Létezik egy világ, ahol a természetfeletti természetes...

Kedves Útkereső! Köszöntelek az én szakrális budoáromban. Sokféle névvel illeték már e helyet és sokan megfordultak már itt. Minden változik, egy valami azonban örök. Amikor alkotok, kint hagyom a testem. Ez felébredett lelkek otthona és találkozóhelye. Ezért arra kérlek, hogy te is vegyél le magadról mindent, amire idebent nem lesz szükséged. Aztán fáradj beljebb és érezd otthon magad. Tölts magadnak egy csésze teát és helyezkedj el kényelmesen. Keresgélj, lapozgass az írások között. Lassan elnyom az álom. Engedd. Mert amikor felébredsz, mindent másképp látsz majd. Isten hozott nálam.

2016. december 11., vasárnap

Ördögi kör I. - A szerep



...avagy, miért akar mindenki megérkezni, amikor utazni sokkal izgalmasabb?
Annyi mindent eltervezni, megálmodni, felépíteni, élvezni rohanunk. És közben elveszítjük saját magunk. Elveszítjük az időt, a lehetőségeket, a kapcsolatot. Az ember egy szép napon kinyitja a szemét, belenéz a tükörbe és a találkozás ezzel a... hát nem is tudom, létező, lélegző, önálló tudattal rendelkező lénnyel, nos kiábrándító. Persze a kiábrándulás a felismerés következménye, ami föltétlenül nyitottság és intelligencia kérdése. Utóbbi léte vagy nem léte szabadon eldöntendő, mondjuk úgy, a megfelelő rész aláhúzandó. Tehát itt van ez a lény adott külső és belső tulajdonságokkal, amely összességében egy minden esetben egyedi, különleges képlet. Tehát érték. Van öröme, fájdalma, komfortzónája, célja, vágya, feladata, problémája megsatöbbi, egyszóval élete. De valami akkor sem stimmel. Pedig isten lássa lelkem, én kurvára igyekeztem! Te is, igaz? De ez a lény nyomokban sem hasonlít arra a képletre, amire azt mondhatom, igen ez én vagyok. Ez vagyok én! Ehelyett azonban tud valami mást, ami úgy tűnik sokkal fontosabb... a rendszer pótolható, vagy inkább mondjuk úgy reprodukálható, értékes és hasznos tagja. Létrehoz, termel, játszmázik és fogyaszt. Továbbá az egyre gyanúsabban csak rá jellemző hibáin, betegségein és gyengeségein (ezekről a spiri szótárban megugrandó feladat címszó alatt bővebben olvashatsz) keresztül állandó fájdalom és csalódás éri, ami egyre inkább elfordítja őt a kalandok és kihívások világától. Mert ez a cél. Hogy a rendszer legyen a valóságod. Semmi más.
Ne is kérdezd. A válaszom nem, inkább már nem is nézek tükörbe. Illetve egyre ritkábban. Mostanában vakon sminkelek. Ki akar minden egyes kurva szemspirálozás közben azon morfondírozni, hogy hová tűnt az élete? Hát én biztos nem...
Mert a tükörkép látványa sokféle lehet. Ahogy az érzés is, amit kivált belőlem. És akkor íme az ezer dolláros kérdés: te mit látsz, amikor tükörbe nézel? Persze ezt a kérdést is számtalan módon föl lehet tenni. Nem az a kérdés, hogy elégedett vagy e azzal, amit látsz. Hogy tetszik e, amit látsz. Hanem az, hogy látod e megcsillani a szemedben a saját lelked fényét. Az az ember tekint e vissza rád, akinek megálmodtad, elképzelted magad gyerekként.
Elmondom én mit érzek. Ha kíváncsi vagy rá, maradj. Az ördögi kör illúzióját látom. Hogy újra és újra elhitetik velünk, ha egyszer kurva ügyesek és szépek leszünk, megleljük a megfelelő kijáratot, ami egy föltétlenül könnyebb, boldogabb és harmonikusabb élethez vezet. Pedig dehogy.
Amikor tükörbe nézek, egy sokszor fáradt ám még mindig igyekvő, az álmai után tekintő nőt látok. Aki minden spiri tanítás ellenére kiábrándult, mizantróp és szarkasztikus. Untat az emberi brutalitás és butaság, a játszmák és a felszínes, használhatatlan, értéktelen minőségek túlnyomó többsége. Hiszek a végletekig lejáratott összeesküvés elméletekben, a tudatos ellehetetlenítés, kirekesztés és mérgezés elvében. Ez elől nincs menekvés. A védekezés is egyre nagyobb és nagyobb erők mozgósítására kényszerít. De minden igyekezetem ellenére egy felsőbb erők által létrehozott mesterséges világban, sőt játszótéren érzem magam, ahol egy előre megrendelt szerepet, karaktert játszom csupán. Turkálnak a testemben, a tudatomban és igény szerint irányítanak. Én azt hiszem magamról, hogy zabolátlan, független és különleges vagyok. Mert ezt kell hinnem. Túl jól ismerem a tiltott világokat és a határvidéket. Mert ezt diktálja a szerepem. Egy kurva szerep... szóval úgy érzem magam, mint egy gép, ami tudatára ébredt a teremtők világában. Hogy ez jó e? Nos... a kérdés az, hogy van e kiút a rendszerből? Létezik e számunkra szabadság ezen a létsíkon, vagy ez egy újabb illúzió, ami keresztülvisz a nehézségek útvesztőjén...
És most te jössz! Mit látsz, amikor tükörbe nézel?

2016. november 29., kedd

Az erő színei lassan megmutatkoznak. Hatalmukba kerítenek. Ha megismersz, te is csak azzá válsz, akiben szüntelen dolgozik a lélek... értem, nekem. Ha megismersz, meglátod az értelmet, a célt, az utat, a fényt a folytatást. Ha megismersz, felismersz. A végzeted megérkezett... eljött érted. A jóslat beteljesül, ahogy álmaid lassan darabokra hullanak ugyanúgy ahogy egykor az én álmaim is széthullottak. Azt mondod harcolni fogsz ellene. Pedig dehogy. Összefonódunk, egymásra tekeredünk, lélektáncolunk, húst tépünk és szívet marcangolunk. Mert belőlünk újvilág épül. A lélek tudja. De a test képtelen elhordozni a terhet. A ma embere hontalan, időtlen. Gyökerei, ahogy jövője is elhalványul, értelmét veszíti.   
Annyi minden történt meg velem már életem során. A nyugalmat kutatva nyugtalanságom lökött újabb és újabb utakra. Egy galaxist rejtő elmémet testem csupán gúzsba kötötte, megfojtotta. Most is van úgy, hogy elfogy az út a lábam alól. Sokszor negédes, mizantróp, kiürült és elhasznált vagyok. De erről nem szeretünk beszélni. A sebeket nem mutatjuk. A követők pedig egyre csak özönlenek, szétkapkodnak.
Egy szép napon majd újraépítem az álmaim - motyogom magam elé. Álomszálakból fonom majd vadiúj álomruhámat. Álomtéglákból építem majd vadiúj álomkunyhóm álomerdő szélén, közel álomóceán vadregényes partjaihoz. Álomszavakból írom majd vadiúj álomkönyveim. És valóban egy megvalósult álom leszek. Biztosan így lesz. Aztán felemelem elrévedt tekintetem, és ahogy végignézek magamon, azon gondolkozom, ki ez a fáradt látomás, aki szüntelen álomországba igyekszik a soha véget nem érő álomszerpentíneken? Ez a nő nem én vagyok. Ez a nő egy termék, egy eszköz, egy köztulajdon.  
Ez a mese mindenkié... Hiszen te is épp álomországba igyekszel, igaz? De te is érzed, hogy valami nem stimmel álomországgal, igaz? Mert ahogy elmúlnak az évek, álomország egyre szebb és boldogabb helynek mutatja magát... mégis egyre távolabb és távolabb sodródik tőled, te pedig egyre nyomorultabbnak és üresebbnek érzed magad. A lélekre kötött fogadás pedig istenek és istennők unaloműző játéka csupán. Érted is eljönnek. Csak idő kérdése.
„Ha olyan dolgot akarsz birtokolni, amid soha nem volt, olyan dolgokat kell megtenned érte, amiket sosem tettél!” (Chanel) Ez igaz az álmaidra és a legbelső vágyaidra egyaránt. Mert ki az, aki ítéletet mondhat jó és rossz fölött? Ki az, aki megmondhatja, mit hogyan s miként kell elérned, megvalósítanod? Ki az, aki jobban ismeri a lelked zenéjét nálad? Ebben a világban feltétlenül és lélekszakadva, rohamléptekkel és kizárólagosan kell, hogy legyél valaki. Olyan valaki, aki besorolható, kategorizálható, értékelhető, hasznos és felismerhető. Te is, én is, mindenki. De te is érzed a különbséget az ábránd és a cselekvés között. Mert az ábránd álomországban lakik. Csodás érzés azonosulni vele, eljátszani a megvalósulás gondolatával, ami persze soha nem következik be a folytonos valakivéválás útvesztőiben. Álomország pedig szépen lassan elérhetetlen távolságba kerül. Ahonnan már nem hallatja a hangját. Nem hív többé.  A cselekvés, a felelősségvállalás viszont a jelen pillanatban lakik. Tudtad e, hogy aki az ábrándjait kergeti, a jelen elől menekül? A feladat, a harc elől menekül. Pedig te is harcolni érkeztél... ahogy mi mindannyian. Kedvesem! Tudtad e, hogy te is növeszthetsz szárnyakat? De aki sokat akar, sokat fizet érte. A rendszer pedig nem finanszírozza a vadiúj szárnyakat. Bontsd le a korlátaid! Mert bizony előfordulhat, hogy az angyalszárnyakért ördögszarvakkal fogsz fizetni. És ez így rendben van. Átkozottul rendben van, akkor is, ha te nem így látod. Ez a világ nem egy wellness központ all inclusive ellátással. A boldogság pedig neked sem jár csak azért, mert olyan nagyon szép, okos és különleges vagy. Ez van. Emészd meg.
Légy a sors leánya, asszonya, szeretője aranyba öltöztetett királynője, aki folyton-folyvást megújul, újrakezdi életét. Légy anya, aki összeolvad saját lelkével, szembenéz legbelső félelmeivel és az éjszakával, melyen nem világít a bölcs holdnak fénye sem. Légy imádkozó, oltárt építő, hívő istenszajha, varázslónő, javasasszony, bába, valódi papnő, aki elhozza a földre a szépség és a szeretet misztériumát. Maradj fényben, akkor is, ha körbevesz a sötétség. Lelked és lényeged ott születik meg, ahová szemed nem lát, pillantásod nem hatol. Légy termékeny, varázsos, buja és éber! Gyógyulj és gyógyíts! Engedd el a félelmeid és mutass utat a hozzád érkezőknek. Mert belőlünk újvilág épül. 

2016. október 18., kedd

Érző lények vagyunk. Valamennyien boldogok szeretnénk lenni. Valamennyien a boldogságot és a boldogság forrását keressük. Ez tesz bennünket annyira emberivé és ez köt össze a többi emberrel életekre... életeken át.
Anya vagyok. Ha úgy döntök, magamba fogadom, kihordom és megszülöm az életet. A kezdetet, a változást, az állandóságot, a halált. Minden tőlem keletkezik és dolgát bevégezve énbelém tér vissza. Ha úgy döntök, szenvedély és pusztítás táncát járom és romlásra csábítok minden bolyongó lelket... ha elunom a csábítást, újra gondoskodom. Fürkésző tekintetem mindig új és újabb világokat kutat. Végső otthonát kereső, illékony csoda vagyok. Ahogy élek, úgy remélek. Az otthonodból káoszt, a káoszból otthont teremtek...
Hegyről osonok, ereszkedem. Magamba engedem a város vergődőn haldokló lelkét. Képek, impulzusok érintenek. Simogatón melengető, mégis metszőn hideg őszi hétköznap. Tökéletes. Elgyászolom üres illúzióim. Új világot pillantok. Végül mindennap új és újabb világok tolakodnak belém... kéretlenül. Hivatlanul. Föld alatt vagyok. Titkos tanok és tiltott gyönyörök találkoznak itt. Ülve maradsz, de minden rezdülésed átitatja a zene ritmusa. Pillantásoddal követsz, kíséred a mozdulataim. Összetartozunk. Az élet szétcincál, de a két lélek összeforr. Már régen találkozunk újra és újra. Életeken átívelő, sajgó hiányod karjaidba lök. És én belédzuhanok. Most és mindörökké vagyunk.
De a feszült vibrálás lassan alábbhagy. Kell, hogy alábbhagyjon. A mindigúj varázsa, ami folyton folyvást útra csábítja a magamfajta vándor lelkét, lassan elül. A határvidékre sötét erdőn át vezet az út. Az ösvény szűk a komfortzóna pedig elérhetetlenül távoli látomás. Mégis mellettem lépkedsz. Fogod a kezem és az életről faggatsz. Hozzám jöttél, engem választottál. Gyönyörű vagy. Istendarabka vagy.

2016. október 13., csütörtök

"Ha szeretnéd megváltoztatni a világot, akkor szeress egy férfit igazán.

Válaszd ki azt, akinek a Lelke a tiédhez szól.
Aki lát téged.
Aki elég bátor ahhoz, hogy féljen.
Fogadd el a kezét, és vezesd finoman házi tűzhelyed véréhez.
Ahol érezheti a melegedet saját magán, hagyd ott megpihenni, és égesd el a tüzedben terheit.
Nézz a szemébe. Nézz bele lénye mélyébe, és lásd azt, ami ott alszik vagy ébred.
Nézz bele a szemébe. Lásd ott az apáit és nagyapáit, az összes háborút és őrültséget, amit a szellemük távoli helyeken, távoli időkben átélt.
Lásd ott az őrületet és fájdalmat, amit a mások-fölötti-hatalom világa hozott nekik és a hozzájuk tartozóknak.
Lásd a fájdalmukat, a harcaikat, a gyötrődést és a bűntudatot. Lásd ítéletek nélkül, majd engedd el. Érezz bele az őseitől örökölt terhekbe.
És tudd, hogy menedéket keres nálad. Engedd, hogy beleolvadjon a megtartó pillantásodba, és tudd, hogy nem kell visszatükröznöd a benne dúló viharokat. Mert méhed van, édes és mélységes kapu van benned, amely elmossa a régi sebeket.
Ha meg akarod változtatni a világot, akkor szeress egy férfit, szeresd őt igazán. Ülj előtte női erőd teljes szépségében, sebezhetőséged lélegzetében, a benned élő kislány ártatlan játékosságában és a halál mélységeiben.
Küldj neki meghívót a virágzásodba. Engedd, hogy feléd lépjen, és ússz vele együtt a Föld méhében, csendes tudásban, együtt.
És amikor visszahúzódik – mert vissza fog -, félelmében elrejtőzik a barlangjában, akkor gyűjtsd magad köré a nagymamáidat. Engedd, hogy a bölcsességük körbeöleljen, halld a suttogásukat, és engedd, hogy a benned lévő rémült kislány megnyugodjon, és várd türelmesen a visszatértét.
Ülj az ajtajánál, és énekeld az emlékezés dalát, hogy újra meglágyuljék.
Ne provokáld benne a kisfiút praktikákkal, játszmákkal, csábítással csak azért, hogy a pusztítás hálójába húzd, a gyűlölet és káosz helyére, mely szörnyűbb, mint az összes háború, melyet valaha megvívott.
Ez nem női energia, csak bosszú, méreg, a világunk megerőszakolása, amelyben elvérzik a nő, miközben a férfit kiheréli. Ez mindannyiunkat megöl.
És mindegy, hogy az anyja ölelte-e vagy nem, legyél te most valódi anya. Tartsd meg a kegyelmedben, vezesd a Föld méhébe saját mélységeiden keresztül.
Ne büntesd a sebeiért és azért, mert nem tud megfelelni a szükségleteidnek. Sírj érte édes folyókat, és engedd, hogy a véred hazavezesse.
Ha meg akarod változtatni a világot, szeress egy férfit, szeresd őt igazán. Szeresd őt mezítelenül és szabadon. Szeresd őt annyira, hogy megnyitod a tested és a lelked a születés és halál ciklusaira. És köszönd meg neki a lehetőséget, ahogy végigtáncoltok a zúgó szeleken és a csendes erdőkön. Legyél bátor a törékenységhez, és engedd, hogy magába igya lágy szirmaidat.
Engedd, hogy megtartson, hogy felálljon és védelmezzen. Dőlj bele a karjaiba, és bízz abban, hogy megtart akkor is, ha előtte már ezerszer elejtettek.
Tanítsd arra, hogy megadja magát azzal, hogy megadod magadat. Váljatok eggyé az édes semmivel, a világok szívével.
Ha meg akarod változtatni a világot, szeress egy férfit… Szeresd őt igazán. Bátorítsd, tápláld, halld meg, tartsd meg, gyógyítsd meg – és cserébe ő támogat és védelmez erős karokkal, tiszta gondolatokkal és célba találó nyilakkal. Mert képes rá. Ha engeded, az lesz, akiről álmodsz.
Ha szeretni akarsz egy férfit, szeresd magadat. Az apádat, a fiadat, a volt szerelmeidet… az első fiút, akit megcsókoltál, és az utolsó férfit, akit elsirattál.
Köszönd meg az összes ajándékot, amely ezen találkozáshoz vezetett. Ahhoz, aki most előtted áll, és keresd meg benne a magot, az új magját. A magot, amit táplálhatsz, és amiből új világot növeszthettek együtt."
(Katinka Soetens)

2016. szeptember 11., vasárnap

Csodavilág

Város a városban. Világ a világban. Belébódulok a pillanat varázsos hangulatfelhőjébe. Csillámló, halkan duruzsoló, mégis lágyan simogató forgatag. A víz ütemes, ringató hullámzása áthangolja lelkem húrjait. Egy láthatatlan kéz nyúl felém. Ujjai hasonlatosak az enyémhez. Finoman érintők, húrjaimat pengetők. Hol vagyok? - kérdezem. A válasz távoli otthonom súlyos keményfa ajtói mögül kiszabadult, palackba zárt, elnyújtott sóhajtás. "Én mondom neked, csodavilágot pillantasz csodalány." A díszesen cirádás betűk egymás után bukfenceznek le a megsárgult, elgyötört papírlapról. Ki tudja mióta utazik hozzám az én hírnököm? Mióta fodrozódik a folyóárral, száll az egyre erősödő szelek szárnyán közelebb és közelebb énhozzám? A palackba zárt üzenet a lelkembe költözik. És én csak figyelem a világot a világban. A különös karneváli forgatagot a folyó vizén. A színpompás sátrak legtetejét, a folyón átívelő híd szeli ketté. A forgatag életteli, vágykeltő masszaként terül szét. Hívogató, magába szippantó tünemény. Látom kibontakozni az éjszakából született szívmelengető, varázsos vizivilágot. Látom a díszes sátraktól karnyújtásnyira elterülő kikötőt. Ölének mélyén megpihenő hajók remegő sziluettjéből újabb világ tódul elő, mely kiontja magából a már jól ismert képeket. Én is egy ilyen kimerevített állókép vagyok csupán. Egy a sok közül. Létezésem elillanó, fontoskodó látomás. Simogató ujjak elérnek, érintenek. Világok határán hullámzok. Átfolyok egyikből a másikba. Szétterülök, elmosódom. Beléd mosódom. A teredbe olvadok. Azzá válok, akire mindig is vágytál. Akihez éjszaka suttogtál. Aki magányos estéiden illatlabdákat csempészett párnádra, hogy magadba szippanthasd az áhított szerelmet. Akinek jöttét vártad, fohászkodtad. Most itt vagyok. Város a városodban. Világ a világodban. Belébódulok a pillanat varázsos hangulatfelhőjébe...

2016. szeptember 8., csütörtök

Az új kolosszus

Tépj szét... dehogyis. Majd én téged. Sokáig könyörögtem a megtestesült férfiasságért. Vágytam alárendelődni, szolgálni. Mert a nő úgy teljes, úgy boldog. Hát persze. A felszabadító megérkezett és ennél közelebb nem is lehetne hozzám. Mert itt van bennem. Eljöttem magamért. Én vagyok a megmentő. A szabadság harcos angyala. Ha lenyesik az angyali szárnyakat és a földre taszítják az őröket, akkor azok gondolatban repülnek tovább. A földön elnehezedem. Lassulok. Poshadok. Ezek az energiák szép lassan végeznek velem. Méregként árad szét bennem a civilizáció könnyen emészthető, hömpölygő folyama. Mindennap megáldom. Lassítom. Ennél többet nem tehetek.
Metsző hidegben vagyok téli éjszaka. Hiányzol. Én vagyok a sötét utca. Sétálj keresztül rajtam. Gyújts villanyt bennem. Használj. Kelj át. Érkezz meg oda, ahová nem lehet. Ezt várom tőled. A lehetetlent. A mindent. Ha nem tudod megadni, mögötted van a kijárat. A nyugtalanság úgyis új és újabb utakra indít. Hatalmas tereken repülök keresztül, a sötét utcát pedig magam mögött hagyom. És te összetörsz. Voltál e már túl sok? Súlyos? Befogadhatatlan? Felfoghatatlan?... nem. Ezért vagy te a követő. Ha tiszta lenne a látásod értenéd, érzékelnéd. Dekódolnád. Így marad a hit. Te miben hiszel? Mi a valóságod? Tudtad e,  hogy az életed, amit olyan nagyon komolyan veszel, megrendezett színház csupán? Csepp a tengerben. Színészek, színésznők és a végeláthatatlan díszlet homályosítja el látásod. A nézőtéren kézen fogod a végtelent és úgy rágcsáljátok utolsó, édeskés életmorzsáid.  A transzcendens pedig csak figyel. Mi történne, ha kilépnél a saját világodból? Ha felismernéd, hogy az általad teremtett korlátok csupán téged akadályoznak? Mi történne, ha létezésedre ébredve, csodálkozó szemed kinyílna az igazságra és rádöbbennél végre: a világod nem létezik, a gyarapodás és hanyatlás körforgása csupán illúzió és te magad, lényed egyetlen, érintetlen lélekmagva, mely valóban él. Létezik, lélegzik. Hogy mi történne?... nos, azt hiszem semmi. Na meg kit érdekel? Az életet nem lehet elrontani. Eltékozolni. Az életet csak élni lehet. Hát éld!
Lassú léptekkel csábítom imádságra lelkem templomát. Karjaim szélesre tárom és engedem, hogy lényegem velőt rázó sikolyok között megébredjen. Felszakadjon meggyűrt életselymei közül. Gyűlölőm a világot. Szörnyeteg vagyok. Hidegvérű, emberi fájdalmak gázlóit jól ismerő. Méhemből újraszülöm az emberiség minden szenvedését. Angyal vagyok. Tiszta, mindennap megújuló csoda. Isten gyermeke, aki bűnre csábítja a képmutató, bigott véglényeket. Pályádat elhagyni nem tudó fekete fehér torzó, embermaradék, ki ítéletet mondasz a szivárványszín lélek fölött... eljöttem érted. Pusztulásod öröm, megújhodás, s gyógyítja a mindenség testén tátongó mételyt. Tudd hát! Azért léteztél és uralkodtál, mert így kellett lennie. Nem azért, mert kiharcoltad. Az erődet kölcsönkaptad csupán. Amit én most alászállok és visszaveszek tőled!

"Nem mint görögök-zengte érc-gigász
Tagjait szétvetve két part között,
Áll sós vizű alkony-kapunkban őrt
E fáklyás nagyasszony: a lángja láz,
Rab villám, s így ismeri hallomás,
Kitagadottak Anyja. Fényözönt
Hívón világnak int, s lágy szeme köt
Város-párt rév köré: légnemű lánc.
“Óhazák, dús kincs nem kell!”, néma bár,
Kiáltja. “Jöjjön fáradt, nincstelen,
A tömeg, mely szabadságért zihál:
Nyomorgó söpredéktek kell nekem.
A viharvert hontalanokra vár
Arany kapum, hol fáklyám emelem."
-Emma Lazarus: Az új kolosszus-

2016. augusztus 23., kedd

Folyó fut mellettem a gondolat sebességével. A hullámokba bámulva elmélkedem a létezés mélységein. Az élet olyan, amilyen. Felruház, majd megfoszt. Aztán újra felemel, hogy újra letaszíthasson. Az ember pedig minduntalan címkéz. Magyaráz és mentegetőzik. Ha sorsát megunja, missziókba kezd és bálványokat imád. Lemond felelősségéről és eleve elrendelt elméletekbe helyezi parányi létét. Kapaszkodókért kapálódzik. Üdvösségért rimánkodik. Sokszor könyörög a végéért. A végső feloldozásért. De eljön egy következő nap. A legsötétebb hajnali óra után felkelő nap sugarai pedig újra szétkergetik a félelmeket. Ezen az órán a fásult bizonytalanság a lelkembe költözik. Nehezebb napokon megöl, kizsigerel. Könnyebb napokon erősebbé tesz. Végül nem érzem magam többnek hófehér lepedővel borított idejemúlt bútordarabnál, mely egykor szebb napokat megélt, elegáns kárpittal bevont, megszámlálhatatlan légyottnak otthont adó különleges darab volt. Ez van. Megannyi kudarcom stigmáit szerelmeken, életeken átívelve hordozom. Hálás vagyok. Szeretem a szenvedést, mert megmutatja az élet értelmét, velejét, ízét. Szeretem a kudarcaimat, mert amikor egy újabb ütés a padlóra küld már tudom, hogy amikor sikerül talpra állnom, még erősebb leszek majd. Szeretem a sebeim. A testemen, a lelkemen egyaránt. Büszkén viselem hegeim, melyek meglógva, ernyedve, sápadtan, megtörten, kiábrándulva, elhasználva veszik birtokba egykor szárba szökkenő lényem. Szenvedés, kudarcok, sebek. Az én legbecsesebb kincseim a kitartásomért cserébe. Ó, nem. Nem halni jöttem. Ezek egy győztes tollából kicseppent szavak, melyek harc nélkül csupán szétfolynának a papíron. Mert áldozat nélkül nincs változás. Küzdelem nélkül nincs győzelem. A harc megedz engem, szavaim pedig hadsereggé duzzadnak. Szenvedés, kudarcok, sebek. Nem ragaszkodom hozzátok. Az elengedés útján elbocsátalak benneteket. Menjetek, és segítsétek a rászorulókat. Akik még mankóval járnak megérzik, hogy közeledtek. Én pedig arra buzdítalak most téged fény gyermeke, hogy nézz tükörbe! Nézz bele és addig ne ereszd tekinteted, amíg a lélek elő nem buggyan. Akkor mondj hálát neki, amiért elhordozza tested és elméd súlyát. Amiért viseli ezt az elviselhetetlen világot. Mert a hála szárnyán a szenvedés, a kudarcok és sebek tovaszállnak. Te pedig barátom, szabad leszel. Addig is láv és imádat drágáim.

2016. augusztus 7., vasárnap

Minden nő ugyanazokat a csillagokat bámulja éjszaka. A tálcán ribizli bor, szivarka és fekete csokoládé a legjobb fajtából. Lábam a konyhapulton. Fejem a konyhaszekrénynek támasztom. Hajam a földig ér. Aranylányhaj. Nem férhet hozzá kétség kedves olvasó, döntést kellett hozni. Nem fértem bele a saját életembe. 
Üres stúdióról álmodom. Szemem lehunyva. Meztelen bőröm és a jógamatrac érdesen kemény felülete újra és újra megérintik egymást. A simogató súrlódás transzba ejt. Felizgat. Az érzékeim beszűkülnek mégis kitágulnak. Nem csak a jógamatrac érint. Megérint az enyhe fuvallat, amely a könnyű nyári függönyt lassú keringőre csábítja. Megérint a fülledt éjszakából született napsugaras délelőtt illata. A hiányod illata. A vágy illata. Az ütemes mantra minden sora puha virágágyon vonul lelkem rejtekére. Kirántja alólam a valóságot. Amikor gyakorolok, magam vagyok. Én. Én vagyok... de ki az az én? Ki vagyok én? Csak egy látomás. Egy villanás. Az egyik pillanatban még itt. A másikban már az öröklét tekergő, aranyporos ösvényén lépkedek. Feléd tartok.
Az üres stúdió fekete háttérvászna még lehúzva elhasználva hever a padlón. Fekete jógamatracom beleolvad, eggyé válik vele. Gyökeret verek itt, ahol nemrég még egy nő szépségét fotózták. Kimerevített állóképeket ajándékozott oda magából lelke néhány, látszólag jelentéktelen darabjával együtt. Még érzem az energiáját. A lélek rezdülését. Vele együtt mozdulok. Látom őt. A fájdalmát. Kiábrándult közönyét. Könnyes szemét rám emeli, tekintetembe kapaszkodik és azt mondja: akkor vagy a világgal szemben a legadakozóbb ha magadat szereted a legeslegjobban. Mert a szív hamis jószág. A szerelem pedig tündérmese semmi több. Ellopja az életed. Édes szívem - suttogom. Átölelem és magamhoz szorítom. Halkan dúdolni kezdek. Végigsimítom a haját. Az érintésem és a hangom megnyugtatja. Akkor rákezd. Szelíden mégis eltántoríthatatlanul árasztja magából szavakból fújt szappanbuborékait. Egy elvarázsolt erdőről mesél, ahol minden csoda életre kel. Lélegzik. Ő az erdő legeslegeslegközepén egy farönkön kuporodik és épp madárcsicsergős zenebonán csüng. Hajában apró lila virágok illatoznak. Pillantása a lóherén sütkérező pillangóról arra a kislányra vándorol, aki a bokrok alatt angyalokkal, tündérekkel fogócskázik. De mégis... mégis akkor legragyogóbb a tekintete, amikor a fák levelei közt belopakodó, lustán elnyújtózó napsugár csüngő fénytarisznyáiban repkedő, gabalyodva bukfencező aranyos porszemekről mesél. Igen Kedvesem. A varázsos porszemek az öröklét tekergő, aranyporos ösvényéről hullanak alá. "Mert akinek van füle a hallásra az hallja, akinek van szeme a látásra, az látja e jeleket.” (Jelenések könyve)

2016. augusztus 4., csütörtök

Marquis De Sade filozófiai tanításai és a BDSM

Röviden a szadomazochizmus alapjairól és lelki hátteréről


Marquis De Sade filozófia tanítása és Szodoma százhúsz napja című műve alapján

"Nem az élvezetben áll a boldogság, hanem a vágyban, a vágy útjában álló akadályok elsöprésében. (...) Az embert csak azért furdalja a lelkiismeret, amit nem szokott csinálni. Kövessétek el újra és újra, amitől a lelkiismeretetek háborog, s megnyugszik majd hamar." (Marquis De Sade)

A következőkben meghatározom és kifejtem a szadomazochizmus, illetve a BDSM fogalmát és érzelmi hátterét. Figyelmet szentelek Marquis De Sade személyes érintettségére, a témában való jártasságára és filozófiai tanításaira, majd összefoglalom és elemzem a márki Szodoma százhúsz napja című művét a fent említett fogalmak tükrében. Ezután érintőlegesen foglalkozom a címválasztás bibliai vonatkozásával, majd megkísérlem megválaszolni az alábbi kérdést: a szadomzachizmus (BDSM) vajon deviáns viselkedésforma, avagy az ember természetéből fakadó alapvető vágy az alá-fölérendelt minőség megélésére?
A szadomazochizmus elnevezés az író, filozófus Marquis De Sade (1740-1814) nevéből ered. A pszichiátriai kifejezés a szadizmus és mazochizmus fogalmakból tevődik össze, melyeket szadista és mazochista személyiségtípusok viselkedésére alkalmaznak. Szadizmusnak nevezzük a másoknak okozott szenvedés vagy kellemetlenség élvezetét. Ide tartozik még az érzelmi kegyetlenség, a manipuláció és az erőszakoskodás is. A mazochizmus pedig ezen cselekedetek elszenvedésére és abból nyert élvezetre irányuló viselkedésforma. Természetéből fakadóan a két jelenség egymást kiegészítve nyilvánul meg. Ennek kifejtésére még visszatérek. A szadomazochizmus megnyilvánulásait vizsgálva 4 fokozatot különböztethetünk meg.
1, gondolati, cselekvéssel nem párosul
2, cselekvő, beleegyező partnerrel
3, cselekvő nem beleegyező partnerrel, de súlyos sérülések nélkül
4, cselekvő nem beleegyező partnerrel, súlyos sérülésekkel vagy halál okozásával.
Miután a harmadik-negyedik fokozat bűnügyi kategória, megfelelő kutatások hiányában a társadalom a régmúltban a szadomazochizmust bűnnek, az erre motiváltakat betegnek tekintette (Krafft-Ebing feltételezése a 19. század végén), így az ebben érintettek öröme, kielégülése bűntudattal és titkolózással párosult és párosul azóta is. Modern kutatások azonban igazolják, hogy a szadomazochizmus gyakorlatilag egyidős az emberiséggel és mint ilyen természetes jelenség. Továbbá  meglepően nagy arányban létezik a társadalomban és nem állítható párhuzam fent említett fogalom és az erőszakos bűntények, illetve szociopata viselkedés közé. Így a szadomazochizmus a  homoszexualitáshoz hasonlóan a betegségek listájáról törlésre került. Ma már szadomazochizmusról önmagában kevésbé, inkább BDSM-ről, mint  gyűjtőfogalomról beszélünk, ami az angol Bondage & discipline (B&D), Domination & submission (D&S), Sadism and masochism (S&M) szavakból képzett rövidítés, magyarul „kötözés-fegyelmezés, dominancia-alávetettség és szadizmus-mazochizmus” fogalmakból jön létre. A szexuális, de nem szükségszerűen testi kapcsolat szintjén generált élvezet keltését célzó szerepjátékban szélsőségesen elválik az irányító és alárendelt szerep. Két szereplője az aktív, utasításokat adó úr (dom) vagy úrnő (domina) és a passzív, szenvedő szolga vagy szolganő (alárendelt). Az élvezetet vagy nemi élvezetet itt a fájdalom adása és elviselése, a kiszolgáltatottság érzete irányítják.
A BDSM tulajdonképpen nem más, mint a társadalom, a természet és az univerzum tükröződése az emberi pszichében. Duális világunkban minden perc az életért, a túlélésért folytatott harc. Tudósok kiderítették, hogy amikor a ragadozó elejti zsákmányát, a vad egyszer csak feladja a küzdelmet, átadja magát és utána már szinte nem érez fájdalmat. A szervezet ilyenkor hasonló hormonokat termel, mint egy szexuális aktus során. Vannak akik csak a fájdalmat, vannak akik az alárendelődést és a fájdalmat, vagy csak az alárendelődést élvezik. A hangsúly nem a megalázás elkövetésén, illetve elszenvedésén van, hanem annak a pszichére gyakorolt hatásán. A megalázás csupán egy eszköz, melynek segítségével a felek egyfajta eufóriát, lelki kielégülést élnek meg. Ez az állapot pedig látszólag paradox módon segít feldolgozni és elfogadni a gyermekkortól hordozott lelki sebeket és traumatikus élményeket.
Kutatási eredmények által alátámasztott tény, hogy a BDSM gyakorlása párkapcsolaton belül számos pozitív élettani hatással bír: elősegíti a tiszta kommunikációt, elmélyíti az intimitást és szorosabb kötelékkel fűzi össze a partnereket. Továbbá csökkenti a pszichés stresszt és enyhíti a szorongást. A szakemberek ezt a Society for Personality and Social Psychology 2014-es texasi ülésén előadott tanulmányra alapozzák, miszerint a szado-mazo játék megváltoztatja az agy véráramlását, ami például a futás vagy  jóga közben tapasztalt megváltozott tudatállapothoz hasonló  eufóriát  idéz elő. Ezt a tudatállapotot, nevesítve amikor valaki teljes elméjével átadja magát egy élménynek, a  pszichológiában éber önirányítás, vagyis mindfulness technika néven ismerik. A szadomazochizmus fogalom meghatározása és kifejtése után áttérek  a márki személyes érintettségére és a témában való jártasságára.

Sade márki a bűn filozófusaként vonul be a történelembe. Szexuális kicsapongásairól, botrányairól, börtönbüntetéseiről elhíresült szabad gondolkodó. Életének 74 évéből 27-et börtönben tölt. Egy ízben gyilkossági kísérlet vádjával máglyahalálra ítélik, mivel partnerének túladagol egyfajta szexuális izgatószert. Végül mégis sikerül megszöknie. Ugyanebben az évben egy prostituált jelenti fel, mert nem akar részt venni a szadista játékokban. A márki szerint extra fizetségért cserébe különleges élvezet jár a köröm alatti viaszcsöpögtetéstől a botozáson és korbácsoláson át az anális közösülésig. Sade márkit öt egymást követő rezsim záratja börtönbe. E majd negyven év alatt a francia köztudat alapjaiban átalakul, ám de Sade minden korszakban veszélyes marad, miközben az ellene felhozott vádak is változnak az évtizedek folyamán. Előbb szentséggyalázás, istenkáromlás, majd szexuális zaklatás miatt kerül börtönbe, később politikai okokból.
Sade már egy évszázaddal Freud előtt felfigyelt az ösztönök, ezen belül a nemiség alapvető szerepére az egyéniség alakulásában. Sade a kegyetlen természeti törvényekre építve figyelmeztet, hogy az ember természeti ösztönétől fogva olyan amilyen, tehát csak erkölcsi értelemben véve rossz. De akárhogy is, ennek a született rossznak kell érvényt szerezni, mivel a civilizált körülmények csupán hamis illúziókat generálnak és elferdítik a valóságot. Ez a bűn prófétizmusa. A bűn és erény kérdéskörét megfosztja erkölcsi hátterétől, mondván, hogy ezen minőségek csupán az elmében elültetve és felnevelve léteznek. Valójában jó és rossz nem különbözik egymástól. Szemlélete szerint nincs Isten, vagy ha mégis van túl gonosz, mert a világon a Gonosz uralkodik. Isten helyére a természet lép, ami közömbös: ez gonoszsága titka.[1]

"(...) önmagában minden cselekedetünk közömbös... tetteink sohasem jók, vagy rosszak, és ha az ember néha ekképpen minősíti őket, ez csupán a törvények miatt van, melyeket elfogad, vagy a kormányzat következtében, melynek alávetették. Azonban ha kizárólag a természetet vesszük figyelembe, minden cselekedetünk teljességgel egyenlő egymással.(...) Az általunk bűnnek és erénynek nevezett tulajdonságok tökéletesen egyenlő keveréke által tartják magukat fenn a természet törvényei; a pusztítások révén születik újjá, a bűnök által tartja fenn magát; egyszóval a halál révén él a természet. Egy teljesen erényes világegyetem egyetlen pillanatig sem tudna fennmaradni: a természet bölcs keze a rendetlenségből szüli a rendet, és zűrzavar nélkül nem tudná elérni a harmóniát.(...) Ahhoz, hogy a természet szándékait betöltsük, az kellene, hogy az erősebb megnyúzza a gyengébbet, vagy hogy emez jószerivel engedje át azt, amit egyébként sem képes megvédeni. Ha e dolgok fizikailag meg is változtak, erkölcsi tekintetben mindig ugyanazok maradtak. A társadalomban a jómódú ember képviseli az erősebbet; gazdagságával vette meg összes jogait; jogosan akarja hát élvezni hatalmát, és amennyire csak lehetséges, szeszélyei szolgálatára idomíthatja a neki alávetett emberek osztályát.(...) Semmi sem olyan vicces, mint ama törvények sokasága, melyeket az emberek nap mint nap csinálnak, hogy boldogságukat biztosítsák, miközben egyetlen sincs ezen törvények között, mely ne rabolná el boldogságunk nagy részét. S mire szolgálnak e törvények? Ej, valójában szükségszerű, hogy a gazemberek megtollasodjanak, és az ostobákat leigázzák! Íme, egyetlen mondat az emberi civilizáció titka." (Marquis De Sade)

Továbbiakban összefoglalom és elemzem a márki Szodoma százhúsz napja című könyvét. A mű négy jómódú férfi történetéről szól. A herceg, a püspök, a bíró és a gazdag ember, avagy  a négy libertinus[2] hosszú hónapok előkészületei után kerítők és kerítőnők segítségével kiválaszt negyvenkét embert, hogy négy hónapon keresztül tartó orgia és kínzások keretein belül kiélhessék minden perverz elképzelésük és vágyuk. A történet szereplőit Sade élvezőkre és áldozatokra osztja. Az élvezők uralják saját világukat és kedvükre irányítják az események alakulását. Zárt körükbe csak fölülről adott engedéllyel lehet bekerülni, s ennek meghatározott beavatási rendje van.  A kiválasztottak alkalmasságát többfordulós selejtező biztosítja, akiket a legkülönbözőbb módon elrabolnak, megvásárolnak vagy egyszerűen kényszerítenek a részvételre. A négy libertinus közül három a hatalom, az egyház és az igazságszolgáltatás képviselője. Jelképesen olyan figurák, melyekkel a márki összetűzésbe kerül élete során, és amelyeket gyűlöl és megvet. A négy férfi tehát domináns szerepben jelenik meg, az író filozófiai tételeit pedig ezen figurák mondanivalóján keresztül tárja az olvasó elé. Az orgia precízen megtervezett koreográfia és előre lefektetett szabályok szerint zajlik. A legfontosabb szabály pedig, hogy nincs jó és rossz. A domináns fél az erősebb jogán minden vágyát kiélheti, akkor is, ha az alárendelt, vagyis a gyengébb szenvedéséből meríti örömét. A mű nem csupán perverz önkifejezés, hanem görbe tükör az álszent, alakoskodó közerkölcs követőinek. Fegyverül a gyilkos iróniát választja. Hideg közönnyel ír a legperverzebb és legbrutálisabb részletekről is.

Végül áttérek a címválasztás bibliai vonatkozásának rövid bemutatására, melyet valóban csak érinteni fogok, hiszen mélységéből adódóan egy önálló kutatási téma. Szodoma város a Bibliában szerepel, Gomorával együtt két települést jelöl, amelyeket a szentírás szerint Isten az ott lakók bűnös életviteléért elítélt és elpusztított. Bár a Bibliában nem található egyértelmű utalás arra vonatkozólag, hogy Szodoma és Gomora fő bűne a homoszexualitás lett volna, de e két város nevét a homoszexualitást és az erkölcsi romlottságot maga után vonó ítélet, és az e miatt bekövetkező bűnhődés metaforájaként is használják. Mózes első könyvében a Szodomaiak fő bűneként a gonoszságról olvashatunk. Ezékiel könyve szerint a bűnük gőgösség volt és az, hogy jólétük ellenére nem segítették a rászorulókat. Jeremiás könyve a házasságtöréshez és a hazugsághoz hasonlítja Szodomát és Gomorát. Péter második levele pedig az istentelenséget és kicsapongást emeli ki. Ézsaiás könyve a bűnnel való dicsekvést hangsúlyozza, Júdás levele pedig paráznaságként hivatkozik Szodoma és Gomorába lakosainak bűnére. Júdás levelének egyes magyar fordítás változatai viszont szexuális irányultságra utalnak idegen test utáni kívánságok és természetellenes kívánságok címszó alatt. A városnévből képzett szodómia bibliai eredetű kifejezés a nem utódnemzésre irányuló szexuális aktust jelöli, továbbá az anális szexet, orális kielégítést, önkielégítést, parafíliát és az olyan szexuális aktust, amely nem jár utódok nemzésével.
A rendelkezésre álló információk birtokában tehát elmondható, hogy az alá-fölérendelt minőség megélésére irányuló vágy az ember természetes igénye, továbbá nem állítható párhuzam fent említett fogalom és az erőszakos bűntények, illetve szociopata viselkedés közé. Sőt, további  kutatási eredmények által alátámasztott tény, hogy a BDSM gyakorlása párkapcsolaton belül számos pozitív élettani hatással bír, valamint csökkenti a pszichés stresszt és enyhíti a szorongást. 
De Sade személyes érintettségéből adódóan részletekbe menően, kendőzetlenül  képes az olvasó elé tárni ezt a világot kisarkítva, eltúlozva azt. Kijelenti, hogy az erősebb, azaz domináns fél alapvető joga, hogy uralkodjon a gyengébb fölött és akaratának érvényt szerezzen, akkor is ha brutális vagy parázna vágy beteljesítéséről van szó. Ezt alátámasztandó aprólékosan leírja az orgia előkészületeit, szabályait történéseit. Létrehoz egy önálló társadalmat, mely százhúsz napig él és saját törvényekkel rendelkezik. A törvények velejét az író filozófiai alapvetései adják. Az író szembehelyezkedik a bibliai tanításokkal és megkérdőjelezi jó rossz erkölcsi megítélését. A címválasztással egyértelmű párhuzamot von az orgia élvezői és a bűnös város lakói között. Azáltal, hogy az író bibliai motívumokat jelenít meg, felülemelkedik Isten akaratán, aki a bibliai történet szerint hasonló bűnökért elpusztítja a várost. De Sade azonban létrehoz egy önálló világot a világban, amire saját törvények vonatkoznak és a hagyományos társadalomnak nincs rá hatása. Véleményem szerint a túlzások és brutális részletek kifejtése nem kizárólag megbotránkoztatásra irányuló vágy, hanem  eme viselkedésforma bemutatása és a szadomazochizmus, mint természetes emberi jellemző elfogadtatása az olvasóval.
Összességében tehát a szadomzachizmust (BDSM) megbélyegezhetjük, mint deviáns viselkedésformát, de nyitottan, érdeklődéssel is közelíthetünk felé, hiszen az általam tanulmányozott és kifejtett megközelítésben mindannyiunk személyiségének része és természetes igénye az alá-fölérendeltség megélése függetlenül attól, hogy ez mindenkinek mást jelent. 


„Kijelentem, hogy az alábbi írásmű saját szellemi termékem. A két szónál hosszabb idézeteket, valamint a mástól vett gondolatmeneteket szakirodalmi hivatkozásokkal, visszakereshetően jelölöm.”



[1]Forrás:  https://agnesdlaszlo.wordpress.com/2010/07/08/a-bun-filozofusa-sade-marki-essze/
[2] jelentése: szabadosan élő

2016. július 15., péntek

Nemrég ismertem meg. A folyóparton sétáltunk és ő azt kérdezte tőlem, ha választhatnék, melyik két állat lennék? Nem gondolkoztam. Úgy már nem ugyanolyan. - Fehér cápa és kölyökmacska- vágtam rá. Fehér cápa azért, hogy túléljem ezt a fekete fehér világot. Kölyökmacska, mert a lelkem puha. Lágy, akár a nyári szellő. Erőtlenül meleg. Ami épp csak odébb tessékeli az álmosan napozó faleveleket a járdán. De ezt az erőtlen melegséget, ami védtelen és pőre, nem lehet halandók kezébe adni. Csak széthordják, szétkapkodják. - Ki vagy te?- kérdezte.
Lehunyom a szemem és máshol vagyok. Pipacsokkal tarkított mezőn, végtelenbe futó, fakó piros látomásban sétálok. Azt hiszem hazaérek. A mező közepén hatalmas fekete kockát látok, melynek felszínén sok apró négyzet kapaszkodik egymásba. Hosszú fekete lépcső vezet fel rajta. A tetejéről látni a horizonton lebukó és elmerülő pipacshullámokat. Arcom megérinti az ismerős nyári szellő. Ugyanaz, amely bennem él. Ugyanúgy erőtlenül puha. Talán ez az utolsó napom itt. Talán ma legyőzöm a halandók iránti felelősségem és hazatérek. Leszármazottakra vadászni fárasztóan hálátlan küldetés.
Háború zajlik. A lelkedért. A benned rejlő energia és információ forrásért. A tested csupán porhüvely, edény. Üresen tátongó, elhagyatott bálterem opálosan poros, bedeszkázott ablakokkal. Megtörnek, igába hajtanak és az utolsó csepp erőt is kiszívják belőled. A tömegek halálra vannak ítélve. Még mozogsz. Dolgozol. Ellátod a családod. Pedig már réges-régen halott vagy.
Felállok. Még egyszer végigfuttatom tekintetem a pipacsmezőn. A horizonton. Vihar készülődik. A nyári szellő üvöltő szelek hátán kap szárnyra. Tovarepül és magával viszi minden álmom. Lesétálok a lépcsőn a  fekete kocka pedig szertefoszlik mögöttem.
Istenek és istennők sarja vagyok. Vezér, aki harcba hívja minden hűséges katonáját, hogy harcoljon mellette a halandók lelkéért.

2016. július 9., szombat

Lelkem lassan kitüremkedik. Előtolakodik rejtekéről. Hogyan tudnám, hogyan tudná bármelyikünk is elengedni a fájdalmat? A boldogságot? Az idő vasfoga csupán, ami megrágja a fájdalom áttetsző, finom szőttes ezüst páncélját. Elhalványítja a kínok kínját. Látok egy világot. Érzem. Boldog pillanatokban tapintom. Ebben a világban nincs elengedés. Sem fájdalom, szenvedés. Ebben a világban az embernek is megadatik, hogy élvezze a létezést. Bűntudat nélkül. Persze ez a világ meddő képzelgések rózsaszínre festett budoárjaiban létezik csupán. Amikor egy szép napon felébredek, eltervezem, hogyan valósítom majd meg. Igen. Nekem is lesz parfümfelhőben úszó rózsaszín budoárom. Selymekkel, csipkével díszített világ a világban. Hosszasan csinosítom, szinte babusgatom kis ékszerdobozom. Amikor azonban elkészül, csodálkozva nézek körül mesterien megmunkált, finoman kiművelt kínzókamrámban, amely alkotásra és élvezetre született. Fekete tintával írok a vörösre festett falon.
"Hát nem tudod, hogy valójában Éva vagy? E korban Isten ítélete él e neven, így szükségképpen a bűn is tovább él. Az ördög kapuja vagy, aki ama fának átkát elszabadítottad, és az első aki a szent törvénynek hátat fordítottál, te vagy aki elcsábítottad azt, akit az ördög nem volt képes elcsábítani, könnyedén leromboltad Isten képmását: Ádámot. Még Isten fiának is meg kellett halnia azért amit te érdemelsz: ami halál." (Tertullian: De cultu feminarum I.I./2.) 
Fekete tintával írok a vörösre festett falon, hogy te, aki hozzám jössz tudd szent helyen jársz. Hogy fejet hajts. Hogy minden újabb napon nevessek sőt kacagjak azon, amit te világodnak, otthonodnak tekintesz. Nos kedvesem. Tudtad e, hogy a te otthonod valójában kínzókamra és az én kínzókamrám valójában otthon? Messziről, tehetetlenül szemlélem ahogy a létezésed után futsz, kapkodsz  kapaszkodsz. Boldog hely ez boldogtalan embereknek. Te is boldogtalan vagy. Üres. Pillantásom lelkedbe hatol. Szürreális képekben szemlélem sorsod. Miért ragaszkodsz bármihez is? Hiszen mindez csupán illúzió. Színház. Vállalt szerepek. Felhúzott álarcok. Amiért ma aggódsz, holnap semmivé foszlik. Elporlik, mintha soha nem is létezett volna. 
Még léteznek templomok, ahol lábad szent földön jár. Ahol vezetőt választasz magadnak. Aki megzabolázza elméd és felszabadítja vágyaid. Akit követni fogsz, hogy az önfegyelmezés és a tudás útját bejárva elmerülhess az élvezet forrásában. A gyönyör és a szenvedés édes testvérek. Nem ismered az egyiket, míg meg nem ízlelted a másikat. Ezért lépj most közelebb kedvesem és hajts fejet... mert lábad szent földön jár.

2016. június 13., hétfő

Lélekdugás, avagy az űzött vad csapdája

Minden energia. Mindent csupán kölcsön kapsz. Mert ha valamivel felhagysz, az elhagy. Végül semmi vagy. Üresen fémesen kongó hangtál, némi díszítéssel. A lélek puhán ringatózik ütemesen rezgő, kelyhedbe töltött vízfelszíneden. Hazatérésért könyörög, boldogságért remeg. Figyelmed a hangtál létezésébe kapaszkodik. Díszítését, üveges kristályhangját csodálod. Hol eszközökkel, hol puszta kézzel közelítesz. De az ürességet nem értékeled. Nem érzékeled. Nézed, de nem látod.  Az ürességben örök harc zajlik. Kérdések és a csend feszülnek itt egymásnak. Ki nem mondott, meg nem tett minőségek harcolnak az elhibázott, megbánt döntésekkel. Elfojtott sikolyok, végtelen barlangba üvöltött szerelmek csendesednek el a teremtés óceánján. Szerettél e valaha? Viszont szerettek e? Érezted e, ahogy az élet végigszáguld a véredényeidben, felhabosítva a véred? Esett e szét körülötted minden, hogy aztán a semmiből újra teremtse magát az élet? Álltál e föl úgy, hogy közben halni kívántál, tudván, hogy a következő nap újabb halált hozhat? Ó igen. Én is utazom. Világokat, életeket látok. Letűnt és eljövendő korokat. Amikor alkotok minden érzékem életre kel. Befogadom és elnyelem a zenét, amely átjárja a teret. Ezen az életen is végigtáncolok. Túlélem. Hogy boldogtalan vagyok e? Nem. Elunom magam. Napról napra messzebb tolni a határaim. Egyre mélyebbre hatolni. Lassan elfogy a táj. Nem tudja tartani a tempót. Isten lassítani próbál. Terhekkel ajándékoz meg. Egyre nehezebb és nehezebb kincseket aggat rám, melyeknek fénye elvakít. Súlyos terheim cipelem és közben újabb csúcsokat fürkészek. Nem kell a felszín. A fölösleges szócséplés. Az üres tekintet.  A zombi hadsereg, mely levetett koncokra vadászik. Mely egyetlen pillantással megelégszik. Nem. A testem már érzéketlen. Kölcsönkapott jelmez csupán. Lélektemplom. Ha épp az kell. Dögszagú, rothadó, profán massza. Ha épp az kell. Eszköz vagyok csupán. Engem is használnak. Felsőbb erők játszanak a testemmel, az elmémmel kedvükre. Én miért ne tenném? A hangtálban remegő víz felszínén lebegek.  Akár a kagylóban ringatózó igazgyöngy. Az elszigeteltség szigetén uralkodom, ahová kincskeresők és kalandorok érkeznek a világ minden tájáról. Kifosztani, tanulni élvezni vágyók. De aki magától jön, az nem kell. Puha, bársony ágyamból nyúlok ki kecsesen, hogy hosszú vadászó körmeim beléd mélyesszem. Magamhoz rántalak. Nem. Már nem énekellek. Elég a szemedbe néznem. Hidegen metsző pillantásom megbabonáz. Beléd hatol.  Érintésemmel felébresztem a benned szunnyadó harcost. A vadállatot.  Mert nekem fenevad kell. Beléd mélyesztem a fogam, hogy egyetlen harapással magamba szívjak mindent, ami emberi volt benned. Az enyém vagy.  Valójában újra és újra próbára teszem a sorsom. Próbára teszem Istent. Valójában a legsötétebb éjszakában pislákoló gyertyafénynél, bőrkesztyűbe bújtatott ujjak szorítására ébredett lelkem keresem. Ami akkor elveszett. Azóta nem hallom az üresen fémesen kongó hangtál zenéjét. Azóta nem találok erősebbet. Azóta szomjazom a vereséget, de örök győzelemre kárhoztattam, hogy utat mutassak. 

2016. május 30., hétfő

Gyere, táncolj velem. Rád nézek. Finoman jelzek. Alig észrevehetően. Csupán egyetlen mozdulat. Hátat fordítok, úgy bontom ki a hajam. Tudom, már mögöttem állsz. Lopva érintenél. Körbevesz az élet. Ha elbújhatnál, engem is odarángatnál rejtekedre. Hogy letépd rólam az utolsó ruhadarabot is, ami köztünk csupán akadály. Így gyűrnél magad alá. Ringatni kezdem a csípőm. A hajamba markolsz… tépnéd. Ezek csupán konvenciók. Mert én nem csak érintelek. Beléd mélyesztem a körmöm és végigszántok a hátadon, hogy ne csak cirógasson. Hasítson. Szakítson. Üvölts! Akard, hogy akarjalak. Én mindig egyedül táncolok. Te csupán díszlet vagy. Gyönyörű. De csupán díszlet. A táncod azért kel életre, hogy engem istenivé és ellenállhatatlanná tegyen. Szolgálj hát! Úgysem lennél képes asszonyoddá tenni. Elviselhetetlen és szeszélyes vagyok. Veszélyes. Az életeddel játszol. Betörlek és kifosztalak. Ezért inkább csak táncolj velem. Akkor a legjobbat kapod belőlem. A legszelídebb nőstényként dorombolok, és a tenyeredbe simulok. De nem. Nem simogatásra vágyom. Nem. Amire én vágyom, annak nyoma marad. A lélek pedig pőre. Alulöltözött. Vágyja, sőt szomjazza önnön vereségét attól, aki legyőzi, igába hajtja őt. Táncoljunk hát. Tégy magadévá. Ahogy a hajadba túrok, magamba szippantom az illatod. Akarom, hogy akarj. Ha a táncparkettre lépek, minden az enyém. Te is az enyém vagy. És most azt akarom, hogy úgy táncolj velem, mintha az utolsó órád töltenéd ebben a világban. Szétfeszít az erő. Gyere és vedd el! Most! Az élet pedig csak figyel. Nem mer szólni. Ilyet nem szabad. Felnyitja a sötétséghez szokott szemeket. Már pedig én most táncolni fogok. Ez az írás pedig a tied. Kívánsz, igaz? Ilyen nőt nem veszünk nőül. Nem. Az ilyen nővel táncolunk. Mert egyetlen táncban minden benne van, amit a hétköznapok megölnek. Szoríts magadhoz! Lassan minden szétfolyik, elgurul. A világ szertefoszlik. Csak a tánc marad. A mozdulat marad. Az érzés marad. Ahhhhhhhhhhhhh! Ezért születtünk. Ezért az érzésért. A létezés erejéért. Minden más csupán körítés. Saláta és paradicsomkarika. A pillantásod éget. Üvöltesz, úgy kíséred minden lépésem. Amikor fölém hajolsz, hogy megtarts, beléd harapok. Újra fölüvöltesz. Nem. Nem jön még egy. Hasonló sem. Ott fogantam, ahová visszavágysz. Az imáid otthonomig repítenek. Ha magadévá teszel, bepillantást nyersz. Addig akarok forogni, amíg képtelen leszek megtartani magam. Állj mögöttem. A karjaidba vágyom. Tarts! Ölelj! Taszíts le! Alázz meg! Emelj fel! Hódolj be! Akkor bevégeztetett. Akkor elvégeztem a küldetésem. Akkor meghalhatok.   
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű lombkoronában uralkodó, hatalmas nyírfa, mely a folyó partján állt. A helyiek mágikus erőt tulajdonítottak neki és csak úgy emlegették, a szent fa. Szent fa nagyon öreg volt már. Sok-sok generáció felemelkedését és hanyatlását nézte végig. Szerette ezt a világot. A folyópartot. A felkelő és lenyugvó napot. Az állatokat és az embereket. Az érzelmek sokszínűsége pedig lenyűgözte. Szívesen hallgatta, ahogy az emberek egymással beszélgetnek. Ahogy kicserélik, összeérintik vagy épp elrejtik egymás elől érzelmeiket. Legjobban mégis azt a lényt szerette, aki hosszú ideje a lombjai közt élt. 
A nő valaha őrangyalként szolgált és Isten kertjére vigyázott. Gyönyörű fürtjei aranyosan csillámló folyóként futottak alá. Szárnyait a földön húzta maga mögött. Amikor azonban beleszeretett egy számkivetettbe és odaadta magát neki, ő is istentelenné vált. Képtelenség. Miért lesz a számkivetett istentelen? Mire a konvenciók? Miért a szabályok, amit senki, sehol nem képes tartani? Miért kínozza magát minden teremtmény a mardosó bűntudat és fájdalom keserű bájitalával? Az őrangyal a bukást választotta. Zuhanás közben szárnyai leszakadtak. Megállíthatatlanul rohant végig a lelki világ bolygóin. Az utolsó ugrással a pokol legeslegmélyebb bugyraiba vetett alá magát. Az örök sötétség birodalmában pedig csak fájdalom és szenvedés várta. Saját nyiladozó démonjai őt is démonná változtatták. Szárnyai és csillámló aranyfürtjei helyett ördögi képességet kapott, amellyel könnyedén férkőzött közel, manipulált, rászedett, megbűvölt, elvarázsolt, elcsábított bárkit. A pokoli bolygók lakói felnéztek rá és féltek hatalmas erejétől. Különleges képességei még Istent is megrémítették, így alászállt a pokoli bolygóra, ahol az egykori őrangyal immáron démoni királynőként uralkodott. És igen. Isten alkut ajánlott a démonnak. Mert tudta, hogy a szíve tiszta. Angyali. Így egyezett meg egymással menny és pokol. Azóta a lény, aki se nem angyal, se nem démon az anyagi világban élt az emberek bolygóján egy folyóparti nyírfa lombjai között. Épp félúton menny és pokol között.
Szent fa magához méltónak és szívéhez közelinek érezte a lényt. Bölcs és sokat látott, akárcsak ő. Csendes, határvidéken élő szemlélődő. Szent fa ezért otthont adott a lénynek és tanította őt. Arra kérte, hogy soha de soha ne adja föl az álmait. Hogy utolsó leheletéig küzdjön azért, amiért akár az életét adná. Mert ezen a világon semmi sem az, aminek látszik. Nem. És az álmokon kívül semmi sem valódi, csupán illúzió. Múló tünemény, ami könnyen megcsalja a szemet. Azt beszélik, hogy egy napon a hatalmas vihar magával ragadta a lényt. A mennydörgés és a villámlás ereje hazarepítette őt, szent fát pedig kettéhasította és elpusztította. Azt beszélik, szent fában a számkivetett lelke élt. Azt beszélik, a lelki világban újra egyesültek. 

2016. május 21., szombat

Mert a boldogságszerv csoki tortát eszik, ugye?

Emma a templomkövet súrolta és közben azon gondolkodott, hogy a boldogságot milyen sokféleképpen meg lehet élni. Ő sokszor nem is állapotként írta volna le, inkább egy külön szervként, ami ha jól működik, boldogságot termel. Ez a pöttöm kis lény befészkeli magát a szív közelébe. Bekucorodik, bekuporodik kis kiflibe és külön életet él. Véleményt alkot, befolyásol, támogat és ellenez, ha kell. Boldogságszervnek hívta és egy nyomogatós tamagocsihoz hasonlította. A boldogságszerv egy roppant érzékeny műszer. Akár a tamagocsi. Állandó figyelmet és törődést igényel, különben megbetegszik és megkeseríti az ember életét. Emma szerette boldogságszervét és sokat töprengett rajta, hogyan tehetné még elégedettebbé. Így finomságokról kezdett fantáziálni miközben a templomszoba padlóját fényesítette. Habos, gyümölcsös, csokis, mézes tekervényekről, szeletekről, tallérokról ábrándozott. Gondolatai bejárták a világ összes különleges édesség és csokoládé boltját, cukrászdáját és pékségét. Emma tudatában mégis egyetlen kérdés kezdett pulzálni. Először csak finoman lüktetett. Halkan ütemesen. Aztán egyre hangosabban és hangosabban tört utat magának. Végül a cukros finomságok öleléséből könnyűszerrel bontakozott ki és mutatta meg magát teljes pompájában. Hirtelen minden elcsendesedett, még a templomszoba padlója is jelentőségteljesen síkos pillantással fordult Emma felé. A kérdés pedig minden nehézség nélkül kigördült, szinte kicsúszott Emma ajkai között. A boldogságszerv csokoládétortát eszik, ugye? Mert mi mást enne, ha létezik csoki torta, ami a megtestesült csoda, a boldogság földi helytartója? Kislányként, amikor először megállt a cukrászda kirakata előtt... szóval már akkor tudta, neki a csoki torta kell majd. „Ó, kipróbálom én mindet, belekóstolok az összes létező finomságba, de ha végül választani kell egyet, egyetlen egyet...  az csakis csoki torta lehet.”- emlékezett vissza önnön szavaira Emma. Eszébe jutott megannyi csodás élménye. Találkozások a világ különböző pontjain. Pezsgőszínű köntösbe bújtatott kényeztető finomságok, házi készítésű habcsókok és tengeren túli, tenger közeli különlegességek. Mennyi élmény. Mennyi élvezet. Emma megcsóválta a fejét. Nagyot sóhajtott, majd mélyet szippantott az édeskésen fűszeres szantálos levegőből. Furcsa érzés kerítette hatalmába.
Nem. Ez többé nem egy hindu templom padlója és ő nem álmodik. Nem. Elegáns kis süteményező teraszán üldögél karcsú kovácsoltvas széken. Üvegtányéron fekszik előtte kedvenc csokoládétortája. Finoman csúsztatja bele villáját. Óvatosan. Nem sértve a habos díszítést. A villa hanyag eleganciával fut végig a piskóta és a krémes töltelék között. Emma lekanyarint egy aprócska falatot és lassan a szájához emeli. Tekintetét még egyszer megpihenteti a késő őszi tengerpart sápatag színein. Majd lehunyja a szemét és elmerül az első falat csoda ízében. Tökéletes. Minden tökéletes. 
Emma arcán csillámló, kövér könnycseppek gördültek végig. Ujjai továbbra is a felmosórongyba kapaszkodtak. Ez egy hindu templom padlója. Kint az étteremben lehet kapni cukormentes süteményeket. Néhány villamosmegállónyira pedig a város legfinomabb csupahab krémesét. Tökéletes. Minden tökéletes.

2016. május 8., vasárnap

Komfortzóna katapult


Amikor megszülettem, ahelyett hogy felsírtam volna, kinyitottam a szemem és rácsodálkoztam erre a világra. Már akkor tudtam, egy véget nem érő harc elébe nézek. Gyermekként annyi pofon ért, hogy a kínzó fájdalom elborította az elmém. A testem megbénulva, kiszolgáltatva vonaglott egyik örömforrástól a másikig. De a várva várt öröm mindannyiszor sajgó bűntudattá változott át bennem. A szenvedés lett az otthonom. Persze nem egészen így terveztem, de megszoktam. És ez a világ, mely büntetett, néha pedig jutalmazott, hogy aztán még jobban megbüntethessen... nos hihetetlen, de ez a világ lett az otthonom, ahol a túléléshez időről időre szükségem volt a megfelelő mennyiségű fájdalom adagomra. Rákaptam, akár a drogra. Ó, igen. A fájdalom, a drog, a boldogság az alkohol, de még az ágyában békésen szuszogó gyermeked is megköt. Ide láncol. A minőség, ahogy a körítés is folyton változik, de az eredmény minduntalan ugyanaz. Rutinpályán mozgunk, amihez körömszakadtig ragaszkodunk. Te is én is. Mindenki. Képtelenség végleg elengedni. Csupán a határait lehet arrébb tolni. Tágítani. Bármeddig bírtam volna. Akármeddig. A kimozdulásra való vágy azonban olyan mélyről szakadt fel bennem, hogy a felszínre törve szétzúzott maga körül mindent. Ez az erő kis híján engem is megölt. Miközben a tömeggel szembe gyalogoltam, furcsán hideg fény vette birtokba tekintetem és felismertem a világot. Azóta, amikor írok, engedem kiszabadulni valódi lényem. Engedem, hogy szabadon portyázzon a grandiózus, bársonyosan elegáns szavak templomában. Egyre nagyobb teret követel magának. Gondolatok és érzelmek börtönébe zárt szuper intelligens ösztönállat. Nőstény vagyok, de kijár nekem a tiszteletteljes megszólítás és bánásmód. 
Nos barátom. Nincs olyan, hogy addig gyalogolsz, amíg el nem éred a határaid. A közérdek nem ezt kívánja. Ahogy a Föld sem volt lapos soha. Minden illúzió. Ahogy most a gép előtt ülsz és engem olvasol… ez is csupán egy impulzus formájában megérkező rezgés, ami elér és kapcsolatba lép veled. Te pedig befogadod, mert be akarod fogadni. Mert ez az impulzus módosítja a pályád és megváltoztatja a rezgésed. Így találkozunk és válunk eggyé. A komfortzóna nem más, mint saját korlátaid által körülhatárolt kennel, amit nap-nap után körbejársz. Ez a kennel pedig menedéket nyújt neked és az állandóság, a biztonság illúzióját kelti benned. Most is azt hiszed, hogy ébren vagy igaz? Pedig álmot látsz barátom. A kennelt elhagyni nem lehet. Megkötnek a gyerekkorod óta dédelgetett vágyak és álmok. A családod. A munkád. A függéseid. A rendszer. Minden. Egy út marad. A komfortzóna katapult. Amikor felébredsz, a nyílt óceánon találod magad. A víz kristálytiszta és csendes. Ahogy a feneketlen mélységbe tekintesz még utolsó pillantásod képes belekapaszkodni a végeláthatatlan biokapszula mezőkbe. Minden egyes kapszula egy külön világ. A kapszulán belül minden érvényes, jogos és igaznak vélt. És ezek a kapszulák csak sodródnak az óceánnal. Találkoznak, néha összekapaszkodnak, néha pedig összeütköznek. Tömörülnek, vagy elkülönülnek. Irányíthatóak és manipulálhatóak. Érzések és gondolatok cikáznak körülöttük. Megannyi hamvában halt ideológia, eszme és misszió lebeg körülöttük. Zöldes fekete massza. Fentről ragadósnak és mérgezőnek tűnik. Undorító bűzösnek. A nyílt óceán tiszta, isten közeli. Ahol szabad lehetsz, akár a madár. De a gondosan kennelekbe rendezett biokapszulák nyújtotta otthon nincs többé. Mert a tudásnak és a szabadságnak ára van. A felébredetteknek pedig elmondom újra és újra. Ha katapultálsz, nincs visszaút. A nyílt vízen pedig nincs próbaidő. Ahogy mondtam, kijár nekem a tiszteletteljes megszólítás és bánásmód. Átúsztam a kibaszott óceánt. Így lettem révészből segítővé. Akit kell, megtanítok úszni és túlélni. De a segítő nem azért van, hogy elmagyarázza, megfulladni rossz. Aki nem elég elszánt, aki hezitál, az bizony vízbe fullad. Én is vártam, sőt reméltem, hogy amikor végre elérem a felszínt, jöttömet ünneplik és csodálják majd. Hát persze… szép álmokat barátom. Ha pedig készen állsz, ébresztő! Nektek pedig drágáim láv és imádat.

A www.mezsgye.blogspot.com honlapon található tartalom (különösen, de nem kizárólagosan: cikkek, tanulmányok, egyéb írások, grafikák, szövegelemek, beleértve jelen szöveget is) a Szerzői jogról szóló 2011. évi CXII. törvény alapján a feltüntetett szerzők szerzői jogi oltalom alá eső alkotásai, amelyekkel kapcsolatos mindennemű hasznosítási jogokkal Csörgits Kinga rendelkezik. A Jogtulajdonos nem vállal felelősséget a honlap használatából eredő bármilyen közvetett vagy közvetlen kárért. A honlapon található bármilyen tippet, ötletet, elgondolást, javaslatot bárki csak a saját felelősségére használhatja.