Létezik egy világ, ahol a természetfeletti természetes...

Kedves Útkereső! Köszöntelek az én szakrális budoáromban. Sokféle névvel illeték már e helyet és sokan megfordultak már itt. Minden változik, egy valami azonban örök. Amikor alkotok, kint hagyom a testem. Ez felébredett lelkek otthona és találkozóhelye. Ezért arra kérlek, hogy te is vegyél le magadról mindent, amire idebent nem lesz szükséged. Aztán fáradj beljebb és érezd otthon magad. Tölts magadnak egy csésze teát és helyezkedj el kényelmesen. Keresgélj, lapozgass az írások között. Lassan elnyom az álom. Engedd. Mert amikor felébredsz, mindent másképp látsz majd. Isten hozott nálam.

2016. május 30., hétfő

Gyere, táncolj velem. Rád nézek. Finoman jelzek. Alig észrevehetően. Csupán egyetlen mozdulat. Hátat fordítok, úgy bontom ki a hajam. Tudom, már mögöttem állsz. Lopva érintenél. Körbevesz az élet. Ha elbújhatnál, engem is odarángatnál rejtekedre. Hogy letépd rólam az utolsó ruhadarabot is, ami köztünk csupán akadály. Így gyűrnél magad alá. Ringatni kezdem a csípőm. A hajamba markolsz… tépnéd. Ezek csupán konvenciók. Mert én nem csak érintelek. Beléd mélyesztem a körmöm és végigszántok a hátadon, hogy ne csak cirógasson. Hasítson. Szakítson. Üvölts! Akard, hogy akarjalak. Én mindig egyedül táncolok. Te csupán díszlet vagy. Gyönyörű. De csupán díszlet. A táncod azért kel életre, hogy engem istenivé és ellenállhatatlanná tegyen. Szolgálj hát! Úgysem lennél képes asszonyoddá tenni. Elviselhetetlen és szeszélyes vagyok. Veszélyes. Az életeddel játszol. Betörlek és kifosztalak. Ezért inkább csak táncolj velem. Akkor a legjobbat kapod belőlem. A legszelídebb nőstényként dorombolok, és a tenyeredbe simulok. De nem. Nem simogatásra vágyom. Nem. Amire én vágyom, annak nyoma marad. A lélek pedig pőre. Alulöltözött. Vágyja, sőt szomjazza önnön vereségét attól, aki legyőzi, igába hajtja őt. Táncoljunk hát. Tégy magadévá. Ahogy a hajadba túrok, magamba szippantom az illatod. Akarom, hogy akarj. Ha a táncparkettre lépek, minden az enyém. Te is az enyém vagy. És most azt akarom, hogy úgy táncolj velem, mintha az utolsó órád töltenéd ebben a világban. Szétfeszít az erő. Gyere és vedd el! Most! Az élet pedig csak figyel. Nem mer szólni. Ilyet nem szabad. Felnyitja a sötétséghez szokott szemeket. Már pedig én most táncolni fogok. Ez az írás pedig a tied. Kívánsz, igaz? Ilyen nőt nem veszünk nőül. Nem. Az ilyen nővel táncolunk. Mert egyetlen táncban minden benne van, amit a hétköznapok megölnek. Szoríts magadhoz! Lassan minden szétfolyik, elgurul. A világ szertefoszlik. Csak a tánc marad. A mozdulat marad. Az érzés marad. Ahhhhhhhhhhhhh! Ezért születtünk. Ezért az érzésért. A létezés erejéért. Minden más csupán körítés. Saláta és paradicsomkarika. A pillantásod éget. Üvöltesz, úgy kíséred minden lépésem. Amikor fölém hajolsz, hogy megtarts, beléd harapok. Újra fölüvöltesz. Nem. Nem jön még egy. Hasonló sem. Ott fogantam, ahová visszavágysz. Az imáid otthonomig repítenek. Ha magadévá teszel, bepillantást nyersz. Addig akarok forogni, amíg képtelen leszek megtartani magam. Állj mögöttem. A karjaidba vágyom. Tarts! Ölelj! Taszíts le! Alázz meg! Emelj fel! Hódolj be! Akkor bevégeztetett. Akkor elvégeztem a küldetésem. Akkor meghalhatok.   
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű lombkoronában uralkodó, hatalmas nyírfa, mely a folyó partján állt. A helyiek mágikus erőt tulajdonítottak neki és csak úgy emlegették, a szent fa. Szent fa nagyon öreg volt már. Sok-sok generáció felemelkedését és hanyatlását nézte végig. Szerette ezt a világot. A folyópartot. A felkelő és lenyugvó napot. Az állatokat és az embereket. Az érzelmek sokszínűsége pedig lenyűgözte. Szívesen hallgatta, ahogy az emberek egymással beszélgetnek. Ahogy kicserélik, összeérintik vagy épp elrejtik egymás elől érzelmeiket. Legjobban mégis azt a lényt szerette, aki hosszú ideje a lombjai közt élt. 
A nő valaha őrangyalként szolgált és Isten kertjére vigyázott. Gyönyörű fürtjei aranyosan csillámló folyóként futottak alá. Szárnyait a földön húzta maga mögött. Amikor azonban beleszeretett egy számkivetettbe és odaadta magát neki, ő is istentelenné vált. Képtelenség. Miért lesz a számkivetett istentelen? Mire a konvenciók? Miért a szabályok, amit senki, sehol nem képes tartani? Miért kínozza magát minden teremtmény a mardosó bűntudat és fájdalom keserű bájitalával? Az őrangyal a bukást választotta. Zuhanás közben szárnyai leszakadtak. Megállíthatatlanul rohant végig a lelki világ bolygóin. Az utolsó ugrással a pokol legeslegmélyebb bugyraiba vetett alá magát. Az örök sötétség birodalmában pedig csak fájdalom és szenvedés várta. Saját nyiladozó démonjai őt is démonná változtatták. Szárnyai és csillámló aranyfürtjei helyett ördögi képességet kapott, amellyel könnyedén férkőzött közel, manipulált, rászedett, megbűvölt, elvarázsolt, elcsábított bárkit. A pokoli bolygók lakói felnéztek rá és féltek hatalmas erejétől. Különleges képességei még Istent is megrémítették, így alászállt a pokoli bolygóra, ahol az egykori őrangyal immáron démoni királynőként uralkodott. És igen. Isten alkut ajánlott a démonnak. Mert tudta, hogy a szíve tiszta. Angyali. Így egyezett meg egymással menny és pokol. Azóta a lény, aki se nem angyal, se nem démon az anyagi világban élt az emberek bolygóján egy folyóparti nyírfa lombjai között. Épp félúton menny és pokol között.
Szent fa magához méltónak és szívéhez közelinek érezte a lényt. Bölcs és sokat látott, akárcsak ő. Csendes, határvidéken élő szemlélődő. Szent fa ezért otthont adott a lénynek és tanította őt. Arra kérte, hogy soha de soha ne adja föl az álmait. Hogy utolsó leheletéig küzdjön azért, amiért akár az életét adná. Mert ezen a világon semmi sem az, aminek látszik. Nem. És az álmokon kívül semmi sem valódi, csupán illúzió. Múló tünemény, ami könnyen megcsalja a szemet. Azt beszélik, hogy egy napon a hatalmas vihar magával ragadta a lényt. A mennydörgés és a villámlás ereje hazarepítette őt, szent fát pedig kettéhasította és elpusztította. Azt beszélik, szent fában a számkivetett lelke élt. Azt beszélik, a lelki világban újra egyesültek. 

2016. május 21., szombat

Mert a boldogságszerv csoki tortát eszik, ugye?

Emma a templomkövet súrolta és közben azon gondolkodott, hogy a boldogságot milyen sokféleképpen meg lehet élni. Ő sokszor nem is állapotként írta volna le, inkább egy külön szervként, ami ha jól működik, boldogságot termel. Ez a pöttöm kis lény befészkeli magát a szív közelébe. Bekucorodik, bekuporodik kis kiflibe és külön életet él. Véleményt alkot, befolyásol, támogat és ellenez, ha kell. Boldogságszervnek hívta és egy nyomogatós tamagocsihoz hasonlította. A boldogságszerv egy roppant érzékeny műszer. Akár a tamagocsi. Állandó figyelmet és törődést igényel, különben megbetegszik és megkeseríti az ember életét. Emma szerette boldogságszervét és sokat töprengett rajta, hogyan tehetné még elégedettebbé. Így finomságokról kezdett fantáziálni miközben a templomszoba padlóját fényesítette. Habos, gyümölcsös, csokis, mézes tekervényekről, szeletekről, tallérokról ábrándozott. Gondolatai bejárták a világ összes különleges édesség és csokoládé boltját, cukrászdáját és pékségét. Emma tudatában mégis egyetlen kérdés kezdett pulzálni. Először csak finoman lüktetett. Halkan ütemesen. Aztán egyre hangosabban és hangosabban tört utat magának. Végül a cukros finomságok öleléséből könnyűszerrel bontakozott ki és mutatta meg magát teljes pompájában. Hirtelen minden elcsendesedett, még a templomszoba padlója is jelentőségteljesen síkos pillantással fordult Emma felé. A kérdés pedig minden nehézség nélkül kigördült, szinte kicsúszott Emma ajkai között. A boldogságszerv csokoládétortát eszik, ugye? Mert mi mást enne, ha létezik csoki torta, ami a megtestesült csoda, a boldogság földi helytartója? Kislányként, amikor először megállt a cukrászda kirakata előtt... szóval már akkor tudta, neki a csoki torta kell majd. „Ó, kipróbálom én mindet, belekóstolok az összes létező finomságba, de ha végül választani kell egyet, egyetlen egyet...  az csakis csoki torta lehet.”- emlékezett vissza önnön szavaira Emma. Eszébe jutott megannyi csodás élménye. Találkozások a világ különböző pontjain. Pezsgőszínű köntösbe bújtatott kényeztető finomságok, házi készítésű habcsókok és tengeren túli, tenger közeli különlegességek. Mennyi élmény. Mennyi élvezet. Emma megcsóválta a fejét. Nagyot sóhajtott, majd mélyet szippantott az édeskésen fűszeres szantálos levegőből. Furcsa érzés kerítette hatalmába.
Nem. Ez többé nem egy hindu templom padlója és ő nem álmodik. Nem. Elegáns kis süteményező teraszán üldögél karcsú kovácsoltvas széken. Üvegtányéron fekszik előtte kedvenc csokoládétortája. Finoman csúsztatja bele villáját. Óvatosan. Nem sértve a habos díszítést. A villa hanyag eleganciával fut végig a piskóta és a krémes töltelék között. Emma lekanyarint egy aprócska falatot és lassan a szájához emeli. Tekintetét még egyszer megpihenteti a késő őszi tengerpart sápatag színein. Majd lehunyja a szemét és elmerül az első falat csoda ízében. Tökéletes. Minden tökéletes. 
Emma arcán csillámló, kövér könnycseppek gördültek végig. Ujjai továbbra is a felmosórongyba kapaszkodtak. Ez egy hindu templom padlója. Kint az étteremben lehet kapni cukormentes süteményeket. Néhány villamosmegállónyira pedig a város legfinomabb csupahab krémesét. Tökéletes. Minden tökéletes.

2016. május 8., vasárnap

Komfortzóna katapult


Amikor megszülettem, ahelyett hogy felsírtam volna, kinyitottam a szemem és rácsodálkoztam erre a világra. Már akkor tudtam, egy véget nem érő harc elébe nézek. Gyermekként annyi pofon ért, hogy a kínzó fájdalom elborította az elmém. A testem megbénulva, kiszolgáltatva vonaglott egyik örömforrástól a másikig. De a várva várt öröm mindannyiszor sajgó bűntudattá változott át bennem. A szenvedés lett az otthonom. Persze nem egészen így terveztem, de megszoktam. És ez a világ, mely büntetett, néha pedig jutalmazott, hogy aztán még jobban megbüntethessen... nos hihetetlen, de ez a világ lett az otthonom, ahol a túléléshez időről időre szükségem volt a megfelelő mennyiségű fájdalom adagomra. Rákaptam, akár a drogra. Ó, igen. A fájdalom, a drog, a boldogság az alkohol, de még az ágyában békésen szuszogó gyermeked is megköt. Ide láncol. A minőség, ahogy a körítés is folyton változik, de az eredmény minduntalan ugyanaz. Rutinpályán mozgunk, amihez körömszakadtig ragaszkodunk. Te is én is. Mindenki. Képtelenség végleg elengedni. Csupán a határait lehet arrébb tolni. Tágítani. Bármeddig bírtam volna. Akármeddig. A kimozdulásra való vágy azonban olyan mélyről szakadt fel bennem, hogy a felszínre törve szétzúzott maga körül mindent. Ez az erő kis híján engem is megölt. Miközben a tömeggel szembe gyalogoltam, furcsán hideg fény vette birtokba tekintetem és felismertem a világot. Azóta, amikor írok, engedem kiszabadulni valódi lényem. Engedem, hogy szabadon portyázzon a grandiózus, bársonyosan elegáns szavak templomában. Egyre nagyobb teret követel magának. Gondolatok és érzelmek börtönébe zárt szuper intelligens ösztönállat. Nőstény vagyok, de kijár nekem a tiszteletteljes megszólítás és bánásmód. 
Nos barátom. Nincs olyan, hogy addig gyalogolsz, amíg el nem éred a határaid. A közérdek nem ezt kívánja. Ahogy a Föld sem volt lapos soha. Minden illúzió. Ahogy most a gép előtt ülsz és engem olvasol… ez is csupán egy impulzus formájában megérkező rezgés, ami elér és kapcsolatba lép veled. Te pedig befogadod, mert be akarod fogadni. Mert ez az impulzus módosítja a pályád és megváltoztatja a rezgésed. Így találkozunk és válunk eggyé. A komfortzóna nem más, mint saját korlátaid által körülhatárolt kennel, amit nap-nap után körbejársz. Ez a kennel pedig menedéket nyújt neked és az állandóság, a biztonság illúzióját kelti benned. Most is azt hiszed, hogy ébren vagy igaz? Pedig álmot látsz barátom. A kennelt elhagyni nem lehet. Megkötnek a gyerekkorod óta dédelgetett vágyak és álmok. A családod. A munkád. A függéseid. A rendszer. Minden. Egy út marad. A komfortzóna katapult. Amikor felébredsz, a nyílt óceánon találod magad. A víz kristálytiszta és csendes. Ahogy a feneketlen mélységbe tekintesz még utolsó pillantásod képes belekapaszkodni a végeláthatatlan biokapszula mezőkbe. Minden egyes kapszula egy külön világ. A kapszulán belül minden érvényes, jogos és igaznak vélt. És ezek a kapszulák csak sodródnak az óceánnal. Találkoznak, néha összekapaszkodnak, néha pedig összeütköznek. Tömörülnek, vagy elkülönülnek. Irányíthatóak és manipulálhatóak. Érzések és gondolatok cikáznak körülöttük. Megannyi hamvában halt ideológia, eszme és misszió lebeg körülöttük. Zöldes fekete massza. Fentről ragadósnak és mérgezőnek tűnik. Undorító bűzösnek. A nyílt óceán tiszta, isten közeli. Ahol szabad lehetsz, akár a madár. De a gondosan kennelekbe rendezett biokapszulák nyújtotta otthon nincs többé. Mert a tudásnak és a szabadságnak ára van. A felébredetteknek pedig elmondom újra és újra. Ha katapultálsz, nincs visszaút. A nyílt vízen pedig nincs próbaidő. Ahogy mondtam, kijár nekem a tiszteletteljes megszólítás és bánásmód. Átúsztam a kibaszott óceánt. Így lettem révészből segítővé. Akit kell, megtanítok úszni és túlélni. De a segítő nem azért van, hogy elmagyarázza, megfulladni rossz. Aki nem elég elszánt, aki hezitál, az bizony vízbe fullad. Én is vártam, sőt reméltem, hogy amikor végre elérem a felszínt, jöttömet ünneplik és csodálják majd. Hát persze… szép álmokat barátom. Ha pedig készen állsz, ébresztő! Nektek pedig drágáim láv és imádat.

A www.mezsgye.blogspot.com honlapon található tartalom (különösen, de nem kizárólagosan: cikkek, tanulmányok, egyéb írások, grafikák, szövegelemek, beleértve jelen szöveget is) a Szerzői jogról szóló 2011. évi CXII. törvény alapján a feltüntetett szerzők szerzői jogi oltalom alá eső alkotásai, amelyekkel kapcsolatos mindennemű hasznosítási jogokkal Csörgits Kinga rendelkezik. A Jogtulajdonos nem vállal felelősséget a honlap használatából eredő bármilyen közvetett vagy közvetlen kárért. A honlapon található bármilyen tippet, ötletet, elgondolást, javaslatot bárki csak a saját felelősségére használhatja.