a perc! De te…Erősnek érzed magad? Dobd el mindazt, amivel válaszként felelsz a „ki vagy te” kérdésre…aztán meglátjuk….édes. Az életem csatatér. A harmónia sem volt más, csupán illúzió, miszerint uralom a káoszt. Persze…lófaszt. Hogy drága Kapolyi barátom mondaná, aki a szarkazmus koronázatlan királya: „mindennek menni kell a süllyesztőbe, a cél kíméletlenül követel!”. Van miért élni? Kit érdekel. Téged sem fog, ha kinyitod a szemed és rácsodálkozol először a világra annak teljes valójában. Nem lesznek többé sem illúziók sem kikötések. Mert minek? Nincs többé félelem. Nincs többé megfelelés. Csak a pillanat. Bármi megérint, bármi elrepít. Mindegy mi jön, csak robbantson fel, bontson szét atomjaimra, őrjítsen meg…érezzem, hogy ez az! Ezért meghalnék! Az már valami. Nyitva mindenre. Nyitva bármire…

A www.mezsgye.blogspot.com honlapon található tartalom (különösen, de nem kizárólagosan: cikkek, tanulmányok, egyéb írások, grafikák, szövegelemek, beleértve jelen szöveget is) a Szerzői jogról szóló 2011. évi CXII. törvény alapján a feltüntetett szerzők szerzői jogi oltalom alá eső alkotásai, amelyekkel kapcsolatos mindennemű hasznosítási jogokkal Csörgits Kinga rendelkezik. A Jogtulajdonos nem vállal felelősséget a honlap használatából eredő bármilyen közvetett vagy közvetlen kárért. A honlapon található bármilyen tippet, ötletet, elgondolást, javaslatot bárki csak a saját felelősségére használhatja.