Létezik egy világ, ahol a természetfeletti természetes...

Kedves Útkereső! Köszöntelek az én szakrális budoáromban. Sokféle névvel illeték már e helyet és sokan megfordultak már itt. Minden változik, egy valami azonban örök. Amikor alkotok, kint hagyom a testem. Ez felébredett lelkek otthona és találkozóhelye. Ezért arra kérlek, hogy te is vegyél le magadról mindent, amire idebent nem lesz szükséged. Aztán fáradj beljebb és érezd otthon magad. Tölts magadnak egy csésze teát és helyezkedj el kényelmesen. Keresgélj, lapozgass az írások között. Lassan elnyom az álom. Engedd. Mert amikor felébredsz, mindent másképp látsz majd. Isten hozott nálam.

2016. február 27., szombat

Az idegen II.

"...és ott találkoztam egy férfival. Azt gondoltam magamban, hogy nekem ezzel a férfival kell továbbmennem. (...) Akkor nem érdekelt, hogy a férjem, akivel egy hónapja házasodtam, ott van mellettem, hogy az asszony nyilvánvalóan a fiú szeretője, csak egyet akartam: ezt a fiút. Az egymásra találásunk maga volt a csoda. Nem tudtam, hogy ilyen létezik. (...) Szerelmünk első percétől tudtam: ez olyan találkozás, amit az istenek nem engednek meg földi halandónak, és csak valamilyen "halál" lehet a vége. Az életem kettétört, amikor el kellett válnunk. Hogy miért? Hadd őrizzem meg ezt a titkot magamnak. Van egy temető, ahol a fejfákon mézeskalács figurák vannak, és csak a boldogság éveit írják rájuk. Kérem, hogy az én fejfámon ez legyen: élt egy év és három hónapig - boldogságban." (Psota Irén)

A lélekből felszakadó írás híd. Összeköt és felébreszt. Ezt az írást útravalóul szánom magamnak ma estére. Útitársammá teszem, és együtt utazunk emlékországba. Együtt keressük az ilyen és ehhez hasonló élményeket. Kutatunk megannyi porlepte kapcsolat és történés között. Beszélgetek az írással. Elmesélem neki legtitkosabb vágyaim. Azokat, melyek tudom, sosem válnak valóra és azokat is, amelyekért utolsó leheletemig küzdeni fogok. Illene hozzá egy pohár testes vörös bor. De ma este inkább tartózkodom mindentől, ami megköt, elkábít, fellazít. Puhán, finoman ölelem magamhoz ezt az írást… csak egy idézet. De összeköt. Felébreszti a boldogságórám. Hallom, ahogy csendesen tikktakkolni kezd. Csak úgy komótosan. Nagyot ásít és elcsigázottan préseli ki magából negédes szólamát: „pffff, boldogság. Már megint ugyanaz a nóta.” Ízlelgetni kezdem ezt a szót. Eszembe jut róla egy sor másik fogalom, mint a harmónia, a teljesség, a csoda, a végállomás… és még valami. Illúzió. Kétpólusú világban élünk. Mégis mindig békére és boldogságra vágyunk. Képesek vagyunk egy életen át bízni és remélni, csak azért, hogy ne kelljen szembenézni a valósággal… ami nos… szintén illúzió. Végiggondolom az életem döntő pillanatait. Amikor tökéletesen boldog voltam. És csak olyan pillanatokat tudok felidézni, melyeknek boldogság értékét hosszú-hosszú évek munkája, vagy emberfeletti erőfeszítések és lemondások sora tette olyan értékessé. Egy boldogságpillanat és egy annak szolgálatába állított munkával telt élet közé egyenlőségjelet lehet tenni… de erről nem akarunk hallani. Arról főleg nem, hogy keresés közben mennyi minden mellett sétálunk el észrevétlenül. Az ember határenergia. Így mindennap választhat öröklét és halandóság között. Boldogság és boldogtalanság között. 

Hosszú évekkel ezelőtt láttam egy interjút Törőcsik Marival. Akkor azt mondta, hogy negyven színpadon eltöltött év után két olyan előadásra emlékszik vissza, ahol a játék végére eggyé vált a szerepével, a darabbal, a kollégáival, a közönséggel. Két tökéletesen boldog pillanat. És ő ezért a két pillanatért végtelenül hálásnak és szerencsésnek érezte magát. 
Lehunyom a szemem és átsétálok a hídon. Egyenesen az írás lelkébe. Ott akarok lenni, ahol életre kelt, ahonnan felszakadt. Hosszú évekkel ezelőtt papírra vetett sorok jutnak eszembe: „Tizenöt lehettem, amikor a naplómba lerajzoltam a saját síromat. Persze ez teljességgel abszurd, mert mindig is hamvasztás párti voltam. De ez most nem is fontos. (…)A fejfámon ez állt: Csörgits Kinga élt, amíg írt és táncolt…” A boldogság erő. Kitartás és elköteleződés szüli világra. És abban a pillanatban, amikor lemondunk legtitkosabb vágyainkról, lemondunk a boldogságról is. 
Az egóm a hétköznapjaim ura és parancsolója. Az örök elégedetlen. Az egész életemet velem töltheti… kivéve azt a néhány boldogságpillanatot. Mégis az kell neki. Hát nem furcsa? Ernyedten dőlők hátra. Képzeletben a boldogságórámat ölelem. Leél velem és az én örök lázadó egómmal egy egész életet és csupán pillanatokat örökít meg. Mégsem elégedetlen. Mert tudja, hogy így van rendjén. Csak mosolyog és hagyja, hogy tegyem a dolgom. Hogy néha felébredjek, és néha eltévedjek. Nem félt. Tudja, hogy ott van a szívemben a térkép, így bármikor megtalálom. Ő csendben vár. Egy kényelmes padon ücsörög a játszótér egyik árnyékban elrejtett zugában, és boldogságpillanataimat szépen egymás mellé rendezgeti. Becézgeti, babusgatja őket. Hogy amikor megunom a játékot és elhagyom ezt a világot, magammal vihessem őket. Egytől egyig.

2016. február 23., kedd

Tudom hogy én vagyok a hibás. Mi lenne ha kimennék, bejönnék újra? A kurvaéletbe. Persze. Kell nekem városba merészkedni amikor egyetlen éjszaka alatt kitavaszodott. Mi a lófaszért nem vagyok képes híreket olvasni, de legalább hallgatni. Akkor nyilván könnyedén kideríthettem volna, hogy ma egy mini apokalipszis készül a belvárosban. Az egy dolog, hogy a balett óra elmarad szóval tök feleslegesen utaztam oda-vissza két és fél órát. Nem gond. Tényleg. Mi ez a globális felmelegedés vagy a családon belüli erőszak problémaköréhez képest. Kussolok és inkább felszállok a pótlóbuszra, mert a villamos nyilván nem jár. Minden dramaturgiai túlzás nélkül méterenként megállunk szóval tényleg csak úgy árad a jó. A buszon pedig Jehova tanúi támadnak meg. Ténylegmiazistenfaszavanitt? Ezek nem csak placcon melóznak? Egyem meg őket. Nem bírom. Érzem ahogy elkezd zsibbadni a tarkóm...ez nem jelent jót. De ez egy új nap. Miért ne lehetne új kezdet is egyben? Szóval veszek egy mély levegőt és mosolyogva nemet mondok, magamban pedig a következő elhatározásra jutok. Amint hazaérek, mert optimista ember lévén hiszek benne, hogy egyszer hazaérek. Szóval akkor készítek egy nyakba akasztható transzparenst a következő felirattal: Az egyház intézményét elutasító, de feltétel nélküli istenhittel rendelkező szexuális függetlenségében retardált hit-és vallástudományban jártas utazó vagyok. Térítők kíméljenek. Láv és imádat.

2016. február 18., csütörtök

Az idegen

Sokan vagyunk, de a tömeg eltakar bennünket. Magányosan, szomjasan kiéhezve bolyongunk az emberek között, amíg fel nem ébresztenek. Egy idegen érzi, hogy különbözik a többiektől. Létrehozza átmeneti otthonát. Világot a világban. Alfa, aki mégis szomjazta önnön vereségét a felemelkedésben bízva.  A találkozás utáni vágya minden nap újra és újra megszületik szívében. Vágy a teljesség után. Ahol minden a helyére kerül és értelmet nyer. Ahol a végső értelem fénye a legmélyebb résekhez is utat talál és elárasztja azt. Amikor az egyik lélek hívja a másikat… elkezdődik. Onnantól nincs nyugalom. Nincs menekvés. Csak a vágy van, ami addig nem csillapodik, amíg annak tárgya be nem teljesíti azt. 



2016. február 14., vasárnap


Tíz éves voltam, amikor megírtam az első novellámat. Matek órán, unaloműzésnek indult két levelezés között. Ekkoriban már komoly identitástudattal éltem a mindennapjaim és szent meggyőződésem volt, hogy boszorkány leszek. Persze nagyhatalmú, mindent tudó fajta, aki az élet mélységeit kutatja majd és védelmezője, kísérője lesz minden kíváncsi léleknek. Ennek hangot is adtam, és ha ez nem lett volna elég, színes jeleket is festettem a kézfejemre. Roppant büszke voltam önként viselt stigmáimra, amiket anyu szemceruzáival és rúzsaival pingáltam tökéletes, szakrális műalkotásokká. Rendszerint ezek a remekművek a homlokomon végezték be, amikor elszunyókáltam ominózus matek órán. Mert hát… ez gyakran megesett. A számokkal azóta sem kerültem közelebbi barátságba. Mindenesetre valahányszor megírtam egy újabb bekezdést, az osztálytársaim azonmód látni akarták. Így a füzet kézről-kézre járt általában addig, amíg a tanárnő el nem kobozta. A téma akkor sem volt más, és azóta sem változott mindenki tudja, mindenki unja kategóriában. A jó öreg, elcsépelhetetlen szerelem. (ásítás) De nem ám olyan sima mezei. Olyat bárki tud. Én már akkor arról álmodtam, amit ma úgy hívok: „szerelem extrákkal”. 

És innen egy ugrás, egyetlen gondolatfoszlány, röpke pillanat és máris Boldogság kisasszony és Harmónia úr találkozásról álmodom. Ugyanúgy, ahogy kislányként tettem. Már látom is lelki szemeim előtt, ahogy a mese életre kel, szereplői testet öltenek és játszani kezdenek egymással. Valahogy így kezdeném: „Az erdei úton történt, hogy Harmónia úr megpillantotta Boldogság kisasszonyt, amint épp a levelek közt matatott. Tél volt. Különleges madárcsicsergős reggel volt. Hűvösen csípős, deresen csillogó. Kissé fagyott. A tisztás mesebeli hangulatot árasztott. Manók és tündérek táncterme volt ez. Úgy hívták, a béke csarnoka. Minderről Boldogság kisasszony mit sem sejtett. Továbbra is a levelek közt matatott. Kitartóan keresett valamit. Harmónia úr messzebbről, egy terebélyes fa törzse mögé bújva figyelte őt. Kecses alakját. Gyönyörű hajzuhatagát. Figyelmező tekintetét, és a bokrok gyér levélzetén megcsillanó sziluettjét. Kesztyűs kezét, finom ujjait, ahogy a nedves avarban motoztak. Vajon mit kereshet? – tette fel magának a kérdést Harmónia úr. Legszívesebben azonmód előtoppant volna rejtekhelyéről, hogy csillapítsa kíváncsiságát, de úgy döntött inkább még a fa mögött marad. Lenyűgözte, amit látott. Boldogság kisasszony sugárzott.”
A valóságban (hívjuk így a földi életnek becézett színdarabot) azonban semmit sem adnak ingyen. A mese valójában ott kezdődik, hogy egy ember akkor képes Boldogság kisasszonnyá vagy Harmónia úrrá válni, ha felismeri saját létezésének okát, fontosságát, és megleli az élet körforgásában neki szánt helyet. Ráadásul ezt a helyet nem elég csak úgy kiszimatolni és leszúrni a zászlót. Nem. Attól még semmi sem változik. Ezen a szent helyen az ember felelősséget vállal önmagáért. A felelősség vállalás pedig ott kezdődik, hogy feltétel nélkül elfogadom és szeretem önmagam. Ebben a világkorszakban ez életfeladat mindannyiunknak. Kivétel nélkül. Mert ma mindent lehet, ami gyors és felszínes. Mindegy mi az, csak örömet, kielégülést, sikerélményt átmeneti nyugalmat vagy éppen kimozdulást hozzon. De ami a lényeg, ne kelljen érte sokat tenni, mert az kényelmetlen idegesítő és legfőképpen fárasztó. A ma embere, a kifogások embere, otthona a komfort zóna. A lábvíz. A ma embere szeret húgyban ázni. Szeretném ezt, jó lenne az, bárcsak így vagy úgy változna az életem. Mindennap hallom ezeket a sóhajokat. De amikor felteszem a kérdést, hogy mit teszel érte, hogy mindezt elérd, csak kifogásokat kapok. Gyengébbeket, erősebbeket, trehányabbakat és egészen aprólékosan kidolgozottakat is. Könnyebb a lábvízben élni, munkába menet pedig bedugni a fülest és a kedvenc zenénket hallgatva elképzelni mennyire nagyon jó lesz, amikor majd valami fontosat és különlegeset teszünk. Persze nem ma. Ma semmiképpen sem. Majd egyszer. De akkor aztán nagyon és senki sem állíthat meg. Jajaja. Az igazság az, hogy most is kincsek és lehetőségek tárháza hever bennünk és körülöttünk egyaránt. Az élet minden percében döntést hozunk, és bármikor irányt változtathatnánk. De addig, amíg valaki erre nem hívja föl a figyelmünk, érdekes módon el sem tudjuk képzelni, hogy másképp is lehet élni. Hogy nem muszáj beállni olyan sorba, ahol számunkra nem tetsző portékát árulnak. Hogy lehet teljesebben, boldogabban sokkal magasabb tudatossági szinten élni, ahol az álmaink valóra válnak és mindent lehet. Ja igen. Hát ezért az életért tenni kell. Nem álmodni róla, hanem felállni és kimenni az ajtón. Igen most. Az megvalósult álmok világában sajnos a kifogások nem működnek. Túl hideg van. Túl meleg van. Most ettem. Fáj a fejem. Rosszul vagyok. Lesz egy jó film. Nincs kedvem, pénzem, energiám, lehetőségem. Stbstbstb…. 
De azt azért könnyedén megértheti bárki, hogy minden tevékenység, személy, kapcsolódás, szokás egy bizonyos rezgéssel bír. Ez olyan, mint az építőkocka. Úgy építed fel az életed, olyan színekből, formákból, ahogy neked tetszik. De sokszor a végeredményt szemlélve csak utóbb vesszük észre, hogy nem voltunk kellőképp tudatosak és körültekintőek. Az életed középpontjában egyetlen személy legyen. Te magad. Ott legbelül légy nagyon boldog és a végtelenségig önző. Igen, igen. Ez a te világod. A világodnak pedig van ajtaja, de annak a kulcsa a te kezedben van. Mondhatni belépés csak kopogással. Ha ez a világ egészséges és kerek egész, akkor leszel képes kerek egész szerepeket betölteni, mint szülő, házastárs, munkavállaló stb. Akkor leszel képes felvállalni a valós igényeidet és vágyaidat. És mindezt biztosítani másoknak is előítéletek nélkül. Ehhez azonban most fel kell állnod a fotelből és elindulni. A holnap már egy másik világ. Ami lehet, sosem jön el. Hagyd magad mögött a kifogásokat és mindazt, ami nem működik az életedben. És akkor képessé válsz arra, hogy elhagyd azt az embert is, aki most vagy. Mert ha valóban meg akarod valósítani az álmaid, olyan emberré kell válnod, aki képes rá. Ennyi.

A www.mezsgye.blogspot.com honlapon található tartalom (különösen, de nem kizárólagosan: cikkek, tanulmányok, egyéb írások, grafikák, szövegelemek, beleértve jelen szöveget is) a Szerzői jogról szóló 2011. évi CXII. törvény alapján a feltüntetett szerzők szerzői jogi oltalom alá eső alkotásai, amelyekkel kapcsolatos mindennemű hasznosítási jogokkal Csörgits Kinga rendelkezik. A Jogtulajdonos nem vállal felelősséget a honlap használatából eredő bármilyen közvetett vagy közvetlen kárért. A honlapon található bármilyen tippet, ötletet, elgondolást, javaslatot bárki csak a saját felelősségére használhatja.