Létezik egy világ, ahol a természetfeletti természetes...

Kedves Útkereső! Köszöntelek az én szakrális budoáromban. Sokféle névvel illeték már e helyet és sokan megfordultak már itt. Minden változik, egy valami azonban örök. Amikor alkotok, kint hagyom a testem. Ez felébredett lelkek otthona és találkozóhelye. Ezért arra kérlek, hogy te is vegyél le magadról mindent, amire idebent nem lesz szükséged. Aztán fáradj beljebb és érezd otthon magad. Tölts magadnak egy csésze teát és helyezkedj el kényelmesen. Keresgélj, lapozgass az írások között. Lassan elnyom az álom. Engedd. Mert amikor felébredsz, mindent másképp látsz majd. Isten hozott nálam.

2016. április 23., szombat

Mindent lehet. Igaz? Ma először végigsimítom a klaviatúrát. Érintem. Köszönetet mondok. Lehunyom a szemem és elfelejtem számtalan szerepem, álarcom. Megannyi lelki szemem elé tóduló életképem megmosolygom. Megmosolygom és útjára bocsátom. Délutáni napfényben fürdőzőm. Mellettem ülsz. Egymásra nézünk. Nem kellenek szavak. Anélkül is értem minden rezdülésed. Ahogy végigsimítod a bőröm… egyetlen érintésedben benne van az egész világ. Pillantásod szerelmi vallomás.  Hmm… hát persze. A fontos és a különleges sohasem keresztezi egymást.
Újra erdő közepén ébredek. Szakrális kunyhóban. Amit megígértek. Amiért ide jöttem. Ami jár. Ha bármit remélsz, ha élvezed a földi létet, ne olvass!
Szavaim, akár a méreg. A gondolataidba költözöm. Az írásaim járatlan ösvényre löknek. Ahol a játszótér egyszerre eltűnik. Nincs többé. Emberként létezni olyan akár távolról figyelni a cukormázas csokoládétortát. Puha léptekkel közelítek. Őrület határán járok. Nem sietek. Az izmaim megfeszülnek. Az adrenalin a lelkemig hatol. Furcsa izgalom kerít hatalmába. Valaki köztünk jár. Hatolj belém. Már régen elkárhoztam. Meg sem születtem. Minden itt töltött pillanat illúzió csupán.
Emlékszem a móló illatára. Az erős szélre. A vodkanarancs ízére. Ott raktad rám a terhet, hogy vezessek az emberek között. Azóta kínoznak a szürreális álmok. Mezsgyén járok. Érzékellek. Látlak. Kereslek. Cserébe csak félig élek, mégis úgy ahogy te sosem fogsz. Észrevétlen mégis nélkülözhetetlen vagyok. Akiből erőt merítesz. Akire a legnehezebb pillanataidban gondolsz. Mondd hát meg te, mihez kezdjek magammal! Isten mindenhol, mindenkiben ott van. De vakon születtek és haltok meg ezen a világon. A látó pedig elfárad minduntalan csak adni, adni és adni. 
Útitársakra emlékezem. Akik kísértek ezen az úton. Művészekre, táncosokra, függőkre és függetlenekre. Füstölőt gyújtok, de a gyertyákat elfújom. Valami elveszett. Elfogyott. Kiürült. Elrepült egy sokkal jobb világba. Ahol minden kívánság teljesül és minden álom valóságként terpeszkedik a fagyos hajnal küszöbén. 

2016. április 21., csütörtök

Azt mondod, szereted az esőt… szeresd hát monszun idején. Mert szárazságban könnyen vágyódsz az eső után. Szeresd hát, amikor minden nap veled van. Nem ábrándos képekről tekint le rád, hanem az arcodba csap. Nagy, kövér cseppekben gurul végig fázékony, hideghez még nem szokott bőrödön. Ebben az esőben, ahol a tétova vízcseppek egyre szaporábban és szaporábban hullnak alá… ebben az esőben lassan átnedvesedik minden ruhadarabom. Levetem hát őket. Egytől egyig. Meztelenül, védtelenül, pőrén sétálok tovább. Mellettem sokan járnak az úton. Esőkabáttal, ernyővel takarják el maguktól a világot.
Hmm… a soha véget nem érő és örökké tartó dolgok országából érkeztem. Lelkem idegen és tébolyult ebben a világban. Kötődik oda, ahol nem látják szívesen és elhagy menedékházakat, ahol bármeddig maradhatna. Lelkem értetlen. Kapálódzik néha, máskor csendesen őrjöng. De olykor kisimul. Pillanatokra hazatalál. Ez a látó lelkek sorsa.

A vízcseppek már a legbelső rejtekem ajtaján kopogtatnak. Bebocsátást kérnek legmélyebb rezdüléseim hüvelyébe. Ahonnan újra és újra felszakadok. Kérlelhetetlenül kérőn kaparásznak a súlyos faajtón. Nem. Nem vagyok itt.
Igaz-e, hogy minden párban jár ezen a világon, ahogy az ember is keresi azt, ami kiegészíti? A kiegészítés persze illúzió. Toldalék, szócséplés csupán. Amikor mást keresel, önmagad keresed. De mit találsz ott, ahol boldogságod reméled?
Igaz-e, hogy a hegytetőre a hegy lábától indulsz utadra, és dolgod végeztével oda is térsz vissza? Igaz-e, hogy gyarló ember vagy csupán, s a hegytetőről a hegy lábához, a hegy lábától pedig újra a hegytetőre vágysz? Hát jól figyelj ide! Minél magasabbra vágysz, annál nagyobb mélységgel kell fizetned érte. És minél többet kapsz, annál többet kell elengedned cserébe.
Igaz-e, hogy veszíthetsz győztesként és győzhetsz vesztesként? Igaz-e, hogy félelmeid nem léteznek, csupán a veszély az, mely figyelmed szorongássá növeli? Igaz-e, hogy szenvedésed sem létezik, csupán elméd fájdalma az, mely keresztülharsog lelked színpadán? Azt mondod, szereted az esőt… szeresd hát monszun idején. Mert szárazságban könnyen vágyódsz az eső után. Szeresd hát, amikor minden nap veled van. 

2016. április 10., vasárnap

Megtörténik. Az űzött vad egy pillanatra megáll, felemeli fejét és a vadász szemébe néz. Tekintete könyörög. Nem. Nem az életéért. Hanem, hogy mindig így legyen. A csodaszarvas nimbusza súlyos teher. Aranyló szőrét, csodás alakját és féktelenül vad, kecses mozdulatait a vándor csak messziről pillantja, és rákiált: „Igen. Neked jó.” És valóban. És mégsem. Az űzött vad betörhetetlen. Szabad. Végtelen mezőkön szökell végig… szinte repül. De ez a világ korlátok közé szorítja törékeny testét. Vér és csont börtönébe zárva zengi meséit a repülésről. A lelke pedig szüntelen elvágyik oda ahol a tengermorajlás elnyomja a lélek zúgását.   
… Érintése nyomán valami megváltozott. Kaput láttam. Kaput láttam és beléptem rajta. Amit odaát láttam, eltorzította a lelkem. Lakat alá zárta. Sikolyom elhalt, mielőtt bárki meghallhatta volna. Kénytelen néma maradtam. Így váltam csodaszarvassá. Aki örökké menekül, akit senki sem érint.
Azóta ebben a világban élek, lehunyt szemmel. Illékony felhőkre festettem életem főművét. Tudattalanul, önkéntelenül. Az erős, intenzív színeket megolvasztotta a napfény. Kifakultak. Elfáradtak. Átlényegültek. Átváltozásom zarándokútra kényszerített. Hányszor tekintettem az égre utam során! A színekbe rejtett óráim kémleltem. Vajon mennyi van még hátra? Meddig kell még várnom?
A zarándoklat véget ért. Ide vezetett. Ebbe a pillanatba, ahol lelkem kielégült anélkül, hogy testem egyetlen rezdülésébe kapaszkodott volna. Kielégült, úgy ahogy azt egyszer egy kislány testébe zárva megálmodta, majd halkan, alig észrevehetően a csillagos éjszakába suttogta. A lelkem jóllakott. Gyönyörittas csendes.
Mindvégig ide tartottam. Ő pedig tudta ezt. És térképet adott a kezembe hogy el ne tévedjek a létezés útvesztőjében. Hogy semmi se vonhassa el a figyelmem a lényegről. Amíg a tökéletes útitárs el nem hozza nekem a tökéletes pillanatot. Amikor a fájdalom és a félelem belém költözik. Szétárad, egyre mélyebbre hatol, majd gyönyörré szelídül bennem. Ott találkozom vele… Ahol én magam is gyönyörré változom.
Most még nem pillanthatom. Nem érinthetem. Még nem. Függöny választ el tőle. Egy másik világból hallom a hangját. Kristálytisztán, élesen pergő szavak egymásutánja.

https://www.youtube.com/watch?v=SP9IrCCMUUw

2016. április 4., hétfő

A Lélekharcos

Kövess! Figyeld minden pici rezdülésed. Villanásod. Engedd útjára a légzésed. Szabadon. Dolgoztasd meg a tested. Mert nem a lélek szolgálja a testet, hanem a test rendeli alá magát a lélek feladatának. De láttál e már önkéntes alárendelődést? Ok és cél nélkül valót... vezető nélkül valót? Nem. A test önmagában csupán anyag. Így nem kéred, hanem utasítod. Különben kiszolgáltatott és gyenge leszel. Csupán a felszínt karcolod. Hatolj bele abba, amit csinálsz. Úgy fuss, mintha az életedért rohannál. Úgy táncolj, mintha az utolsó napot töltenéd itt. Úgy szeretkezz, hogy a fájdalom és a gyönyör olyan mezsgyére sodorjon, ahol sosem jártál. Ne az álmaid valósítsd meg. Arra bárki képes. Hanem éld az életed. Úgy, ahogy álmodban sem merted volna. Lépj túl a korlátaidon itt és most. Maradj a jelenben. Légy tudatos és szelektív. És ami a legfontosabb. Légy a végtelenségig önző. Aki ért, nem ért félre. Kerüld a negatív rezgéseket, helyzeteket, személyeket. Ha azt mondom, táplálkozz, ne csak ételt vegyél magadhoz. Hanem napfényt, szeretetet, boldogságot. Így leszel úrrá saját magadon és az életed történésein egyaránt. Így lepsz ki a rendszerből. Így válsz teljes értékű emberré. Aki bármire készen, bármire képes. Láv és imádat drágáim.


2016. április 2., szombat

Drágáim láv és imádat. Beköszöntött az állatok kora. Olyan mértékű leszakadás figyelhető meg az emberek és a vonagló hústenger között, ami nem oldható fel csak teljes elszigetelődéssel enyhíthető. Ez van. Tessék integrálni. Az evakuálás megkezdődött. Direkt nem írok felemelkedettekről. Már az is elég, ha ember maradsz. Arról tudjál, hogy szándékosan lúgozzák az agyad. A szemed sem kell kinyitnod, álmodban is átírnak. Április eleje van. Világos. Ne is várjam az aranyesőt. A spirimérőt meg inkább be sem kapcsolom, mert a puszta tény, hogy ma még nem öltem meg senkit… nos, magáért beszél. Nyilván az sem tesz jót a lelkivilágomnak, hogy napok óta nem jut jobb eszembe, ha emberre nézek, mint hogy anyád nyelt volna le, ahelyett hogy a világra szabadított te ostoba idióta, te. Ez így nem túl spiri, lássuk be.
Veszek egy mély levegőt és újra nekifutok. Illetve nekifutnék. Ekkor elájulok. Egy vizsgálóban térek magamhoz. Orvosok és magas beosztású öltönyösök csoportja vesz körül. Kérdésekkel bombáznak. Újra elmondom. Csörgits Kinga vagyok. Egy magasabb rendű idegen civilizáció delegált a Föld nevű bolygóra, hogy felkutassam az utolsó felemelkedett lelkeket. Túlélőket keresek azzal a céllal, hogy felébresszem és felkészítsem őket a hazatérésre…

Elmosódnak a kontúrok. A függöny finoman szűri meg a délutáni napfény tompa, erőtlen sugarait. Benned. Bennem. Ahogy magamba szippantom a meztelen mellkasod illatát, álomi táj tárul fel előttem. Ez nem szerelem. Annál sokkal több. Újra otthon vagyok. Félálomban újra megpillantom a kis varázskunyhót az erdő közepén. Ide tartok születésem pillanatától. Ahol minden össze- és egybeér majd. Ahol otthon szülök, írok és alkotok. Ahol tanítványokat fogadok. Ahol egységesülök mindazzal, ami most apró pici mozaik darabka. Üvegesen csillogó. Csupán résnyire nyitom szemem, hogy lássam simogató ujjaid. Veszek egy mély levegőt és újra nekifutok. Szeretek élni. Szeretem az életem, a teremtő erőm és mindazt, amit erőm megmozdított létrehozott. Hálás vagyok a sikereimért és a kudarcaimért egyaránt. Ahogy azért is, hogy minden újabb nap egy újabb tanítás. Egy újabb csillámló kavics a tengerpartról, aminek valóban semmi, de semmi más dolga nincs, mint hogy akkor és ott legyen, ahol lennie kell. Se több, se kevesebb.  Ölelésben lenni jó. A tömeg fojtogató ostobaságában fuldokolni már kevésbé.  Egyik nincs a másik nélkül. Itt nincs. Újra elfogadom. Alig észrevehetően mosolygok és megint keresgélni kezdek a tengerparti homokban. Csillámló kavicsok után kutatok. Igen tudom. Ha felemelem és a nap felé fordítom, mindegyik csillámlik. Ilyen a természete. De amit én kutatok, az kitűnik, megszólít. Önmagában áll. Tenger áztatta, napszítta csoda. Összegyűjtöm őket, mert a kis erdei kunyhóban ezeken a kavicsokon járok majd.  Nyakamban hófehér kagylókból kirakott lánc. Csilingel. Magához énekel. Hogy amíg lehunyt szemmel napfürdőzöl, halld merre járok kedves. Hogy amikor felébredsz azonnal megpillants anélkül, hogy a meztelen lábnyomom keresnéd a homokban. Pedig tudom, keresnéd. Hazatalálsz benne. Szereted a lábnyomom. És én szeretem, hogy szereted. 

A www.mezsgye.blogspot.com honlapon található tartalom (különösen, de nem kizárólagosan: cikkek, tanulmányok, egyéb írások, grafikák, szövegelemek, beleértve jelen szöveget is) a Szerzői jogról szóló 2011. évi CXII. törvény alapján a feltüntetett szerzők szerzői jogi oltalom alá eső alkotásai, amelyekkel kapcsolatos mindennemű hasznosítási jogokkal Csörgits Kinga rendelkezik. A Jogtulajdonos nem vállal felelősséget a honlap használatából eredő bármilyen közvetett vagy közvetlen kárért. A honlapon található bármilyen tippet, ötletet, elgondolást, javaslatot bárki csak a saját felelősségére használhatja.