Létezik egy világ, ahol a természetfeletti természetes...

Kedves Útkereső! Köszöntelek az én szakrális budoáromban. Sokféle névvel illeték már e helyet és sokan megfordultak már itt. Minden változik, egy valami azonban örök. Amikor alkotok, kint hagyom a testem. Ez felébredett lelkek otthona és találkozóhelye. Ezért arra kérlek, hogy te is vegyél le magadról mindent, amire idebent nem lesz szükséged. Aztán fáradj beljebb és érezd otthon magad. Tölts magadnak egy csésze teát és helyezkedj el kényelmesen. Keresgélj, lapozgass az írások között. Lassan elnyom az álom. Engedd. Mert amikor felébredsz, mindent másképp látsz majd. Isten hozott nálam.

2016. március 28., hétfő

Az ünneplőbe öltözött napok bágyadt díszeket aggatnak rám. Széttépnek, majd elsimogatnak. A családok asztal körül zsongnak. Sütemény ízű ígéretek röpködnek. Csak szemlélődöm. A mai adagom 20 km bicikli, 60 perc balett. Az adrenalin meghozza az erőm. Minden lelassul. Csendesen ábrándos. Mennyire vágytam már erre. Hogy bekebelezzen. Maga alá gyűrjön, és úgy suttogja fülembe a szerelmet. Lakatba zárt szavak. Kiszakadok a valóságból. A testem tovább létezik, lélegzik. De a lelkem útra kel. Úttalan utakon vándorol. Vad vizekben fürdik és a sziklán elnyújtózva napsütésben szenderedik álomba. Kielégülten szuszog. Akár egy nagymacska. Minden nagyon nyugodt. Tompa és bársonyosan simogató. Vörösbor és csokoládé íze keveredik a számban. Ahogy most is. Világok közt húzok függőhidat. Galaxisokon sétálok keresztül. Ahogy elhordozom a fényt, utat mutatok. Csak akkor találkozunk, ha meg van írva. Ha te is az vagy. A többieknek vége. Az ostoba, vonagló hústenger ideje lassan lejár. Te is választasz. Azzal, ahogy élsz. Ahogy bejárod az utat, döntést hozol.  A végzet lassan, de annál tisztábban dúdolja fülembe életem dallamát. Minden most kezdődik el…

2016. március 23., szerda

Leültem egy kőre, hogy megpihenjek kicsit. A hosszú út kiszívta minden erőm. Jóleső bágyadtan süttettem magam a kora tavaszi napfényben. Még minden előtt voltam. Ahogy leírom ezeket a sorokat újra ott vagyok. Mosoly játszik az ajkaim közt. Emlékszem, úgy szólított meg, mintha a kezdetektől ismernénk egymást. Hunyorogva emeltem rá tekintetem. Terebélyes alakjának kontúrjait elmosta a napfény. Jé – gondoltam. Egy öreg angyal. Egy öreg szarkasztikus angyal. Szeretem, mert van. Mert megtanította a három legfontosabb igazságot. Először is, hogy a piros masnival átkötött és a celofánba csomagolt szarkupac között semmi különbség nincs. Első ránézésre különböznek ugyan, de a szar, az szar marad. Másodszor, hogy a tényekkel nincs mit kezdeni. Lomhák és érdektelenek. Pont. Harmadszor, ha író akarok lenni, akkor legyek. Mert ha ezzel ébredek, és ezzel fekszem, egy szép napon valóra válik. Valóban…
Nos. Vagyok, aki vagyok. Az önismereti út fájdalommal és sok-sok szenvedéssel van kikövezve. Illúzió rengeteggel tarkított terápia hegyek. Ahol könnyű eltévedni. Az útszéli boldogságfák pedig magasra nőnek, de kurvák ácsorognak körülötte, ezért roppant óvatosan kell eljárni velük. Nem lehet csak úgy nekik rontani, ugye. Előbb az ember előző éltekbe utazik és tömeges meditációkon révületben emeli az emberiség életenergia szintjét. Ja. Jó esetben a tapasztalat és a tudás lassan visszaülepedik. Én ez idő tájt vesztettem el a humorérzékem. Ugyanitt szokta a medve megbaszni a fűnyíróját. Az aprólékosan kiépített illúzió világ darabokra hullik. És megkezdődik a mélyrepülés. Az ébredés üres és semmitmondó. És az életet újra meg kell tölteni élettel. Ez megközelítőleg olyan érzés, mint lejönni a xanaxról. Ekkor már érdemes befizetni egy körre a lányoknál. Az önismereti munka, (azon felül, hogy egy életre szóló elfoglaltság) részemről ekkor ért véget. Ez itt kérem a picsába a terápiával rész. A Tarotban a 0. lap. A bolond. Nem, nem. Semmi mágus, papnő vagy próféta. Nem kérem. A bolond. Aki szabadon jár a világban. Gondtalan és könnyű. Aki minden pillanatban jelen van. Aki nem zárkózik a tudás börtönébe. Aki megvalósítja a legmerészebb álmait. Csak akkor már másképp hívják és követik.
Kapolyi barátom szerint: „A "baj", ott szokik kezdődni, hogy az ember nem néz hátra csak előre. És valójában nem tudja pontosan - mit is akar. Addig izgis egy sóvárgott hegycsúcs, míg nem tud feljutni az ember. Fantáziál, elégedetlenkedik, bekombinál és mikor egy csoda folytán sikerül felérnie, körülnéz és kérdezi magától, hogy akkor most mi van? Onnan már látszanak a még sokkal magasabb csúcsok, amik megmászhatatlanok, de ha sikerülne a lehetetlen, ugyan úgy hűlő lélekkel kérdezné magától ugyan azt. Az ember megvan. Ha keresi magát a tény ellenére, akkor sem tudja, hogy mi legyen az amit találni akar, hiszen még az sem tisztázott, hogy akkor vagyok ébren amikor azt hiszem. Mert lehet, akkor vagyok ébren, ha alszom. Ha belebonyolódik a megfogalmazhatatlan vágyak sötét halmazába csak azt éri el, hogy belegebed. Mert amit tudhat, azt tudja. Amit meg nem, azt nem is fogja. De a meglévőségeit nem képes értékelni, nincs rá ideje. Aztán hajlamosak vagyunk a nagy erőfeszítés miatt, valami olyan lelki állapotba rugdosni magunkat, amit szeretnénk és a rácsos ágy a végállomás. Kinga. A világon minden fontos, mert semmi nem az. Nem baj, ha ilyen önismereti dúlást rendez a saját lelkében, agyában, hiszen izgalmas elfoglaltság, de számoljon vele, hogy eltávolodhat a mások milyenségétől és társas problémái adódhatnak. Elveszítheti egészséges ítélet rendszerét, és disznók között, nem okos bégetni.” 
Na kösz szépen. Szólhatott volna kicsit előbb öreg barátom. Most már baszhatom. Mindenesetre egy másik életben egy egész életre. Továbbá láv és imádat. 

2016. március 22., kedd


Mindenem megvan. Mégis kell a veszély. A borzongás. Az érzés, hogy élek. Ismerős, ugye? Kell, hogy összegyűrj, hogy belém marj. Karmold, harapd, égesd belém a vágyad. Tépj szét. Kötelezz… el. Bilincselj… le. Akarlak. Boldogság a neved. Nem látom magam a tükörben. A tekintetem fürkészem. Fájdalmas kék. Igen. Egyszer már megvolt. És most sokkal több van. Meghalni születtem. Szerepek jönnek, mennek. Beleszeretek díszletekbe, kosztümökbe. Az álarcos bál pompája még most is lenyűgöz. Tökéletes alkotás. Az illúzió csupa ezüst és kristályfény mögé rejtőzik. Magamra ismerek. Elkésett életeim utolérnek, belém költöznek. Színészek mindenütt. Meghajolnak, behódolnak. Elrévedek. A táncosok mozdulatait figyelem. Ahogy egymást érintik. Véletlenül, óvatlanul. Csak óvatosan. Mert másképp nem illik. Nem érzem itt jól magam. Akarom azt, ami nem illik. Amiről nem beszélünk, csak csináljuk. Ismerős, ugye? Mocskos sztriptízt ide. Buján fülledt lokált, ahol fillérekért árusítják ki a nő lelkét. Csipkébe csomagolt megváltás. Ébredő vágy. Duzzadó sóhajok. Imádkozz hozzám, áldozz az oltáron. Én pedig eljátszom, mennyire felizgat az élet. Eljátszom, hogy élek. Táncolok, vonaglok és elcsábítom önmagam. Ezt akarod nem? Nem… a táncosnő is csak addig ér valamit, amíg játszik. Könnyű. Nem érinti, csupán súrolja a lélek határát. Felborzolja a finom rezdüléseket. De ha színpadra lépek a nézőtér kiürül. A férfiak elfordítják a fejüket és karon fogják a pillangókat. Csak lopva pillantanak rám. Veszélyes – kapaszkodnak egymás tekintetébe. Azt suttogják a nő messziről érkezett és most is úton van. Keresi a sötétséget, de körülveszi a fény. Úgy mozog, akár egy őskígyó. Megigéz, babonáz. Hordozza az erőt, mely átjárja, és amit te is kóstolni vágysz. Üres templomromok közt, lélekvesztőkön szedi áldozatait… és itt, ha nem vigyázol. Jeté, jeté, pointe, pointe, grand plié, relévé és újra. Visszazuhanok a balett rúd mellé. Tekintetem kitisztul. Csendesen, fegyelmezetten gyakorolok. Készülök a következő szerepemre. Szelíden, mégis rendíthetetlenül haladok a beteljesedés útján. Kimozdulok és a te lelked is kimozdítom. Föléd hajolok. Föléd hajolok és úgy kérdezlek téged, szürke hétköznapok harcosa. Mi a szart csináltál eddig?

2016. március 19., szombat

Összefolyás
Megállok a vízparton és a mélységbe bámulok. Oda, ahová a szívem húz. Ahonnan minden születik. Amit a víztükör eltakar. Ahová az ember nem lát. Mert a felszín eltéríti és bekebelezi. Minden körbejár, ahogy mindent megélek újra és újra. Minden újabb életben találkozunk. Rám köszönsz, meglátogatsz. Köréd folyok, tekeredem, elcsábítalak. Hogy újra és újra fájjon. Van, amit nem választok. Megélem, mert így kell lennie. Meglátlak, mert így kell lennie. Megmártózol bennem, mert így kell lennie. Fáj, mert így kell lennie. Minden pillanat egy metamorfózis. Még érintesz. De a következő pillantásod már nem ér utol. Számodra már nem létezem. Az, amit bennem szerettél, meghalt. A tükör a lelkemben, amibe belenéztél, hogy magadba szeress feltétel nélkül, darabokra tört.
Az életem akár egy sebesen futó folyó. Soha sem marad ugyanaz. Amibe az egyik pillanatban beleszeretsz, a következőben nem létezik. Ami az egyik pillanatban összetör, a másikban finoman elringat. Puhán átsimogat egy másik életbe. De ott újra keresni fogsz. Mert nélkülem szomjan halsz. Én vagyok a folyó, ami a másvilágba folyik. Újabb és újabb vándorok érkeznek. Belém kóstolnak. És én beléjük.  És többé nem szabadulnak tőlem. Csak engem akarnak, vagy előlem menekülnek egy életen át. De meghódítani nem tudnak. Mert a folyónak nem kell a vándor. A folyó mindig a tengert keresi majd.  
Ó igen. Addig futok, amíg el nem érem. Addig hordozom a fájdalmat és a szenvedélyt, amíg ki nem folyik aranyló testemből. Akkor megjelensz a vízparton és a mélységbe bámulsz.  Oda, ahová a szíved húz. Ahonnan minden születik. Felismersz. Ahogy a naplementében megcsillanó apró kavicsokhoz beszélsz, engem becézel. Lassan közelítesz. Óvatosan vetkőzöl. A varázsos narancsfény takarja tested. Csak sóhajod érzem, ahogy csöndesen belém csusszansz és elmerülsz bennem. Átadod magad, mert te érted. Látod. A másvilágba vágysz. Nem a félelem, hanem honvágy vezérel. Mert te is idegen vagy. Átmeneti otthonod a vízparton hagytad. Majd keresni fognak. De csak néhány víz áztatta ruhadarabot találnak. És akkor azt mondják majd, belémhaltál. Szánalmas bolondok. Hiszen most élsz csak igazán. Azzá változtál, ami én vagyok. Ami lélekből való. Ott már akarlak. Mindened. Legyek örvény körülötted. Ami bekebelez, magába ránt, és végleg elnyel. Ott mutatom meg a csöndet. A csöndben egyesülök veled. Mert mindig ide utaztál. Engem kerestél. Én vagyok a hiányérzet, a hajtóerő és a végső cél. Behódolsz úgy, ahogy én szolgállak téged. Bársonyos ölelésem az utolsó halálos csók. Elveszem az életed, hogy amikor újjászületsz, megölhess mindent, ami valaha emberi volt bennem. 

2016. március 14., hétfő

Így neveld a sárkányodat…
Az igazság az, hogy az emberek semmit sem uralnak. Bolyonganak az élet útvesztőiben. Kiszolgáltatva bárminek és bárkinek. Pedig a vezetés nem csak a kiválasztottaké. Nem csak az emberek egy csoportjának kijáró előjog és kiváltság. Ahogy a siker sem. Hanem egy mag, ami ott van mindannyiunkban. Egy készség, amit emberként kötelességünk lenne felismerni és fejleszteni.  Ettől vagyunk intelligens lények. A gondolkodás elmevezérelt, az érzelmek lélekvezérelt finom rezdüléseinek kivetülése minden, ami emberré tesz bennünket. Amiben sikeres vagy, abban vezetsz. A vezetés pedig tudatosság. Jóga. Nem bújhatsz ki alóla. Előbb utóbb felelősséget vállalsz, mert ezért jöttél… hiába szűkölsz… hiába sziszegsz. Nincs olyan, hogy gyenge. Csak olyan, aki segítségre szorul. Mert aki gyenge, bele sem tud születni az anyag nevű masszába.  Mind ezért jöttünk. Kész sorsfeladattal.  Te sem gondoltad komolyan, hogy leülsz a kispadra és végignézed az előadást, tökmaghéjat köpködve. Nem… ezt nem gondolhattad komolyan. Pedig így élünk le éveket, évtizedeket, életeket. Jobb futni. Nem odanézni. Mindenből hosszabbat, finomabbat, könnyebbet és édesebbet szakítani. Inkább ne is kelljen szakítani, igaz? Csak úgy repüljön! És ha már repül, miért ne landolna az én nyílásaim egyikében a jó szerencse? Van egy pár. Mármint nyílás. Ja.
Felelősséget vállalok önmagamért. Azért a nőért, aki vagyok. Odaadással és elhivatottsággal tartozom ennek a nőnek. A vágyainak, az álmainak. Felelősséggel tartozom másoknak. Embereknek, akik számítanak és támaszkodnak rám. Bíznak bennem és bármit rám bíznának. Felelősséggel tartozom a gyerekemnek, a hivatásomnak. És mindezt jó leírni. Megint két lábon járó deklaráció vagyok. Jaja. Imádok az lenni, mert imádom a szép izmos lábaimat. Tényleg gyönyörűek. Szóval ha már deklarálok, azt feltétlenül két lábon tegyem… kurvára nem elég kimondani. Ezt olyan nehezen értik… pedig egyszerű. Attól, hogy elképzelem, milyen ízletes ebédet fogok enni, az még nem lesz kész. Valakinek el is kell készítenie… vagy mi.
Aztán jön az a rész, amit pláne szeretünk átugrani. Nemcsak, hogy nem elég kimondani, sajna cselekedni is kell. Bassza meg. És a cselekvés sem csak fekete vagy fehér. Az igazán fontos dolgokat vizes árok veszi körül. Azt meg át kell úszni a kurvaanyját. És feltehetőleg, amikor az úszástól kimerülten elérjük a kaput, még tökön kell rúgni az őrt is. Az értékes dolgok mindig be vannak csomagolva. Akár a Mozart kugeln. Nagy szakértelemmel rejtik el előled a lényeget. Mert, ami igazán fontos azért úgyis meg fogsz küzdeni. Bármit megteszel. Ha kell, elmész a végsőkig. Minden esetre jól kitalálta az Öreg. És, hogy mit jelent a cselekvés? Hogy megteszem, amit kell.
Résnyire nyitom az ajtót és az alvó fiamra pillantok. Imádom nézni, amikor alszik. Gyönyörű. Mindennél jobban szeretem. Engedem, hogy szárnyaljon és megtalálja a saját útját. Inkább csak jelen vagyok. Mellette vagyok. De lehet ő bármilyen vad víz, én vagyok a meder. Én tartom fenn a világát. Ez azt jelenti, hogy árapály jelenség tolerálható. Mederlépés pláne váltás viszont egyelőre nincs. Tetszik, tetszik, ha nem tetszik úgyis jó. Meg úgyis úgy lesz, ahogy mondom. Mert én vezetek. Mert felelősséget vállaltam.
Praphupáda  mondta egyik leckéhez fűzött magyarázatában, hogy nincs olyan, hogy csak kicsit vezetek vagy csak kicsit kontrollálom az életem. Most vagy megteszem, vagy nem. Olyan nincs, hogy csak kicsit csinálom. A tudás elég sok mindent jelent. Ha tudást szerzel a világ, az emberek, a kapcsolatok stb működéséről, mondjuk így természetéről, akkor ennek megfelelően fogsz ezekhez a dolgokhoz viszonyulni. Tudatosan, a saját természetének megfelelően fogod kezelni a dolgokat. Nem pedig esetlegesen, vagy úgy, ahogy magadtól tennéd. Mert aki kuplerájba jár, az ne csodálkozzon, ha megbasszák, na. Ez itt mégis csak az anyagi lét. És amikor megérted, hogy mindent lehet, de nem mindig és nem mindenkivel, akkor a dolgok működni fognak. Tudatossá válsz a tested működéséről. A gondolataidról, érzelmeidről. Tudatosan vállalod emberi kapcsolataid és megérted, hogy nincs két egyforma ember, így nem születhet két egyforma kapcsolat sem. A tudatosság vezetés. A vezetés pedig siker.  De mindez csak a felnőtt, teljes, kerekegész embernek jár. Aki képes felfedezni és megélni önmagát. Felvállalni a vágyait és kikommunikálni azokat. Aki képes előtérbe helyezni, és jaja… háttérbe szorítani, amit kell. Ha kurvára mardos, akkor is. Aki újabb hullámvölgyet látva nem megretten, hanem szembeszáll. Boldog akarsz lenni? Sikeres? Akkor légy az. Ereszkedj le a völgybe Angyalom és nézd meg jól ki fekszik keresztbe az úton! Te magad… a te sárkányod a te ellenséged, akit ha nem győzöl le és hajtasz az uralmad alá… nos. Semmi esélyed.  Mindig te légy a középpontban. Onnan mozdulj és oda is térj vissza. Ne félj szembenézni azzal, ami lent van a völgyben. Mert hullámvölgytől hullámvölgyig élsz. Ez itt a kötelezően választható rész. Ahogy vizsgázol, úgy utazol tovább. A hegytetőről pedig kurva szép a kilátás, de itt semmi sem jár, csupán adható. Ezt soha ne téveszd szem elől és így neveld a sárkányodat. Láv és imádat Drágáim.



2016. március 8., kedd

Nőnapra…

Ma újra kinyitom a naplóm. Idézetek között kutatok. Keresgélek, matatok. Csak az ujjaim játszanak a sorok között. Szavakkal dobálják egymást.  Nő vagyok. Másképp, mint eddig. Másképp, mint szokás. Naplóm számtalan arcom és szerepem budoárja. Szakrális gardróbom ajtaja észrevétlenül nyílik ki. Szélesre tárom. Itt tartom minden valaha eljátszott szerepem. Újabb és újabb fejezetek. Újabb és újabb életek. Tovább keresgélek. A sorok testet öltenek és kosztümbe bújnak. Ujjaim hófehér lepedővel letakart durva pamutvásznat és finom selymet tapintanak. Pecsétes ágynemű és harsányan gyönyörű hernyóselyem. Lázadás és elfojtás földjén vérzem el. Elkerülhetetlen szenvedés és a lélek súlya egyetlen vállfán, amit halványsárga papírra firkantott idézetbe csomagoltam. Beleborzongok, ahogy végigolvasom.
„Akard, amit akarsz, és amire képes vagy, tervezz és válassz szabadon: mégis mindennek úgy kell történnie, ahogyan történnie kell, és ahogy el van rendelve.” (Rudolf Otto: A szent)
Lehunyom a szemem. Mindez emlék csupán. Rozsdásan nyikorgó, súlyos. Hozzám tartozik, de elkülönül bennem. Erre a kosztümre pillantva ma már csak úgy emlékezem, ekkor még kerestem.
Tovább nézelődöm budoárom rejtekén. Tekintetem egy szalaggal átkötött vörös dobozon állapodik meg. Izgatottan nyitom ki. Csipke és szatén alsóneműk, és játékszerek pihennek szépen egymás mellé rendezve. Tiltott tudást hordozó könyvek. Vágyfokozó, gyönyörkeltő szavak. Az egyiket kezembe veszem, és arcomhoz emelem. A lapok illatát magamba szippantva, ujjaim csendesen megbúvó szamárfület tapintanak. A jelölés újabb idézetet rejt. Szépen kikerekített betűkkel kirakott ékszer.
 „A nő élelem az isteneknek, amelyet az ördögök főztek.” (William Shakespeare)
Erre a dobozra pillantva ma már csak úgy emlékezem, ekkor már készen álltam.
Becsukom a naplóm. A következő fejezet még csak most íródik. A lapok üresen állnak arra várva, hogy megtöltsem őket. Nagyot kortyolok a vörösborból. Száraz, mégis bársonyos. Belülről simogat. Akár egy jó szerető. Naplómat visszacsúsztatom az ágy alá a varázsdobozom mellé. Ebben a dobozban tartom az amerikai zászlóból varrt báli ruhám. Néhány csupagyöngy kiegészítőt. Szerelmes leveleket. Az esküvői szárim. Azt a kendőt, amiben a fiamat ringattam és hordoztam három évig. Az okleveleim és a diplomám. Néhány szakrális tárgyat. Tarot kártyát, amiből már régen nem olvasok. Képeslapokat távoli szigetekről, ahová visszavonulok majd utolsó éveimre. Babaruhákat… azok még Auróra Napsugárra várnak.
Magamra húzom a takaróm és engedem, hogy a vörösbor álomba ringasson. Testem forrón lüktető. Követelőn könyörgő. Lelkem csendesen nyugvó. Tisztán látó. Szeretem ezt a nőt. Büszke vagyok rá. Mert gyönyörű és erőtől duzzadó. Mert szabad és zabolátlan. Tisztelem és felnézek rá. Mert teremtőn termékeny. Mert ennek a nőnek köszönhetek mindent, ami pöcegödörben, rothadó szenvedésből kihajtott varázslat, mágia és csodavirág. Mindent, amit úgy hívok élet.

2016. március 6., vasárnap

Van ez a reklám. Azonnal elindítja a lavinát bennem. Mondjuk ez nálam megszokott, ugye. Na de ami sok, az sokk. Valami gyógyszert reklámoznak vele. Nyilván valamelyik frissdiplomás agytröszt aktuális agymenése: "de az anyák nem mennek betegszabadságra ugye?" Nem bazd meg! Hogy mennének? Külön kérik az állandó készenléti állapotot. Igen-igen. Mert az olyan jó nekik. Minket tényleg hülyének néznek, komolyan mondom. De hagyjuk is a nők helyzetét és a modern világban betöltött szerepüket, mert lerágom minden írásomban. Mindenki tudja, mindenki unja téma. Meg hát, van itt más is, nem igaz? Tudatosan megy az ellehetetlenítés az emberi kapcsolatoktól, a közösségi szerveződésektől, az élő környezettől, a víztől, a napfénytől. Tudatosan ingerlik túl az ember érzékelését és tudatát. Tudatosan építik fel a teljesítmény orientált fogyasztói társadalmat. Igyál kávét és energia italt. Egyél sok-sok szénhidrátot. Kész kaját. Drogozz, de minimum szedjél gyógyszert és multi vitamint, na meg nyugtatót. Mert így önként mérgezed magad. Ez fontos. Meg az is, hogy semmiképpen se tanuld meg kezelni a stresszt. Pláne ne vállalj felelősséget. Az nagyon veszélyes lehet. Köszönjük, hogy együttműködsz. Dolgozz sokat kevés pénzért és hamar otthonodnak érzed majd a csőcselék világát. Dolgozz sokat sok pénzért és irányítsd a csőcseléket. A lelkednek így is úgy is annyi. Az önigazolások világában élünk. Ahol háború dúl hölgyeim és uraim. A harc pedig az egyetlen megmaradt értékért folyik. A felébredettek lelkéért. A kiválasztás most is zajlik. És minden újabb nappal folytatódik. Azt hiszed, nem kell állást foglalnod? Azt hiszed elég, ha csendben meghúzod magad és a szürke hétköznapok mögé rejtőzöl? Lófaszt kérem szépen. A nagy büdös lófaszt. Na de megbeszéltük, hogy ez egy új kezdet. Nem verjük meg Jehova tanúit és szépen beszélünk a szánkkal, hogy a gyerek ne vigyen az óvodába semmi csúnyaságot. A végén még a szájára vesz a szomszédság. Inkább lélegezzünk mélyeket. Fókuszáljunk. Ahhh igen. Már érzem is. Megcsap az a különleges rózsaillatú szellő és látom a fényt. Menten transzba esem.
Egy biztos. A fontos és különleges minőség nem mindig találkozik az életünkben. Sőt. Metszéspontként, pillanatok élmények jönnek létre. És mindig másmilyenek. Melyekről legtöbbször csak utóbb derül ki, az volt. Nagy "a"-val. Ha mégis sikerül megragadnod egy ilyen pillanatot, ne ereszd el. Ne siess. Élvezd ki minden rezdülését. Mert épp csoda történik veled. Lassan létezz a csodádban. Mint amikor a felkelő nap fényében sétálni indulsz a tengerparton. A homok csillog. Puha és nedves.   Talpad jólesően fúródik bele, hogy eljátssza, itt járt. Lábnyomod csak a következő hullámig létezik, majd elmossa az örökkévalóság. Mert csak a pillanat van. Az itt és most. Amikor lábnyomod megszületik és meghal. De te most nemcsak lábnyomtól lábnyomig élsz. A felkelő nap fénye átjár és újraszül. Akár egy beavatás. Ja persze persze... ezt már leírtam ezerszer.  A tengerparton hagyott lábnyomok beszélni kezdenek hozzám. Magukhoz suttognak. 
-Miért várod annyira a gyaloglás végét Angyallány? Mit képzelsz el magadnak az út végén?-kérdezik.
-Az út kezdetét.-válaszolom.
-Most nem élsz Angyallány?-kíváncsiskodnak.
-Még nem. Most álmodom. Ébren álmodom.-felelem.
-Az emberek ébren álmodnak?-értetlenkednek.
-Nem. Az emberek alszanak. De annak, aki felébredt szüksége van az álomra. Az tartja életben.-magyarázom.
-Tehát a gyaloglás végén kezdődik az, amit te életnek hívsz?-fontoskodnak tovább.
Elmosolyodom. Hiszek benne, hogy nemcsak lábnyomtól lábnyomig élünk. Hiszek benne, hogy akikkel kapcsolatba kerülünk, azokban továbbélünk. Nyomot hagyunk egymásban. És ezeket a lenyomatokat felcímkézzük. Elnevezzük, felöltöztetjük és kiszínezzük őket. Ettől fontosabbnak érezzük őket. És különlegesebbnek. Cserébe elveszítjük a lényeget. Magát a csodát és a képességet arra, hogy újra felismerjük majd. Már megtörtént eseményekhez, beteljesült kapcsolatokhoz, múltbeli személyekhez ragaszkodni illúzió. Soha semmi és senki sem marad ugyanaz.  Lassan elhalványulnak a gondolataim. A víztükör ellentmondást nem tűrve, mégis érintetlen törékenyen terpeszkedik az öbölben. Csendben bámulom a vízfelszínt és annak szereplőit. Egy bácsit, ahogy a padon ülve olvas és élvezi a kora tavaszi napsütést. A kutyáját, ahogy mellette fekszik néha bele-beleszippantva a friss levegőbe. Tökéletes. Minden tökéletes. Hogy elrontjuk, az pedig eleve elrendelt. Láv és imádat drágáim.

2016. március 1., kedd



Nem kell mindent kimondani. Van, ami naplóba való. Én is tartok egyet az ágyam alatt. Szaténcsipke borítású, gyöngyberakású. Ínyenceknek való. Kis lakat is volt hozzá három kulccsal. Ha előveszem, lassan finoman nyitom ki. Lapjai súlyosak. Egyenként kéredzkednek lapozó ujjaim közé. Mindegyik fontosnak és megismételhetetlennek érzi magát. Így is van. Vázlatok, skiccek, idézetek. Történetek, melyek kifolytak belőlem. Életmozaikok. Megszámlálhatatlan ilyen füzetet töltöttem már meg és dobtam ki, amikor betelt, mert valahogy elvesztette a jelentőségét. Talán mostantól megőrzöm őket. Végignyújtózom az ágyon. Hosszan, jólesően. Akárcsak futás után, amikor meztelenre vetkőzöm, és a szőnyegen dorombolok nyújtás helyett. Ez a pillanat is gyönyörű és különleges. Meztelenül elégedett. Semmi sem történik. Csak magam vagyok. Létezem, lélegzem. Esőt hallgatok és gondolatokkal játszom. Ahogy a naplómban olvasgatok három idézet kelti fel a figyelmem. Nektek adom őket.
Szabad akarat az, amikor az ember azt teszi, amit tennie kell.” (C.G. Jung)
 „Az embert csak azért furdalja a lelkiismeret, amit nem szokott csinálni. Kövessétek el újra és újra, amitől a lelkiismeretetek háborog, s megnyugszik majd hamar.” (de Sade márki)
„Csak higgyen az erényben, de áldozza föl nekem e hitét, borzadjon el bűneitől, de mégse legyen megállása; vegye űzőbe az ezerarcú rémület, de ne tudjon menedékre lelni, sem rajtuk úrrá lenni, csak az én ölelő karjaim között. Akkor aztán, nem bánom, ha azt mondja: - "Imádlak!", mert az összes asszonyok közül neki egyedül lesz joga ezt mondani.” (Veszedelmes viszonyok)



A www.mezsgye.blogspot.com honlapon található tartalom (különösen, de nem kizárólagosan: cikkek, tanulmányok, egyéb írások, grafikák, szövegelemek, beleértve jelen szöveget is) a Szerzői jogról szóló 2011. évi CXII. törvény alapján a feltüntetett szerzők szerzői jogi oltalom alá eső alkotásai, amelyekkel kapcsolatos mindennemű hasznosítási jogokkal Csörgits Kinga rendelkezik. A Jogtulajdonos nem vállal felelősséget a honlap használatából eredő bármilyen közvetett vagy közvetlen kárért. A honlapon található bármilyen tippet, ötletet, elgondolást, javaslatot bárki csak a saját felelősségére használhatja.