Létezik egy világ, ahol a természetfeletti természetes...

Kedves Útkereső! Köszöntelek az én szakrális budoáromban. Sokféle névvel illeték már e helyet és sokan megfordultak már itt. Minden változik, egy valami azonban örök. Amikor alkotok, kint hagyom a testem. Ez felébredett lelkek otthona és találkozóhelye. Ezért arra kérlek, hogy te is vegyél le magadról mindent, amire idebent nem lesz szükséged. Aztán fáradj beljebb és érezd otthon magad. Tölts magadnak egy csésze teát és helyezkedj el kényelmesen. Keresgélj, lapozgass az írások között. Lassan elnyom az álom. Engedd. Mert amikor felébredsz, mindent másképp látsz majd. Isten hozott nálam.

2015. június 26., péntek

A felelősségvállalásról
Táncóra. A legjobb balett tanárral. Figyelem magam. Csak nézem a tükörben ezt a nőt, ahogy gyakorol. A haja kontyban. A ruhája szorosan a testére simul. A balettcipője kecsessé teszi lábfejének minden mozdulatát. Farkasszemet nézek ezzel a nővel. A gondolataival. Az érzéseivel. Ott van a világ a szemében. Gyönyörű, amikor táncol. Boldog és elégedett. Büszke vagyok erre a nőre. Mert nem adja fel az álmait. Mert tudja, felelősséggel tartozik mindazért, amit életre keltett. Az álom a legnagyobb szentség a világon. Mert az álmom én magam vagyok. Ahogy minden más, a felelősségvállalás is belőlem indul ki. Felelősséggel tartozom önmagamért. Az álmaimért. A kimondott szavaimért. A megélt érzelmeimért. A szándékaimért és tetteimért egyaránt. Ha felelősséget vállalok, felvállalok. Felvállalom a véleményem, a személyiségem. Felvállalom, hogy független és szabad vagyok. Nem befolyásoltató, aki tisztában van a döntései súlyával és következményeivel. Felvállalom, hogy minden pillanatban változom, és velem együtt te is, a minket körülvevő világ is. Felvállalom, hogy hatással vagy rám, és én hatással vagyok rád. Hogy nincs soha és nincs örökké. Hogy nincs csak fekete vagy csak fehér. Hogy minden szubjektív. Hogy sosem lehet tudni, miből mi lesz. A felelősségvállalás tiszta kommunikáció. Nincs futás, nincs menekülés. Nincs elfojtás, nincs félelem.
Évekkel ezelőtt láttam az i.e. 10000 című filmet, amiben elhangzott egy gondolat. Vannak emberek, akik csupán saját magukért tartoznak felelősséggel. Aztán vannak olyan emberek is, akik kisebb kört rajzolva maguk köré, felelősséget vállalnak a szeretteikért is. És vannak az erősek. Akik tanítani, védelmezni hivatottak. Akik nagy kört rajzolnak maguk köré. Olyan kört, amibe sokan elférnek. Az erős felvállal, utat mutat, védelmez. Akkor is, ha a körben élők nem értenek egyet vele. Akkor is, ha bírálják, akkor is, ha elhagyják. Az erős nem azért kapja az erejét, hogy megtartsa magának. Hanem, hogy továbbadja minden körülmények között.
Hosszú éveken át áltattam magam. Nem vállaltam a felelősséget. Megtörténhet újra, hogy illúzióba esem. Bármikor. Talán most élek a legnagyobb illúzióban. Ki tudja… Ritkán adatik meg, hogy tisztán lássuk meg önmagunkat, az élethelyzeteinket, a kapcsolatrendszereinket. Furcsa, de minél boldogabb az ember, minél inkább kiteljesedik, minél inkább elmerül az élet nevű játékban, annál inkább válik fogollyá. Jönnek a fenntartásért folytatott harcban felvett szerepek, álarcok, játszmák és önigazolások. Kellő távolságban, kellő rálátással élek most. Persze. Bármikor lennék újra fogoly. Önfeledten, irányítva boldogan. Ki nem? Mert a tudásnak, a szabadságnak ára van. Súlyos ára. De aki nagy kört rajzol maga köré, az nem adhatja fel. Az tartja a szintet bármi áron. Mindent leírok, mert érzem legbelül, hogy a tudás az eltávolodásban rejlik. Ha tetszik, ha nem. Ha elolvasod, ha nem. Ha megérted, ha nem. Ha belenézel a tükörbe, ha nem…

2015. június 4., csütörtök

Egy életérzés margójára…
Vannak írások, melyek könnyedén kigördülnek, szinte kifolynak belőlem. És vannak írások, melyek figyelmet követelnek, csak keringenek, érlelődnek. Ez az írás ilyen. Napok óta fogva tart. Ki kellett hordani, vajúdni, megszülni. Vért izzadtam vele. Egy beszélgetés ihlette. Aztán egy életérzés mélyítette. Végül élmények sora keltette életre.  
Hosszú ideje először adatott meg egy valódi beszélgetés édesapámmal. Napsütésben. Fűben. Mezítláb. Amolyan tökéletes pillanat ez. Amikor minden a helyére kerül. Minden értelmet nyer. Az elengedésről a halálról beszélgetünk. Az élet értelméről. Arról, ki mit keres valójában… és mi kell ahhoz, hogy meg is találja. Mert mennyi mindent kapunk egy élet során. Nap-nap után. Megannyi érzés, gondolat. Kézzel fogható és megfoghatatlan élmények. Barátságok, szerelmek, szeretetteljes és fájdalmas kapcsolódások. Végeláthatatlan tanulás és tapasztalás. Végül mindent elgyászolunk, elengedünk, elbúcsúztatunk. Búcsútól búcsúig élünk. De nem akarunk róla tudomást venni. Mert emberek vagyunk. Újra és újra elhisszük, hogy létezik állandóság, létezik örökké, létezik mindig. Azt hiszem így vagyunk tökéletesek. Ez tesz bennünket különlegessé…ez tesz bennünket emberré. Ha az ember beletörődne halandóságába, többé nem tudná dicsőíteni az életet.
Néhány nap múlva ugyanitt fekszem a fűben a kisfiammal. Késő délután van. A gyümölcsfák már árnyékot vetnek. Simogató meleg. Odakucorodik hozzám, a hasamhoz bújik. Még egy kicsit énekelek neki, aztán elalszunk. Amikor ébredezni kezdek és kinyitom a szemem, ő még mindig szendereg. Csak nézem őt, ahogy szuszog. Gyönyörű. Egy újabb tökéletes pillanat. Egy olyan pillanat, ami soha nem jön vissza. Eszembe jut a sok nehézség, a mindennapi feladatok és kötelességek végeláthatatlan útvesztője. Aztán az, hogy vajon mi inspirál egy nőt ott legbelül arra, hogy mindent feláldozzon megszületendő gyermekéért, aki soha nem volt és nem is lesz az övé? Aki létét természetesnek és magától értetődőnek tekinti. Az anyaság a legtisztább odaadó szolgálat.
Néhány nap múlva már nem a fűben. Táncolok. Felülmúlhatatlan. Kihagyhatatlan. Most a betegségemre szeretnék koncentrálni. Gyógyulni megyek. De történik valami… valami, amit minden táncos keres. Elveszítem a fókuszt. Lekerülnek az álarcok. Megpillantom önmagam. Nem ismerem őt. Sosem láttam. De ez a valaki gyönyörű. Magamba szeretek. Ez a valaki nem a nő. Nem az anya. Nem tanít. Nem csábít. Nem emberi… Egy utazó, aki tökéletesen szabad, mégsem elkülönült. Alázatos, befogadó, mégis kiáradó. Aki sohasem búcsúzik, mert semmit sem birtokol. Csak létezik. Csak lélegzik. Kapcsolódik. Áramlik. Két útitársamhoz kimondhatatlan hála és szeretet fűz. Egyikük most először pillantott engem igazán. Így írt a kapcsolódásról: „az álarc mögött rejtőző meztelen valóságba  burkolódzott önval(l)ó titkos rezdüléseinek lágy hullámain ringó érintés kegyetlen gyönyöre volt ez”. A másikuk mindig is látott. Mindig is ismert.
Újra néhány nap múlva. Ma. Most az utcán. Sétálok hazafelé. Hirtelen megcsap egy illat, amit évek óta nem éreztem. Egészen pontosan Dusán megfoganása pillanatában utoljára. Ez a tiszta isteni jelenlét, a hála, a szeretet illata. Amit ha megérzel, akaratlanul felpillantasz az égre. Hangosan akarom kiálltani, hogy bocsásd meg, amiért elfordultam, feladtam, elfáradtam, dacoltam. Szeretlek. Mindvégig itt voltál, ahogy én is. El se mentem, csak magam elől futottam. A búcsú elől. Nem akartam róla tudomást venni. Akartam hinni, hogy létezik állandóság, létezik örökké, létezik mindig… De ez most a tökéletes pillanat. Véget ér a harc… itt és most. Valami új kezdődik… itt és most. Visszahúzódik a sötétség, és beárad a fény. Képes vagyok újra beengedni. Szétszórni. Továbbadni.  

A www.mezsgye.blogspot.com honlapon található tartalom (különösen, de nem kizárólagosan: cikkek, tanulmányok, egyéb írások, grafikák, szövegelemek, beleértve jelen szöveget is) a Szerzői jogról szóló 2011. évi CXII. törvény alapján a feltüntetett szerzők szerzői jogi oltalom alá eső alkotásai, amelyekkel kapcsolatos mindennemű hasznosítási jogokkal Csörgits Kinga rendelkezik. A Jogtulajdonos nem vállal felelősséget a honlap használatából eredő bármilyen közvetett vagy közvetlen kárért. A honlapon található bármilyen tippet, ötletet, elgondolást, javaslatot bárki csak a saját felelősségére használhatja.